A Rombusz Műhely, mint tudjuk, az irodalomnak, képző- és iparművészetnek és a színházi előadásoknak ad otthont. Ám mi van akkor, ha az előbbi kettőt egy tető alá hozzuk? Bogdán “Amigo” János estéjén ezt élhettük át.

A helyszínre érkezve azonnal látható volt, hogy a falak sem a megszokottak: egy-egy A4-es lapra címszavakat aggattak, valamint rajzokat is láthattunk a fehér vásznon. A megnyitó után egy cigaretta szünet következett, majd ezután Amigo a verseit olvasta fel, amelyek reflektáltak a festményeinek koncepciójára, az emlékezésre. Oláh Norbertet, a Rombusz Műhely egyik alapító tagját kérdeztük többek között az est koncepciójáról és az irodalom és a képzőművészet közös metszetéről.

ContextUs: Mi volt a koncepció a kiállítás során?

Karácsony előtt találkoztam Amigoval a KuglerArt szalonban, az ott bemutatott Csőd-Csoda könyvbemutatóján. Ebben a kiadványban a rajzok és a szövegek egyenértékűen követik egymást. A kép mint történet, és a szöveg mint kép értelmezési tartománya nyílik meg a néző/olvasó számára. Ezen a vonalon elindulva gondolkodtunk a kiállítás installálásakor is.

Ahogy a cím, Néhány emlék is mutatja, a kiállított művek témája az emlékezés. Amigo mélyen vallásos ember, saját bevallása szerint a festés és írás az isteni kinyilatkoztatás megértésének eszköze a számára; még konkrétabban: Istennel (ezzel együtt önmagunkkal) való társalgás, azaz ima. A mai európai trendekben ez nem számít divatosnak, de ha jobban belegondolunk, ez évezredes hagyományra tekint vissza. A kép és írás szentsége, valamint misztériuma, a művészet szakralitása, a művész mint próféta szerep mind olyan gesztusok, melyek a magyar és európai hagyományban időről időre felbukkantak.

Nem bocsátkozom idézetek és példák említésébe, mert a sort elkezdve, nem lehetne röviden befejezni. Az emlékezés témája itt egyszerre veti fel a kollektív és személyes emlékezetet; még pontosabban: a szövegek esetében inkább a személyes, míg a képeknél a kollektív emlékezet dominál.

A magánmitológia, a lét egzisztenciális értelemben való elszenvedése társul bibliai idézetekkel, mint például az Izrael (Isten harcosa) című képen.

ContextUs: A korábbi, Rombuszban kiállított rendezvénytől eltért a Bogdán „Amigo” Jánosé: nem csak képek, de textuális művek is helyet kaptak a falon. Hogyan lépnek párhuzamba véleményed szerint?

Alapvetően, ha kategorikusan közelítjük meg, ez valóban egy képzőművészeti kiállítás. És jogos a kérdés: mit keres egy-egy szöveg a falon kiállítva? De ahogyan az előzőekben is utaltam rá, a szöveg, pontosabban az írás képként (is) értelmezhető. A cél az volt, hogy ne egymás illusztrációi jelenjenek meg, hanem azonos jelentőségű részletek; a kiállítás anyaga nem egy „előre megírt történet”. Azt tudtuk előre, hogy képek és szövegek lesznek a falon, de azt, hogyan követik egymást, nem.

Egymással nem összefüggő és különböző időben elkészült képeket és szövegeket helyeztünk el úgy, hogy dramaturgiailag történetet lehessen belőle kiolvasni, és itt a kiolvasáson van a hangsúly.

A történet nem didaktikus, mint egy novella, ahol világos a cselekmény. Nem didaktikus, inkább anekdotisztikus, ami számomra gyakran negatív jelző  a művészeti diskurzusban, de ebben az esetben eszköz arra, hogy a néző saját maga „olvassa össze” a kiállítás részleteit. Ezt az indifferens teret akartuk megteremteni a képek és szövegek megfelelő arányával.

ContextUs: Mit gondolsz, sikerült kommunikálni az üzenetet az eseményre ellátogatók számára?

Őszintén? Nem tudom. Vagyis nem mernék spekulálni erre vonatkozólag. Felmérést nem készítettünk. Az viszont biztos, hogy egy bármilyen kortárs kiállítással kapcsolatban ez kérdés, főleg a konceptuális kiállítások esetében. Például egy reneszánsz kiállítás kapcsán ez ritkábban merül fel, pedig a szakemberek (művészettörténészek és kurátorok) tudományos minőségű szakmaisággal igyekeznek eldönteni, milyen módon rendezzék a kiállítást. Nagy kérdése a mai kiállítói gyakorlatnak, hogy az érthetőség és minőség milyen összefüggésekben áll egymással. Eleve probléma, kinek szól egy kiállítás. A legkönnyebb válasz az, hogy mindenkinek, de pont ez veti fel a legtöbb bonyodalmat.

Mindenesetre, mi igyekeztünk néhány, a koncepcióra reflektáló erős gesztust tenni. Az egyik például az, hogy egy vendégkönyv is helyet kapott a falon, ami egy egyszerű papírlap; vagy említhetném a gipszkarton falat, amire Amigo felírt pár sort a festészetről szénnel, ami így mégiscsak képpé vált – képként nézve absztrakt minőségű, elolvasva textuális idézet.