Dezső András: „Volt olyan gengszter, aki gratulált, hogy mennyire alapos munkát végeztem”

ContextUs: A könyved a magyar szervezett bűnözés történelmébe enged betekintést. Meglehetősen nehéz és lesújtó történetekkel találkozhattál. Mi okozza mégis azt a szakmai flow-t, ami mindig előrébb visz és képes vagy lelkes maradni? Nagyon szeretek olyan világba vagy szubkultúrába betekinteni, ami tőlem idegen. A bűnözők világa éppen ilyen, és sokkal érdekesebb történetek vannak benne, mint a mi életünkben.

Mondhatjuk, hogy az ismeretlen megismerése a hajtóerőm. Ugyanezért érdekel a szélsőjobb vagy szélsőbal oldal is. Foglalkoztat, hogy milyen lehet az extremitásokban élni. ContextUs: „A történeti levéltárban korábban senki sem kereste azokat a dossziékat, amelyekre én kíváncsi voltam” – mondtad. Ez azt is jelenti, hogy az országban elsőként foglalkozol ilyen mélységeiben ezzel a területtel? Igen. Engem a ’70-es-’80-as évek szervezett bűnözése érdekelt, aminek a létezését vitatták: míg a kriminológiában és belső tanulmányokban már megjelent a szervezett bűnözés fogalma, a nyilvánosságban tagadták.

Úgy kutattam, hogy első lépésként megszereztem egy nyugdíjas rendőr bűnözők személyi adataival teli füzetét, a levéltárból pedig a benne szereplők dossziéit kértem ki.

A dokumentumok bizonyos részeit anonimizálták és így kaptam meg őket. Ekkor derült ki, hogy előttem még senki nem foglalkozott velük és ilyen mélységében se tudományosan, se nyilvánosan nem dolgozták még fel. ContextUs: Az előszóban írod, hogy a kétezres évek elején már nekikezdtél a Los Angeles-i magyar maffia története megírásának, de beletört a bicskád. Milyen fenyegetésekkel találkoztál és milyen bürokratikus falakba ütköztél? 2004-ben zajlott a kecskeméti nagy maffiaper, amelynek szereplői Budapestről származtak, csak Kecskeméten tárgyalták az ügyüket. Engem azért érdekelt, mert a vádlottjai olyan idősebb figurák, akiken látszott, hogy nem ma kezdték és volt, akit Keresztapának is titulált a sajtó: ő a Váci utcában üzemeltetett régiségboltot. Ők már a ’90-es évek bűnügyi híreiben is szerepeltek, de jelen voltak már a ’70-es-’80-as években, mint betörők. Az életük egy folytatásos sorozathoz hasonlított. Akkor kezdtem el foglalkozni a Los Angeles-i szálakkal is, a nemzeti nyomozóirodában rendőrökkel beszélgettem, de akkoriban nem voltak akták, amikből dolgozhattam volna. Csupán mesélések alapján pedig nem lehet könyvet írni. Emellett, az egyik alakot – aki a könyvemben nem főszereplő –akkoriban magyar kokainbáróként tartotta számon a rendőrség és pont a 2000-es években zajlott egy bírósági ügye. Megkerestem az ügyvédjét azzal a szándékkal, hogy írnék az ügyfeléről, ő pedig erre azt bizonygatta, hogy neki semmi köze a szervezett bűnözéshez.

Fenyegetésként fogtam fel, mikor azt mondta, nem örülne ennek a könyvnek és vannak kapcsolatai arra, hogy a nem tetszését kifejezze.

Idén pedig már biztonságosan meg lehetett írni az egészet, mert akik régebben erősek voltak,  mára meggyengültek vagy börtönbe kerültek és az effajta szervezett bűnözés virágkora véget ért. Úgymond fogatlan oroszlánok lettek a maffiózókból. ContextUs: Hogyan érted el, hogy az interjúalanyaid részletesen visszaemlékezzenek és megosszák ilyen mélységekig az élményeiket? A könyv írása közben folyamatosan építgettem a kapcsolataimat. Rengeteg szereplőt megismertem a 2000-es években, mikor először komolyan foglalkoztatott a téma. Szóval mikor nekiálltam a könyvnek, nem a nulláról indultam. A legkeményebb figurák közül is volt, akivel nem első alkalommal találkoztam. A könyv is azzal kezdődik, hogyan ismerkedtem meg egy gengszterrel. Érdekes, mert én nem vagyok az a gengszter kinézetű ember, aki könnyen elvegyülne az alvilágban, inkább nézek ki bölcsésznek. (nevet)

Volt azonban egy barátom, aki nem bűnöző, de mindenkit ismert az éjszakai életben. Ő hozott össze az egyik olyan személlyel, aki a ’70-es évektől aktív. Mikor leültem vele és látta, hogy mennyire mély és részletes a tudásom a témáról, olyan dolgokról és úgy tudtam vele beszélgetni, mintha én is átéltem volna mindazt. Egy olyan emberről van szó, aki az alvilágban mindenkivel nagyon szótlan, de úgy éreztem, hogy értékeli azt, hogy beleásta magam a témába. Nem kérdeztem a ’90-es évek leszámolásos ügyeiről, inkább azokról az időszakokról és ügyekről, amelyek már elévültek. Nem akartam visszaélni a bizalmával és belekérdezni olyan még folyamatban lévő ügyekre, amiről amúgy sem beszélne. Az interjúalanyok közül egyébként volt, aki fel is hívott a könyv megjelenése után, hogy gratuláljon, mennyire alapos munkát végeztem. ContextUs: Merítettél levéltári dokumentumok, bírósági ítéletek és más archív anyagok mellett személyes beszélgetésekből is. Mennyire voltak ellentmondásosak az egyes visszaemlékezések és a lejegyzett információk? Sok ilyen volt. Ennek kapcsán jöttem rá arra, hogy milyen nehéz lehet egy történész dolga. Az ellentmondások két részre oszthatók: azok lehetnek ténybeliek és érzésbeliek. A Viszony című filmet hoznám példának, amiben egy párkapcsolatot két oldalról mutatnak be, hogyan éli meg az egyik és a másik fél ugyanazokat az eseményeket. Nagyjából ez volt igaz az én kutatásomra is.

Máshogy látott egy-egy szereplőt a rendőrség, a hozzátartozói vagy más bűnözők, illetve megint másként vannak ábrázolva állambiztonsági, rendőrségi iratokban.

Felhasználtam írott visszaemlékezéséket is és rengetegszer tapasztaltam, hogy nem stimmelnek a dolgok. Ennek persze ezer oka lehet: esetleg elfelejtette vagy rosszul emlékezett az alany. Olyan is volt, hogy egy betörés helyszíne máshogy volt megadva egy beszámoló újságcikkben és egy kapcsolódó rendőrségi tanulmányban. Ekkor az utóbbit fogadtam el, mert a sajtót valószínűleg szándékosan félreinformálták. Minden esetben mérlegeltem, hogy melyik a valószínűbb. Ha nem tudtam dönteni, félreraktam, majd visszatértem hozzá. ContextUs: Részben történelemkönyvhöz hasonlítottad a  Maffiózók mackónadrágbant, mivel rengeteg új név bukkan fel benne. A követhetőség érdekében pedig sokat ki is vettél a sztoriból. Képek vagy az egyes bűnözők rövid életrajzainak beszúrásával nem lehetett volna orvosolni a problémát? Ez a kezdetektől fogva nagy problémát jelentett, hiszen nem csupán 4-5 szereplőről van szó. Képanyaggal pedig nem igazán tudtam megtámogatni, mert a leváltárban talált csekély számú fotó felhasználási jogai sem voltak tisztázottak. A ’90-es évekből persze lett volna bőven, de arra törekedtem, hogy ne billenjen semelyik időszak felé sem a mérleg. Gondolkodtunk rajzoláson is, de aztán azt elvetettük. Ha van ennek a könyvnek hátránya, akkor az ez.

Nem tudom, hogyan lehetett volna ezt még ennél is olvasmányosabban feldolgozni. Megesett, hogy a szerkesztő javasolta egyes részek – például Markó Béla disszidálása – rövidítését, de végül benne maradtak, mert nagyon jól dokumentált sztorik. ContextUs: Egy korrajz megírása ötvözi az igényes irodalmi stílust és a történelmi hűséghez elengedhetetlen száraz adatokat. Előbbi segíti, második inkább gátolja az olvasmányosságot. Volt, hogy emiatt kihagytál lényeges információkat? A korrajzból sokat vágott a szerkesztő, amit nem is bántam, mert az olvasmányosság volt a cél. Bizonyos párbeszédek rekonstruálásának kapcsán volt vita. Egy Bikosz nevű szereplő és Markó Béla közti párbeszédet például Bikosz vallomása alapján rekonstruáltam, az ehhez hasonlóan nagy mértékű rekonstrukció azonban elenyésző volt. Inkább jegyzőkönyvekből vettem ki szó szerint azokat a mondatokat, amelyeket aztán felhasználtam.Olyan nem volt, hogy fontos tényeket hagytam volna ki, azok mind benne vannak. Mikor olyasmi szerepel a könyvben, hogy „elégedetten dőlt hátra”, akkor azt is jelentések alapján és az elhangzott mondatokból való egyértelmű következtetésként írtam.

Arra nagyon figyeltem, hogy meseelemek ne legyenek benne. Pontosságra törekedtem minden apró részletnél, utánanéztem, hogy milyen idő volt vagy milyen műsor ment éppen a tévében egy-egy cselekménynél.

Egy érdekes egybecsengés például, hogy aznap, mikor Markó Bélát lelőtték, a Los Angeles Times-ban arról jelent meg cikk, hogy az akkori kormányfő, Antal József arról nyilatkozik, milyen rossz állapotban van Magyarország. Így az amerikai sajtóban duplán jelen voltak magyar vonatkozások. ContextUs: Említetted, hogy az alvilágban szájról szájra terjedtek a hírek, így az egyes szereplőkről alkotott kép is torzult. Mire támaszkodtál tehát egy-egy főhős jellemrajzának megírásánál? A legjobb példa talán Markó Béla, aki az első főszereplő a könyvben. Markó eléggé tragikus halált halt, mivel Los Angeles-ben lelőtt egy rendőrt, aki pedig őt lőtte le. Ő az összes rendőrségi dokumentumban rendkívül veszélyes figuraként festették le, akinek még a bűnözők is rettegik a nevét. Az állambiztonsági dokumentumokból pedig kiderült, hogy egyébként az anyukájával élt. Látszott, hogy az anyja rakja össze neki a cuccait és teljesen más volt abban a mikrokörnyezetében, mint gengszterként. A bűnözők, akikkel beszélgettem, azt mondták, hogy „Béla egy nagyon kedves ember volt, ismertem az anyukáját is.” Akadt olyan is, aki meglepődött azon, hogy ilyen magas polcra tettem Markót és súlyos bűnözőként kezeltem, mivel szerinte nem volt annyira veszélyes, sőt, ismert olyan embert is, aki simán leötütte. Szóval ilyen ellentmondásokkal találkoztam. ContextUs: A becenevek, amelyeket a könyvben használsz, az olvasás megkönnyítése miatt szerepelnek vagy mert az adott személy közszereplő volt és a teljes nevének kiírása jogokat sértene? Aki valaha nyilatkozott sajtóban, közszereplőnek vettem és meghagytam a nevét. A legtöbb bűnözőnek széles körben ismert gúnyneve volt, annak a szűk körnek, akinek nem, én adtam. Volt olyan vicces egybeesés, hogy én kitaláltam egy nevet és utólag kiderült, hogy többen úgy szólították az adott személyt. ContextUs: „Nem az állam húzott hasznot a bűnözőkből, hanem fordítva.” – mondtad, utalva a rendszerváltás előtti időkre, ami a könyv jelentős részét kiteszi. Hogyan jöhetett létre ez egy rendőrállamban, amiről azt feltételeznénk, hogy feltartóztatja a bűnözés nagy részét? Ez számomra is nagyon érdekes és meglepő vonatkozás. Akkoriban a politikai ellenzéknek valóban befogták a száját és nagyon nehéz helyzetben voltak, de a bűnözésnek nem tudott gátat szabni a rendőrség. Lakásokat raboltak, milliókat loptak és nem tudtak mit csinálni, egészen a ’80-as évekig, mikor megalakult a „szupercsapat”, ami kifejezetten ennek a meggátolására jött létre. A ’70-es években volt olyan bűnöző, akinek Porsche-ja volt, a rendőrségnek meg egy régebbi Ladája, illetve olyan adóvevőkkel dolgoztak, amelyekkel nem is tudták a hatóságok felvenni a versenyt. Csak később szereztek olyan eszközöket az állambiztonságtól, amelyekkel lakásokat, cellákat és butikokat tudtak lehallgatni.

Előtte csak egy-egy esethez mentek ki és úgymond tünetileg kezelték a problémát, nem láttak széles spektrumban. Engem meglepett, mert azt gondoltam, hogy mindenki mindenről tudott. A luxus prostituáltakhoz sem fért hozzá a rendőrség, mert őket védte az állambiztonság, mivel általában beszervezték őket a politikai rendőrséghez, hogy a klienseiktől információkat szerezzenek. Fontosabb volt tehát a politikai érdek, mint hogy adott esetben egy prostituáltat, mint tippadót lekapcsoljanak egy betöréssel kapcsolatos ügyben. ContextUs: Az a fajta szervezett bűnözés és maffiahálózat, ami a ’90-es években virágzott és a 2000-es évekig is még eltartott, azt mára teljes mértékben felszámolták? Most is van szervezett bűnözés, de akik irányítják, inkább külföldiek. Azt a fajta erőt – katonákat és erős rendőrségi kapcsolatokat – amellyel rendelkeztek, felszámolták.

Úgy kell elképzelni, hogy régen egy ilyen csoport egyszerre üzemeltetett night klubokat, futtatott lányokat, áfacsalásokban is benne volt, gazdasági szereplőktől szedett védelmi pénzt.

Ennek tetejébe még a rendőrségnél is jó kapcsolatot ápolt. Ma már inkább szakosodott csoportok léteznek, illetve, ha a dizájner drogokról beszélünk, akkor abba úgy is be tudnak szállni az emberek, hogy nincsen egy szervezett körük, hanem az otthon előállított szerekkel szereznek nevet az alvilágban. ContextUs: A Maffiozók mackónadrágban a megjelenésétől kezdve a sikerlistákon szerepel. Meglepett ez a nagy érdeklődés az alvilági történelem iránt? Nagyon. Őszintén szólva ezt nem gondoltam volna. Azt látom, hogy mikor az Indexen írok alvilági témában, azt szeretik az olvasók, de őket egy szűk körnek hittem. Valójában nagyon érdekli az embereket ez a titokzatos alvilág és maffiahálózat. Az is közrejátszhat, hogy sokan ismerhetnek egy-egy feldolgozott történetet, de még nem látták ilyen összefüggésben elmesélve. Az is érdekes, hogy a non-fiction ennyire kelendő. Én nagyon szeretem a tényirodalmat, például Hatala Csenge – a balassagyarmati túszdrámáról szóló – Hírzárlat című könyvét. Ő is levéltári kutatással dolgozott és nagyon jól megírta, tudományos alapossággal, de olvasmányosan. Örülök, hogy ennek van piaca.