A múlt heti kiállítást most egy irodalmi esemény követte, méghozzá nem is mindennapi. Németh Zoltán látogatott el a Rombusz Műhelybe, akiről előzetes ismereteink alapján is tudhatjuk, hogy Szlovákiában él, tanít. Fáradtságot nem kímélve utazott Budapestre, hogy színesítse az Így dicsérjük Erószt című programsorozat skáláját.
Mint ahogy Nagy Eszteranna is említette rövid megnyitószövegében, nála talán nincs alkalmasabb személy, aki jobban beleillene ebbe a sorozatba, hiszen versei szoros összefüggésben állnak a testtel, a szerelemmel és az erotikával. Aki eddig esetleg nem ismerte szövegeit, azoknak az est végére egyértelművé vált ez a kijelentés.
Jól utazott, köszöni szépen – tudhatjuk meg az első, könnyedebb kérdésre a választ, amit B. Zetas Péter tett fel neki, aki moderálta az estét. Ezután rögtön belevágott a közepébe, az egyetemi éveiről kérdezte a szerzőt, aki leginkább a rendszerváltásra tért ki válaszában. Számukra Szlovákiában Magyarország teljesen a nyugat volt, véleménye szerint Pozsony depressziós város volt ezekben az években. Visszaemlékezett arra, hogy kimentek az utcára „lázadni”, hangoskodni, de szerencséjükre Pozsonyban emiatt senkit sem ért fizikai atrocitás. Amikor egy szemesztert Pesten töltött 1989-ben és ezután visszament Pozsonyba, úgy érzékelte, mintha egy új világba érkezett volna, a demokráciával is megismerkedhetett. Ebben a korszakban mindenki, aki a kultúra egyes területeivel akart foglalkozni, magyar szakra ment, mert mást nem igazán kínáltak.
A szlovákiai magyar irodalom létezésére ugyanakkor tagadó választ adott, úgy gondolj, hogy ha valaki magyarul ír verset, az magyar versnek számít lakóhelytől függetlenül. Nem különböznek erősen egymástól a Szlovákiában élő magyar költők versei a Magyarországon élőkétől.
Zetas ezután rátért a kritikákra, érdekesnek tartotta, hogy első kötete, a Kapus öröme a tizenegyesnél című egy kritikakötet, nem pedig verses. Németh elmondása szerint először nyilván verseket írt, de ahhoz hogy jó verset írjon, mindent tudnia kellett a versekről, az irodalomról, ezért először „kitanulta” a kritikaírás mesterségét. A kilencvenes években egyébként is volt egy ún. „kritikai bumm”, különböző recepcióelméletek, irodalomelméleti szövegek jelentek meg egymás után, és ezt a fajta nyelvet építette bele verseibe. Emellett azért vonzotta a kritikaírás, mert frissen tartja az agyat, a kortárs irodalomban mindig találkozhat különleges új szerzőkkel. Akkor kezdett el kritikákat írni, amikor megtagadta a fegyverszolgálatot.
A moderátor ezután a szlovákiai viszonyokról kérdezte a szerzőt. Szerinte Magyarországon rossz a helyzet a kormányban (kulturális és minden téren), Szlovákiában viszont könnyen lehet pénzt szerezni a kisebbségi irodalommal való foglalkozás kapcsán, hiszen van egy bizonyos keret rá. Elmondta, hogy éppen ezért olyan szerzők is megjelenhetnek, akik már-már dilettánsnak számítanak – igaz, kevés példányban. Nincs annyi jó kisebbségi irodalommal foglalkozó szerző, de a kiadóknak meg kell élni valamiből. Ez azért rossz, mert vannak olyan költők, akiknek megjelenik ugyan kötete, de visszhang és kritika nélkül eltűnik a süllyesztőben.
Ezzel összefüggésben szóba jött a publikációs kényszer, ami Németh szerint alkati kérdés, mindenki máshogyan viszonyul ehhez. Példaként Csehy Zoltánt említette, akinek már 19 évesen kötete jelent meg, 22 évesen pedig már 2 kötettel büszkélkedett, úgymond zseniként volt elkönyvelve tizenéves korától, és mára már nagyon jelentős szerzővé nőtt ki magát. Az a 3-4 évnyi korkülönbség sokat számított akkoriban, például a rendszerváltást is máshogyan élték meg: míg Németh számára megkérdőjelezhetetlenül nagy esemény volt, tele izgalommal, addig Csehy számára egy
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]burleszk vicc, ahol harmadrangú emberek egymás torkának esnek, és osztják el egymás között újra a hatalmat[/perfectpullquote]
– emlékezett vissza őszintén.
Németh bevallotta, hogy eleinte nem is akart publikálni, hiszen a verseit magának írta. Azonban Grendel Lajos egyik kedvenc szerzőnője „ellopta” a jegyzetfüzeteit, legépelte a verseit, és bevitte azokat az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Az akkori főszerkesztő, Grendel tájékoztatta a szerzőt, hogy már nyomdában van a lapszám, megjelenik pár verse. Érdekesség, hogy a Ghymes együttes énekes-dalszerzőjével, Szarka Tamással jelent meg egyszerre, egy olyan utólag vicces és maszlagos előszóval, mint „két fiatal tehetséges költő verseit olvashatják itt”. Ezután (természetesen nem az előszó miatt) 3 évig nem publikált, az ő pályája lassabban indult be, hiszen csak 29 évesen jelent meg első kötete. Mint elmondta az elején, ő egy ilyen alkat.
Zetas megjegyezte, hogy „előfutára” a testpoétikának. Adott volt a kérdés ezáltal, hogy miért pont a test-poétika foglalkoztatta, hiszen nem igazán volt felkapott akkoriban ez a téma.
Németh elárulta, hogy tizenéves korában legnagyobb élményt számára nem a magyar irodalom, hanem a francia irodalom jelentette, például Rimbaud vagy de Sade márki szövegei. A francia irodalomelméletben is megjelent a testszöveg problémaköre a 60-as években, Georges Bataille írásai ezzel is foglalkoztak például. Ezeket az élményeket konvertálta át verseibe, innen az alapötlet. Ezután a moderátor Áfra Jánostól idézett, miszerint “a képzetes test tapasztalatainak elbeszélésével létesülő poszthumán perverzió szinte terrort fejt ki a gyanútlan líraolvasóra…” (idézet a KULTer.hu-n megjelent Boldogságtelep…-kritikából – a szerk.)
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Miért akarod terrorizálni az olvasókat?[/perfectpullquote]
– hangzott el az újabb kérdés.
A költő erre a közismert görög katarzis-elmélettel válaszolt, hiszen szerinte akkor jó a szöveg, ha megdöbbenti az olvasót, illetve egy új világ teremtődik benne. Ő a szövegeivel teljesen új univerzumba nyit ajtót, ami olykor felforgató és megdöbbentő is lehet. A genetika iránt érdeklődik, például A perverzió méltóságában is szerepel egy vers, ami egy földalatti barlangban játszódik, és a főszereplő lány arra kényszeríti a lánytestvéreit, hogy azok megigyák a vizeletét és megegyék az ürülékét; a terror hatására nem is élhetnek nemi életet, hanem csak ő közösülhet több férfival.
Borzalmas, nem? Igen, ha emberi perspektívából nézzük ezt a történetet, iszonyú és perverz ez a történet. Azonban ha állati aspektusból figyeljük meg, például egy afrikai vakondpatkány szemszögéből (akik így élnek és szaporodnak), számukra teljesen természetes ez a világrend.
Sőt, vakondpatkány perspektívából az emberi nemi és közösségi élet lehet teljességgel abszurd. Feltehető a kérdés: az emberi létben mi múlott azon, hogy nem egy vakondpatkány társadalomban élünk?
A nyílt kérdés után felolvasás következett A perverzió méltóságából, majd ehhez a kötethez is kapcsolódott a következő kérdés: nem szerzőként tűnteti fel magát, hanem szövegválogatóként, mi ennek az oka? Válasz erre egyrészt az, hogy mindig is érdekelte az álneves irodalom, ez egyfajta irodalmi misztifikáció számára. Másrészt ekkoriban középiskolai tanár volt egy kis faluban, így nem igazán vetett volna jó fényt a rá, ha véletlenül eljut a középiskolásokhoz a kötet, akik még talán nem tudják úgy értelmezni a verseket, ahogy kellene.
A perverzió méltósága után Zetas áttért a Boldogságtelep… című kötetre, aminek alcíme Csáth szeretője. Ez alapján sejthetjük, hogy Csáth szeretői szólalhatnak meg a versekben.
Németh, amikor a magyar irodalomban a francia vonalat kereste, csak Csáthnál találta meg, azt is a naplóiban.
A napló mindig referencialitás kérdése, ezért nagyon izgalmas műfaj, ennek ellenére Csáth naplói nem kerültek be az irodalmi kánonba, pedig Németh szerint dimenziókat nyit meg, ezért (is) választotta őt. A kötetben ezen kívül vannak más átiratok is, például Szabó Lőrinctől vagy Tandori Dezsőtől, akinek Koratavasz átiratát hallhattuk is Némethtől. Saját bevallása szerint a versekben egy női Csáth jelenik meg, de a kötet nem egységes, vannak rövidebb és hosszabb versek; azzal kísérletezett, hogy egy témára hányféle nyelvet tud használni.
Utolsó kérdések egyikeként a Kunstkamera című legutóbbi kötetére kérdezett rá Zetas, ami egy szentpétervári ottartózkodása alatt jött meg az ihlet. Többen megemlítették a Némethnek, hogy mintha minden kötet más nyelven szólalna meg, a Boldogságtelepben például a „véres nyelven” szólalt meg, ami tudatosan szentimentálisabb megszólalási mód az előzőekhez képest.
A következő kötetében a homoknyelvhez akart nyúlni, ami egyfajta minimalista nyelvhasználat, metaforák nélküli, és teljesen lírátlanított. Ebben az elképzelésben meg is született 10-12 három-négysoros vers, majd ezután vett részt a szentpétervári bölcsésztudományi karon tartott konferencián, ami mellett egy antropológiai múzeum van.
Arról híres, hogy Nagy Péter cár építette, illetve felvásárolt egy német tudóstól (aki feltalálta a tökéletes preparáláshoz szükséges oldatot) iszonyatosan nagy összegekért 5-10 literes üvegekben preparált csecsemőket, magzatokat. Azonban mindegyik csecsemőnek volt valamilyen testi hibája, például nyitott koponyával vagy mellkassal születtek, vagy pikkelyes volt a teste. Ez a látvány megdöbbentette, megrázta az embereket, őt is. A kötetbe „beleszólt” ez az élmény, ilyen nyelven kezdte el írni a Kuntskamerát – a homoknyelv a preparált magzatok és furcsaságok nyelve lett.
A remélhetőleg most ősszel megjelenő új kötetének koncepciója már a Kunstkamera előtt elkezdett körvonalazódni a szerzőben, amiben különböző állatmotívumokat használ, így újítja meg a biopoétikát. Megemlítette Carol Ann Duffy angol költőnőt, aki kultúrtörténetileg híres emberek (Freud, Darwin) feleségeinek szemszögéből írt verseket, talán ő ihlette meg az írás során állítása szerint.
Utolsó kérdésként pedig az hangzott el, hogy szerinte van-e még mit írni a testről.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Mindenképp, mint minden, ez is kreativitás és tehetség kérdése. Mindig lesznek olyan tehetséges költők, akik egy új ötlettel, új hanggal berobbannak, így nem fárad ki hamar a téma [/perfectpullquote]
– hangzott el a válasz.
Az est felolvasással végződött, amely érzékelhetően erős hatást fejtett ki a hallgatókra, hiszen a vers befejeztével pár másodpercig senki sem mozdult meg, a taps is kicsit megkésett. Nyomasztó, de látványos képek, mindenkit érintő témák – ezek jellemezték mind a beszélgetést, mind pedig a verseket. A „terrorizálás” után felszabadulásképpen mindenkit várt megszokott módon a bor, ezzel együtt a kellemes társaság, ahol többek között tér nyílt a versek megvitatására is mind a szerzővel, mind a hallgatósággal.
