Mintha újabban a kiállításra járás olyan „nyugdíjas” tevékenység lenne. Sok időt és figyelmet igényel, aminek mindenki híján van manapság. Ezért is mondhatjuk, hogy a legértékesebb fizetőeszköz a figyelmünk. A művészeti ágak pedig vérre menő harcot vívnak azért a – kutatások alapján – nyolc másodpercért, ami eldönti maradunk vagy megyünk tovább. Felmerül néhány kérdés: lehet-e reformáló hatása egy galériatúrának, megtöltheti-e a többnyire üresen álló kiállítótermeket, esetleg építhet-e visszajáró közönséget?
Ha más osztja be az időnket, úgy könnyebb
Mind ismerjük azt a hozzáállást, hogy „ha más is megy, akkor én is”, enélkül nem is lehetne tömegeket megszólítani. Bérczi Linda szavaival élve, „a világ már események köré szerveződik”. Fehér hollónak számít az, aki veszi a fáradtságot és fellapoz egy kulturális magazint vagy rákeres egy galéria honlapjára, és utánanéz, éppen milyen kiállítást lehet megnézni ott. Ezt követően pedig egy újabb energiabefektetéssel el is megy rá.
Ezzel szemben, ha meg van mondva, mikor és hová kell menni, az olyan, mintha valaki kézen fogna minket és felsegítene a fotelből. Koncertek, színházi előadások, irodalmi estek esetében erre nincs szükség, sokkal inkább egy kiállítás esetében, aminek a látogatását az érdeklődő általában addig halogatja, míg végül lecsúszik a lehetőségről.
Képzőművészeti svédasztal: jó étvágyat!
Az Art Week keretében látogatható Színek, fények, alakzatok galériatúrára egyrészt azért látogattam el, mert a neve arra engedett következtetni, hogy sok féle hatás fog érni, másrészt pedig azért, mert tudtam, hogy szükségem van azokra a mankókra, amiket egy kurátor, egy művész vagy egy galerista ad hozzá az alkotások megértéséhez. A túra műfajukban eléggé eltérő kiállításokat érintett, ami kellemes diverzitást adott.
Monotonitás szülte koncepció
Az első helyszín a K.A.S. Galéria volt, ahol a White Balance-re hallgató, reprodukciós fényképezéssel foglalkozó kiállítást tekinthettük meg, ami azt a kérdést igyekezett megválaszolni, hogy mi a fotó szerepe a műtárgyak értésében. Regős Benedek munkáit Ferenczy Bálint kurátor mutatta be, kiemelve többek között, hogy a nyomat rossz minősége, felbontása és színvisszaadása vagy a fotós felkészültségének hiánya miatt a fotó sokszor bizonytalan vagy pontatlan képet ad az adott műről, amelynek így éppen a művészeti értéke, „íze” vész el.
https://contextus.hu/berczi-linda-budapest-art-week-interju/
A kiállítás címe, magyarul A fehéregyensúly pedig éppen ennek a labilisságnak az ellenpontozása. A viszonylag kicsi kiállítóteremben láthattunk hibásan befotózott műtárgyakat, valamint egy Monet festmény Google keresésben talált, nagyon eltérő változatait egymásra vetítve. Egy ismétlődő videóban pedig szemtanúi lehettünk annak, mit lát a fotós a számítógépén, mikor éppen képet szerkeszt.
A kiállítás koncepcióját minden bizonnyal a monotonitás szülte
– tudhattuk meg Ferenczy Bálinttól, aki mesélt arról, hogy a művész a mindennapokban is műtárgyak befotózásával foglalkozik. Az ingerszegénység és az ismétlődés lenyomatát én is abszolút érzékeltem nemcsak a kiállított tárgyakon, de a Monet festmény alá játszott statikus zajba hajló zenén is.
Az utcafront vonzza az embereket, sokan zárás után keresték fel a galériát
A galériatúra második helyszínét rendezvény miatt nem tudtuk megtekinteni, így azonnal a Faur Zsófi Galériába vonultunk be. Az egyébként lelkes közönség nagyjából 28 főből állt, így a túra egyes részein nehéz volt úgy helyezkedni az alapvetően szűkös kiállítóterekben, hogy mindenki jól hallja azt, aki mesél és lássa a műveket.
Ez azonban nem volt probléma Horváth Lóczi Judit New Era című kiállításán, ahol maga a művész vezetett minket végig az alkotásokon és tette őket kontextusba a számunkra. A művésznő alkotásaiban nemcsak a festészet és a szobrászat területe találkozik, de ezeket a végzettségéből adódóan az építészetre jellemző erős geometrikusság és mérnöki pontosság is kiegészíti.
Judit megosztotta velük az erős, olykor vibráló színek funkcióját is, hiszen az alkotások az életében ért benyomások színekre fordított változatai. Valamennyi műnek egy frappáns angol címe van, ami a művész életének apró örömteli vagy éppen nehézkes időszakaira utal. Egy egész falat elfoglaló Maslow-piramis nevű alkotást követ egy Weaker és egy Sleepless Nights nevezetű, de találkozhatunk egy For Simon-ra hallható sorozattal is.
A hívószavak nincsenek megmagyarázva, így külön élmény volt meghallgatni, hogy a térben elhelyezett alkotások Judit életének mely pillanatainak kimerevítései.
Hogy melyiket szánta a kisfiának, esetleg, hogy a mit ért nehézségek alatt vagy éppen milyen gondolatok ihlettek egy Badhair Years című művet. Egy vendég kérdése által pedig azt is megtudtuk, hogy az erős, neonba hajló narancssárga szín az alkotásokon önmagát jelenti, az ő viszonyát, helyzetét az adott szakaszban. Az Új időszámítás nevet kapta a kiállítás, aminek nem is lehetett volna hitelesebb indoklása, mint a művész kiállítóteremben rohangáló két kisfia, jelképezve azt a 180 fokos fordulatot, ami az anyasággal köszöntött be az életébe.
Nem a műtermi fotózáson, hanem az elkapott pillanaton van a hangsúly
A túra előrehaladtával az egyre inkább lemaradozó csoport, ezután az Artphoto Galériába tett látogatást a Reismann Marian (1911-1991) fényképei közé. A kirakatba rakott pár kép is előrevetítette, hogy a kiállítótérben a kisgyerekeké a főszerep. Marian a 60-as éveknek volt az egyik irányadó gyermekfotósa, most az akkor készült képekből látható egy válogatás, ami a Tekintetek címet kapta.
A cím több síkon is értelmeződik. Egyrészt a gyerek portrékon elkapott és lopott pillanatokban, másrészt pedig a szülő figyelő és vigyázó tekintetében.
A galerista kiemelte a képek multikulturális vonatkozását is, ami valójában elkerülhetetlen volt a rendszerváltás előtti időkben, amikor a helyszín a – máig üzemelő – Pikler Ház volt. A csecsemőotthonban rassztól függetlenül éltek együtt a gyerekek akár 7 éves korukig, egy akkor még sokkal toleránsabb társadalomban. Az otthonban való nevelkedéshez pedig a – szintén kiállított – kartonok is hozzá tartoztak, amiken képek és rövid jegyzetek által követték nyomon a gyerekek fejlődését.
Mai szemmel érdekessége a képeknek az is, hogy mindegyik pontos négyzet alakú, ami abból adódik, hogy Reismann Marian egy Hasselblad géppel fényképezett, amit akkoriban inkább épületek megörökítésére használtak, mivel meglehetősen nehéz volt kezelni, ráadásul a képet fejjel lefelé látta benne. Ezzel a háttérinformációval azonnal felértékelődik a látogató szemében az a fénykép, amin éppen egy rohangáló vagy takaró alól kikukucskáló gyerek látható.
Ha a nyitottság nyitottsággal találkozik, abból születhet egy jó kép
A túrát egy Latin Amerika fókuszú kiállítással zártuk a Három Hét Galériában. Itt egy egészen különleges párosítást láthatunk Makarius Sameer (1924-2009) hatvanas évekbeli képeiből és Szűcs Péter tavalyi sorozatából, amik közel ötven év különbséggel, de ugyanabban a környezetben készültek.
A kontraszt szépen látható az egyik falon fekete-fehér és a másikon pedig színes képek között.
Szót ejtettem már arról, mennyire fontos a művész általi interpretáció. Ebben az esetben Péterre ugyan várnunk kellett, de amikor végre befutott és elkezdett mesélni azokról a képekről, amik azelőtt számomra csak hangulatfestések voltak, olyan „fűszert” adott hozzá, ami életre keltette nemcsak az alkotásokat, de a fantáziánkat is. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyik képén egy fülhallgatós, okostelefont nyomkodó indián lány látható és mögötte egy őslakos indián őséről festett graffi. Ettől a hidegrázós találkozástól szó szerint elállt a szavam.
Elmesélte, hogyan született meg egy-egy beállítottnak tűnő, véletlenszerű fotó, hogyan egyezett meg az alanyokkal akár egy bólintással abban, hogy lefényképezheti őket vagy mi a magyarázata egy-egy tekintetnek és mozdulatnak. Egy valódi élménybeszámolót hallhattunk, amire nem sajnáltuk az időnket és nem haboztunk kérdezni tőle a végén.
Többször említést tett róla, hogy miért lett szerelmes a Latin amerikai világba. Mint megtudtuk azért is, mert „ott olyan szeretetet kap az ember 0-24-ben, ami a nyugati társadalmakban már nincs jelen” – mesélte nagy mosollyal és hozzátette, hogy volt olyan élménye, mikor egy szórakozóhelyen csak úgy lehetett elmenni wc-re, hogy egy ott lakó család házába mentek be, ott állt a sor is. Áthaladtak a szobán, ahol tévét nézett a család, köszöntek, elvégezték a dolgukat és kimentek. Ez teljesen normális és megszokott.
Mivel elvarázsoltak a történetei megkérdeztem, miért nincsenek a képek mellé írva, ekkor kaptam egy leírást a kiállításról, így megnyugodtam, hogy az utánunk érkező látogatók számára is van lehetőség az adott képek körülményeinek megismerésére.
A Budapest Art Week keretében szervezett túrák azokon a kisebb-nagyobb galériákon vezetnek keresztül, amik mellett minden nap elsétálunk. Egy olyan túrának voltam részese, ami egyben volt időutazás és pillanatban ragadás. A 60-es évek és a jelen kontrasztját fényképekben, a rohanó világ és a változások együttesét térbeli formákon, a munkafolyamat apró jeleneteit pedig vetítéseken keresztül láthattam. Azt sem bántam, hogy a másfél órás túrából a végére két óra lett.
