Idén újból megmérkőztek a legjobbnak ítélt debütkötetek próza kategóriában. Ahogy már megszokhattuk, idén is a Margó Fesztivál keretein belül adták át a díjat. A 21 mű közül hárman jutottak a döntőbe: Milbacher Róbert, Molnár T. Eszter (Stand up!) és Makai Máté (Koriolán dala). Végül a Szűz Mária jegyese című prózakötet szerzőjét, Milbacher Róbertet jutalmazták. A szerzőt kérdeztük a díjról, az új hangról, a kötet koncepciójáról és a fiatal, magyarországi irodalomról is szó esett. 

Hirdetés

ContextUs.hu: Valuska László, a Margó Irodalmi Fesztivál főszervezője a díjátadón ekképpen illette a köteted:

„A Margó-díj előzsűrizése során nem feltétlenül kész írókat, inkább új hangokat, bátor vállalkozásokat keresünk, olyan szerzőket, akikre szerintünk érdemes felhívni a figyelmet. Ilyen könyv Milbacher Róbert bemutatkozása is.”

Tehát ha egyetértünk Valuskával, akkor azt mondhatjuk, hogy új hangot jelentesz a magyar kortárs irodalom berkein belül. Az lenne a kérdésem, hogy egyetértesz-e Valuska állításával, te sem tartod magad kész írónak?

Már hogyan tartanám magam kész írónak? Még írónak sem tartom magam, távol állnak tőlem az efféle (ön)definíciós kísérletek, sőt ha valamit utálok, akkor az éppen a kategorizálás. Nem szeretek beleragadni egyetlen szerepbe sem. Szóval legfeljebb – az ősz hajszálaim és éveim számára való tekintettel – „érett szerzőnek” nevezném magam.

Fotó: Valuska Gábor | (balról jobbra) Molnár T. Eszter, Milbacher Róbert, Makai Máté
Fotó: Valuska Gábor | (balról jobbra) Molnár T. Eszter, Milbacher Róbert, Makai Máté

ContextUs.hu: Véleményed szerint, ha neked kellene megállapítanod az új hangod, hogyan tennéd azt?

Nem új, amit csinálok, legfeljebb sok, régebben is létező hagyománynak az újrahasznosítása. Ha szeretik olvasni, amit leírtam – ezt egyébként még mindig nem hiszem el –, akkor talán a mesélésnek egy közvetlen, kicsit archaikus módja miatt szeretik, amely úgy tesz, mintha nem irodalom lenne, hanem valami azon kívüli, amely azonban mégis történeteket közvetít. Lehet, hogy a történetmondásnak valami atavisztikus változatára találnak rá az olvasók. De igazából ez sem új, mert Mikszáth már régen használta az „élőbeszéd-szerűséget”, mint narrátori hangot.

ContextUs.hu: Azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy az utóbbi években, szép sorban, viszonylag rövid időn belül jelentek meg a szocializmus időszakában játszódó, a lepusztult Magyar Vidéken játszódó kötetek – például Borbély SzilárdtólNincstelenek és Háy Jánostól a Napra jutni –, amelyek az elmaradottságról, a provincializmusról, az elkorcsosult néplélekről, az előítéletekről, a feldolgozatlan múltról és a mélyszegénységről tudósítottak. Miért gondoltad, hogy a Szűz Mária jegyesének is gyarapítania kell a sort?

Szerintem ezeknek a falvaknak a lepusztulása nem a szocializmus alatt történt, hanem a rendszerváltás óta folyamatosan történik. Ez mondjuk eléggé elkeserít engem is. Ha letérsz egy főútról vagy egy megyeközpont közvetlen agglomerációjából kilépsz, elképesztő pusztulást találsz. Kicsit az az érzésem, mintha egy posztapokaliptikus vízióban lennék benne, ahogyan keresztül utazom például Dél-Baranya vagy Dél-Somogy egyes régióin (ezeket ismerem), vagyis tökéletesen magára hagyott helyeken, benne a még tökéletesebben magukra maradt emberekkel. Ez nem helyes így. Hogy mi a teendő, nem tudom, de biztosan épp a tehetetlen düh írat ilyesféle könyveket.

ContextUs.hu: A falusi humor, anekdotázó kedv valóban nem maradhat ki, hiszen úgy gondolom, ez mégiscsak újszerű a már említett témakörben. Azonban a klasszikus íróknál – például Mikszáth Kálmánnál – alappillérnek számított. Merítettél ihletet a műveiből?

A könyvem tudatos Mikszáth-imitáció, különösen A jó palócok-kötet műfaji mintái köszönnek vissza. Csakhogy szerintem Mikszáth nem egyszerűen egy könnyed, humoros író, hanem sokkal mélyebb emberi problémákat tárgyal mint azt feltételezzük róla, csak a Mikszáth-befogadás kissé el van „jókaiasítva” (hogy ilyen szépen fejezzem ki magam). Az ő világa nem egy idilli világ, mint ahogyan azt várjuk. Az én könyvem sem vicces és anekdotázó akar lenni, legfeljebb a tragikumot próbálja oldani némi komikummal, amit a 19. század még humornak hívott:

létünk cukrozott epéje,

– ahogyan Arany fogalmaz.

ContextUs.hu: Ez az első könyved, ám nem vagy már huszonéves. Továbbá úgy tudom, hetedikes korodban írtad meg az első szöveged. Mi történt e két időpont, az általános iskola utolsó évei és 2016, a Szűz Mária jegyese című kötet megjelenése között?

Elvégeztem egy egyetemet, ledoktoráltam, építettem (igazából felújítottam) egy házat, négy gyereket neveltem/nevelek, és írtam három és fél irodalomtörténeti tárgyú könyvet, számos cikket, kritikát. Ja, és mellette próbáltam életben maradni és életben tartani vagy épp – ahogyan egy barátom fogalmazott – azon voltam, hogy se többen, se kevesebben ne legyünk.

ContextUs.hu: Néhány ajánlóban azt olvastam, hogy nagyon trágárnak találják az olvasók a kötet nyelvezetét, ám a cikkek végén mégis elfogadják, sőt védjegyévé teszik azt. Arra apelláltál, hogy a végén megszokja az olvasó, s ez a nyelvezet elkerülhetetlen a falusi lét reprezentálása során?

A trágár beszéd messze nem csak a falusi élet velejárója. Ha tetszik, ha nem, a káromkodás a nyelvi kultúránk része – társadalmi pozíciótól függetlenül. Legfeljebb bizonyos emberek bátrabban élnek vele, mert ezzel is kinyilvánítják a hatalomtól, műveltségtől, egyháztól stb. való autonómiájukat. Talán azért fogadják el a művelt olvasók a könyv végére érve, mert a tabusértés csak először meghökkentő, aztán pedig őszinte és felszabadító lesz – már ami a nyelvhasználat szabadságát illeti.

ContextUs.hu: Azok kedvéért, akik még nem vették a kezükbe a szépirodalmi műved: milyen tanácsot adnál nekik, mi fogja várni őket?

Egy idegenül is ismerős világgal szembesülhetnek.

ContextUs.hu: Ha már említettük Borbély utolsó kötetét: fel tudnál idézni olyan részletet a Nincstelenekből, ami nagyon mélyen a retinádba és az elmédbe égett?

Az anya szerepének problémája volt érdekes számomra, ugyanis az elbeszélő sajátnak gondolt emlékei igazából az anya emlékezetének részét képezik. Vagyis az elbeszélő nem autonóm, hanem az anya vágyainak, félelmeinek foglya marad mindvégig. Kulcsmondat, a „mi nem vagyunk parasztok”, ami folyamatos szeparációra kényszeríti az elbeszélőt.

A kötet borítója
A kötet borítója

ContextUs.hu: Az ihletforrásod hány százalékát tette ki az imént említett kötet?

Pontosabb úgy, hogy arra ösztönzött, hogy más nézőpontból mutassam be azt a világot, amit Borbély könyve csak negativitásában enged láttatni. Ezzel persze nem azt mondom, hogy az a nézőpont nem jogos, legfeljebb csak túl egyoldalú a fentebb említett anyai perspektíva miatt.

ContextUs.hu: A már említett Könyvesblogon olvasható interjúdban mesélted, hogy

a feleségemnek küldött egy ismerőse smst, hogy valami szabolcsi faluban – Tisza-túra közbeni pihenőként – egy kocsmában felolvassák egymásnak a könyvet, miközben ott ülnek körülöttük a szereplők. Elmenőben pedig blokkot húznak a pultról kiálló százas szögre.

Merész példa, de a Bödőcs Tibor humoristával készült kérdezz-felelek jut eszembe erről hirtelen. Egy interjújában mesélt arról, amikor kérdezte az újságíró, hogy nem probléma-e, ha az adott történet szereplői magára ismernek, és esetleg rossz viszonyba kerülnek Bödőccsel. Te mit gondolsz erről?

Pion István említette egy velem készült interjú során, hogy falusi lévén, ő is ráismert a szereplőkre. De ezt már más is mondta, hogy ugyan más faluban, de ő maga is ismeri a szereplőket. Tehát itt inkább típusokról, mint személyes életekről van szó. Nem is volt célom, és nem is volna tisztességes, hogy egy az egyben írjak valakinek az életéről, ráadásul elméleti értelemben is problematikus volna. A szereplőknek – még ha valóban létezők voltak is – csak egy-egy, egy bennem megmaradt vonása került bele a könyvbe, a többi színtiszta fikció, még ha ezt az sem hiszi el, aki képes beazonosítani embereket. Magamat is beleírtam, de nem vagyok senkivel azonos. Remélem, senki sem orrol meg rám, ugyanis szándékom szerint a szereplőim oldalán állok, az ő nézőpontjukat érvényesítem.

ContextUs.hu: Hallottál már vissza olyan véleményt, amely negatívan érinti a köteted, és nem ismerős személytől származik? Ha igen, mivel illette, mit kifogásolt?

Az a fura, hogy eddig nem nagyon volt negatív vélemény, kicsit meg is lepett, mert azért annyira nem jó a könyv. Persze, ami késik, nem múlik. Talán annyit emlegettek, hogy nincs kifutása a könyvnek, de ez meg a novellaciklus műfaja miatt van így, mondhatni szándékosan.

Fotó: csgyk.hu
Fotó: csgyk.hu

ContextUs.hu: A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának habilitált doktora vagy, azon belül is a Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéken tevékenykedsz. Még mindig tanárként aposztrofálod magad vagy a Szűz Mária jegyese után már – ha csak kismértékben is – írónak is? Szeretném azt kérdezni, hogy melyik élvez prioritást nálad – s itt nem a kenyérkereső funkció kapcsán érdeklődöm –, de nyilván a tanítás, ugye?

Mint az első kérdésre adott válaszomból kiderült, nem tekintem magam semminek. Teszem, ami jutott, illetve igyekszem azt csinálni, amit többé-kevésbé szeretek. Az író az én fogalmaim szerint az, aki azért ír, hogy megvegyék és elolvassák, amit ír; én meg, ha még írok valamit egyáltalán, akkor azért teszem, mert érdekel egy probléma, vagy valamilyen egyéb (például érzelmi) indíttatásom van rá. Így vagyok az irodalomtörténeti tanulmányokkal is, arról írok, ami érdekel. Tanítani alapvetően szeretek, de a félév közepére mindig elfogy a mondanivalóm, s vele a lelkesedésem, és ilyenkor bizony jól jön a szünet, aztán kezdődik minden elölről.

ContextUs.hu: Korábban már érintettük a kérdést, hogy nem a huszonéves debütkötetesek táborát gyarapítod. Ehhez kapcsolódva: figyelemmel kíséred a fiatalabb generációt? Kik azok, akikre felfigyeltél?

A fiatalok közül főleg a költőket figyeltem (Pion, Babiczky, Závada, Fekete Ricsi vagy a még kötet nélküli Mohácsi Balázs), a velem nagyjából egykorú prózaírók közül pedig Tompa Andreát tartom a legjobbnak.

ContextUs.hu: Úgy tudom, a Gyilkos könyv ismeretlen szerzőtől ered, és te voltál a kötet szerkesztője. Milyen volt szerkesztőként olyan köteten dolgozni, ami távol állhat tőled?

Szeretek ilyet is olvasni és ennél jobb apropóm nem lehetne rá, ráadásul pénzt is kell keresnem, sok éhes szájat kell etetni. Közben sokat tanulok szerkesztőként a nyelvről, helyesírásról stb.

ContextUs.hu: A Könyvesblog-interjúban azt válaszoltad, hogy nem könnyű az írók környezetének sorsa sem. A kontextusból ítélve azért fogalmaztál így, mert már az elején rátukmáltad az emberekre, hogy mondjanak véleményt. Mit gondolsz, eljuthat egy író addig, hogy ne kelljen kikérni más véleményét – egyáltalán, el kell-e hagyni ezt a fázist?

Nem mintha túl sok tapasztalatom lenne e téren – egyetlen kötetet írtam ugyebár –, de annyit már megtanultam, hogy a megírás első fázisában nem szerencsés beszélni arról, amit csinálok – pedig nagy a csábítás mindig –, mert amint kibeszélem, kicsit rögzül a történet, elveszíti a benne sejtett potenciált, és nem lesz elég izgalmas ahhoz, hogy végigírjam. Van egy nagyobb tervem, amiről már annyit beszéltem, hogy egyelőre nem tudok vele haladni. Mondjuk lehet, hogy egyszerűen nincs is benne annyi, amennyit vártam tőle. Az első elnyugvó írás-düh után azonban, nekem fontosak a más nézőpontok, hogy el tudjam távolítani magamtól a szöveget, és utána elkezdődik egy aprólékos, tulajdonképpen szerkesztői, korrigáló munka. Nem véletlen a horatius-i óvástétel; „nonum prematur in annum”, vagyis ülj rajta kilenc évig, amit én úgy értek, hogy soha nem ér véget az írás folyamata, vagy legalábbis nehéz megtalálni és kitenni a végső pontot, hacsak egyszerűen rá nem un az egészre az ember.

Kiemelt fotó: Valuska Gábor

Hirdetés