Észak-Írország: bombák, utcai harcok, börtönlázadások. Egy francia újságíró megírta az elmúlt évek egyik legfontosabb regényét az írországi harcokról és az árulóról, aki még árulóként is szereti a hazáját.

A Visszatérés Killybegsbe a kortárs francia regényirodalom egyik legizgalmasabb alkotása, ezt az is mutatja, hogy a mű 2011-ben elnyerte a Francia Akadémia Regény-nagydíját. Sorj Chalandon regényeit angol, német, spanyol, ukrán, sőt még perzsa nyelvre is lefordították, ez az első könyve, amely magyarul is megjelenhetett. Korábbi műveivel több rangos díjat elnyert, de a nemzetközi elismerést a Visszatérés Killybegsbe hozta el számára. A regény súlyos témákat jár körül, hetven év erőszak történetét meséli el. A főszereplő egy ír nemzeti hős, aki kénytelen beismerni, hogy több mint húsz éven át a brit titkosszolgálat ügynöke volt.

A vallomás után visszavonul szülőfalujába, várni a halált. Mindenki elfordul tőle, még a saját fia is meggyűlöli.

A regény megtörtént eseményeket dolgoz fel: noha végig a főhős, Tyrone Meehan, szemszögéből láttatja az eseményeket, mégis képes árnyaltan, kliséktől mentesen ábrázolni az Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA harcait.

Sorj Chalandon harmincnégy éven át volt a Liberétion újságírója, ezalatt Irakból, Libanonból, Afganisztánból, Szomáliából és Iránból írt tudósításokat, így jutott el a polgárháború szélén álló Észak-Írországba is. Ott ismerkedett meg Denis Donaldsonnal, akivel közeli barátságot kötött, róla mintázta később regényének főszereplőjét. A nyolcvanas években Donaldson az IRA nemzetközi kapcsolataiért felelt, miközben végig az MI5 ügynöke volt. Miután lelepleződött, a nyilvánosság előtt is bevallotta ügynökmúltját. 2006-ban gyilkolták meg, írországi otthonában. Donaldson történetét egyik korábbi művében is feldolgozta, a Mon traître (angol fordításban My traitor) című regényében szintén feltűnik Tyrone Meehan alakja. Antoine, a francia hegedűkészítő, akit a szerző saját magáról mintázott, ugyancsak visszatérő karakter, a Mon traître a kettejük között szövődő barátság történetét meséli el.

Tyrone Meehen az apjától örökölt, düledező házban írja meg életének történetét. Tudja, hogy hamarosan meg fogják ölni, a regényszöveg az ő visszaemlékezéseiből és naplószerű bejegyzéseiből áll össze. A regény időszerkezete a múltra való reflexió és a jelen napi eseményeiről szóló leírás váltogatása mentén strukturálódik. A naplóbejegyzések 2006 karácsonya előtt kezdődnek, az utolsó bejegyzés 2007 április negyedikén keltezett, a főhős halálának éjszakáján.

A visszaemlékező szövegrészek Meehan gyerekkorától, a 30-as évektől kezdve egészen öregségéig, a két idősík találkozásig tartó eseményeket írják le. Meehan és Donaldson halálának dátuma megegyezik, a regénybeli figura azonban huszonöt évvel korábbi születésű. Az életkor megváltoztatásával a szerzőnek egy jóval nagyobb időintervallum leírására nyílt lehetősége, hiszen így, még ha csak az említés szintjén is, de bekerülhetett a regénybe a spanyol polgárháború, és ami sokkal hangsúlyosabb, a második világháború, illetve az Egyesült Királyság területét sújtó német bombázások nagyon is plasztikus leírása.

A regény kifejezőerejét deheroizáló ábrázolásmódjából meríti, mert az ír harcosok között sem volt mindenki gáncstalan lovag, ahogy a britek sem voltak mind egy szálig embertelen gyilkosok, még ha Meehan néha szeretné is így láttatni őket.

Az írek és britek között meghúzódó évszázados konfliktus nem egyszerűen a katolikus-protestáns szembenállásra terjed ki, a számtalan történelmi sérelem – elég csak a 19. századi nagy éhínségre gondolni – mellett kulturális és nyelvi ellentétet is jelent. A mű egyik legfontosabb erénye, hogy nem egyszerűsíti le ezeket, hanem maga történeti és kulturális komplexitásában tárja fel őket. Az IRA-t a brit kormány terrorszervezetnek tartotta, ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elnyomott észak-íreknek ez a szervezet jelentette az egyetlen reményt a protestáns lakosság támadásaival szemben.

Az IRA szerepének kettős megítélése nagyon erősen érezhető a regényben. Amikor Meehant a börtönben egyszerre mosdatják és verik az őrök, neveket kiabálnak, az IRA áldozatainak neveit, ő erre szintén nevekkel felel, saját halott harcostársait sorolja. A halott hősök neveinek listaszerű felsorolása folyamatosan jelen van a szövegben, mindig utalva a mű történelmi kontextusára. Az angol és az ír nézőpont találkozása abban a jelenetben fejeződik ki a legszebben, amikor a főhős egyik összekötőjével találkozik a temetőben (egy nemzeti hős sírjánál), és elárulja neki, hogy az IRA bombamerényletre készül:

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Az MI-5 ügynök elsápadt. Gépiesen megtapogatta a hajtókáján díszelgő red poppy-t, az első világháborúban elesett katonák emlékére viselt vörös pipacsot. (306.)   [/perfectpullquote]

A jelenet összetett szimbolikája a nézőpontok egyenrangúságát fejezi ki, de épp ellentétes előjellel, mint a börtönbeli jelenet, itt az ellenségek egy pillanatra megértik egymást.

A regény cselekménysorában nagy hangsúly esik az 1981-es börtönsztrájkra is, amely az írek ellenállásának szimbolikus eseménye. A sztrájk azért tört ki, mert a brit kormány 1976-ban megszüntette az ír politikai foglyok különleges státuszát, és köztörvényes rabokként tekintett rájuk. Az ír fogvatartottak megtagadták a rabruha viselését, éveken át meztelenül ültek a cellában és a falra kenték ürüléküket. A regény nagyon plasztikusan írja le a börtönbeli körülményeket, ahogy a sztrájk során a rabok fokozatosan kivetkőznek emberi mivoltukból.

Tyrone Meehan bukását apjának tönkrement élete is előrevetíti. Patraig Meehan, az egykori katona, Írország büszke harcosa a függetlenségi háború után  megöregedett, élete elveszítette az értelmét. Patraig rendkívül erőszakos ember volt, aki angolul üvöltött, miközben a gyerekeit verte:

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Amikor apám ivott, megszállta Írországot, mint az ellenségünk, és ő is ellenséget látott mindenütt. (11.)   [/perfectpullquote]

Patraig ábrázolása néha félelmetes, máskor egészen karikaturisztikus, például amikor egyetlen ökölcsapással agyonütött egy szamarat, vagy amikor éppen azon az estén fagyott meg részegen az árokban, amikor öngyilkosságot készült elkövetni. Nemcsak az élete, a halála is félresikerült. Tyrone öregkorában apjának tükörképévé válik, a kocsmában is mindig az ő asztalához ül:

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Előredőltem és a nagy Patraig Meehant pillantottam meg. Hirtelen bukkant fel a tükörben. (220.)   [/perfectpullquote]

Tyrone Meehan elbeszélését végig áthatja az ír nyelv őszinte szeretete. Az angol nyelv az erőszakhoz kötődik, a megszállók, idegenek nyelve. Patraig Meehan otthonában még a rádióból se szólhatott angol énekes dala. Az ír ezzel szemben az őszinte, bensőséges kapcsolatok nyelveként jelenik meg, a családi szeretet részeként és a megszállóknak való szembeszállás eszközeként: “írül beszélni ellenállás” (12.)

Tyrone felesége a Weeman, azaz ‘kisember’ néven becézi férjét, ő pedig a börtönben írül tanítja cellatársát. Az IRA tagjai az „Éirinn go Brách!” csatakiáltást használják.

Az angol az árulás nyelve, Tyrone angolul jelent az ügynököknek, ahogy egykor apját is angolul vallatták ír nemzetiségű fogvatartói.

Sorj Chalandon mondatai tiszták és könnyedek, a regényben talán egyetlen fölösleges szó sincsen, mintha a szerző kétszer is meggondolt volna minden egyes betűt, ami Boros Krisztina fordításában is nagyon erősen érezhető. Ez a prózapoétikai sajátosság valószínűleg a tudósítói múltnak tudható be, ahogy Hemingway esetében is. A mű hatáskeltő ereje egyrészt az érzelmekkel és feszültséggel telített elbeszélői szituációból adódik, másrészt a karakterek deheroizáló ábrázolásmódjából. Bár a szöveg egy részére jellemző a romantikus látásmód, láthatjuk a mítosz szertefoszlását is. A végkicsengés mégsem a fiatalkori, romantikus eszmények egyértelmű tagadása, Tyrone Meehan gyűlölve is szereti hazáját, még árulóként sem mond le erről.

Sorj Chalandon, Visszatérés Killybegsbe, ford., Boros Krisztina, Göncöl kiadó, Budapest, 2014, 313. oldal