A Debreceni Irodalmi Napokat idén „siker” jeligével rendezték meg. Olyan alkotók előadásait hallhattuk, akik már többszörösen megtapasztalhatták milyenek az írói lét szakmai sikerei. Tóth Krisztina, az Alföld-díjas, a kortárs magyar irodalom egyik legikonikusabb alakja.

November 17-e, csütörtök 10 óra, 303-as könyvtár, a Debreceni Egyetemen. Amikor megérkezem, már nagyon sokan vannak a kis könyvtárban, nekem még éppen akad egy szék az asztal sarkánál. Amikor már csak a küszöbön férnek el az emberek, bejön egy hölgy és megkér mindenkit, hogy fáradjon át a 11-es terembe, a nagy érdeklődés miatt úgy tűnik, itt nem férünk el. Egy emberként termet vált a tömeg és a nagy előadó utolsó ülőhelye sem marad üresen.

Elkezdődik a beszélgetés Tóth Krisztina és kérdezője, Herczeg-Szép Szilvia között – az elkövetkező másfél óra arról szól, hogy neki, az Alföld-díjas, kortárs magyar írónőnek, aki nem mellesleg a képzőművészetben és a múzeumi tárlatvezetésben is otthon van, mit jelent a siker.

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]A siker számomra elsősorban azt jelenti, hogy harmóniában vagyok magammal és a világgal, a munkámban, a magánéletemben, a nőiségemben, és az írói énemben egyaránt[/perfectpullquote]

– kezdi az írónő. Majd elmondja, ő nem az a típusú író, aki fürdik a sikerben és nem is az, aki teherként éli ezt meg. Sőt, szerinte nincs olyan ember a szakmában, aki csak egyik vagy másik szélsőségben éli meg írói sikereit.

Sajnálom, hogy egyre bulvárosabb az írók nagy része. Popsztárságként élik meg az írást, és sokkal nagyobb a show körülöttük, mint amekkorát érdemelne a dolog. Egy írónak nem kell szerepelni. Egy író vagy költő írjon jól, mert neki ez a dolga. De nem kell tudnia helyesen és szépen beszélni, vagy megjelenni. Nem baj, ha nem tud emberek előtt beszélni, mert az írásai által kell, hogy kommunikáljon. Sokáig nekem is gondot jelentett az, hogy sok ember előtt beszéljek. Én nem vagyok ilyen típus, nem szeretek szerepelni, de egy idő után megtanultam ezt is.

Egy író sikereit leginkább a kiadott műveiben, azok eladási számaiban mérhetjük. Krisztina írt már gyermekregényt, novellákat, drámát, színpadi darabot és verseket is. Minden kiadott műve több nyelvre is le lett fordítva, hazai olvasótábora is igen nagy – szinte minden korosztályt megszólít. Azt mondja magáról, hogy ő nem túl jó versíró. Ritkán és nehezen ír verset; sok idő, mire megszületik egy alkotás – van olyan is, ami több évig íródott. Legújabb könyve mégis, egy több ciklusból álló verseskötet, amely megjelenése óta nagy sikernek örvend. A nemrég megjelent kötet beszédes címe Világadapter.

Világadaptert mindenki használ, amikor repülőgépen utazik. Amikor először találkoztam ezzel a szóval, azt éreztem, hogy ez egy olyan fantasztikus és gyönyörű dolog, hogy nekem mindenképpen kell egy ilyen. Amikor sorba rendeztem a szőnyegen kiterített verseket, tudtam, hogy ez lesz a kötetcím. Számomra a világadapter azt jelenti, hogy van egy olyan csatlakozó, amivel mindenki csatlakozhat az irodalom áramkörébe.

A kötet központi témái az idő múlása, a távolodás, a fájdalom és a veszteség. Különlegessége, hogy ezeket a témákat hol komolyan, hol pedig játékosan járja körül. Tóth Krisztina azt mondja, őt magánéletében nem érdekli az idő múlása és a kora sem. Az időt csak a szakmai útján méri, az írástermelésben. Ő maga írói énjében szeretne fennmaradni az utókor számára, ezért reméli, még sok alkotás fog születni az elkövetkező években. A kritikusok ünnepként tartják számon Tóth Krisztina új kötetét, hiszen legutóbbi verses gyűjteménye a Magas labda hét éve jelent meg.

Azt gondolom, hogy mindig az író beállítottságán múlik az, hogy milyen szellemi termékeket állít elő. Én nem vagyok egy versekre specializálódott író. Nagyon lassan írok verset, ezért úgy érzem, ha én ötévente ki tudok adni egy verses kötetet, akkor már nagyon jó vagyok a saját tempómhoz képest.

Az ihlet és a múzsa csókja minden alkotót máshol talál meg. Van, aki saját személyes életéből merít és érzelmeit írja meg, olykor írja ki magából. Tóth Krisztina számára a novella sokszor az utcán, a liftben, vagy egy éjszakai séta során, ajándékként érkezik.

Lehet, hogy ez nem fog túl szimpatikusan hangzani, de úgy érzem, hogy nekem teljesen érdektelen az életem az írói énem számára. Soha nem volt még célom az, hogy a magánéletemet kössem az olvasó orrára. Előfordul, hogy egy-egy érzelem vagy szituáció indít el bennem valamit, és kezdek el írni, de sosem a saját életemet akarom publikálni. Az, hogy az édesapám halála után átélt lelki hullámvölgyem megihlette az írói énemet, nem azt jelenti, hogy én megírtam az apám halálát. Ez csak és kizárólag az én ügyem, nem pedig az olvasóimé. A legtöbb esetben mielőtt megírok egy novellát, csak a hétköznapi dolgaimat csinálom, és nem keresem az ihletet, mert minden jön majd magától akkor, amikor kell.

Egyszer a Népszabadság szerkesztőségébe kellett mennem és a mellette lévő bevásárlóközpont parkolójában megpillantottam egy fiatal fiút, aki egy kerekes széket tolt, és kedvesen beszélgetett a benne ülőhöz. Annyira érdekelni kezdett ez a picike szituáció, hogy követtem őket egészen a liftig és amikor beszálltunk, akkor láttam meg, hogy a tinédzser fiú, súlyosan beteg ikertestvérét tolja a kocsiban. Megdöbbentő volt látni, hogy ugyanaz az arc, két teljesen más állapotban van a szemem előtt. Azonnal azt éreztem, hogy tessék Kriszta, itt a novella. Megírtam. A következő Könyvhéten is ott volt a történet, és egyszer csak a fiú és a kerekes székes testvére álltak előttem, a srác csak annyit mondott, hogy a testvéremnek lesz – én dedikáltam és odatettem a kezei közé. És ekkor megint azt éreztem, hogy itt van a novella.

Tóth Krisztina írói sikerei előtt méltán tiszteleghet minden irodalomszerető. Erre ma a legjobb visszaigazolás talán az volt, hogy már a kezdés előtt megtelt teremben, az előadás végére az álló emberekből is legalább fél teremnyit számoltam.