Kevés olyan elkötelezett fotográfus létezik, mint Don McCullin. Fotóin keresztül megismerjük, milyen az emberi kegyetlenség, a nyomor, a kilátástalanság. Habár McCullin azon kevesek egyike, aki nem csak a szörnyűséget, hanem a természet szépségét és a humort is elhozta nekünk alkotásaival.

Hirdetés

Fotózott Kambodzsában, Vietnámban, Bangladesben, Észak-Írországban és sok más helyen, ahol a nyomor vagy a háború mindennapos volt. McCullinra sokszor háborús fotósként utalnak, ami szerinte pontatlan. Helyette kifejezőbbenk gondolja a „fotós, aki a háború dokumentálására tette fel az életét” kifejezést. És szó szerint arra tette fel, hiszen olyan helyeken járt, ahonnan nem sokan kerülnek haza élve.

Érzékeny oldaláról közelítette meg a nyomort / Fotó: Tate

McCullin az emberi oldaláról közelítette meg fotóinak alanyait. Érzékenyen nyúlt az embertelen körülményekhez. Ezt talán azért is tudta olyan mesterien kivitelezni, mert maga is átélte a borzalmat.

15 évesen már eltartotta családját, miután édesapja meghalt, gyermekkorában háromszor is átélte az evakuálást, és 2 évet szolgált katonaként a Vörös Hadseregben.

Azonban 1958-ban sorsfordító esemény történt, amikor fotóját, amelyen egy környékbeli bandát kapott lencsevégre, elküldte a The Observer magazinnak. A lap felismerte tehetségét, és onnantól nem volt megállás.

Nem csak az életüket kockáztatják, hanem lelki egészségüket is – fotósok a háborúban

Aki háborús zónában szeretne képeket készíteni, teljes mellszélességgel el kell köteleznie magát. Ugyanis ez a hivatás nem csak halállal végződhet, hanem olyan pszichikai következményeket is okozhat, amelyek sokszor egy egész életen át megmaradnak. Csak bámuljuk a szörnyűségeket, de abba kevesen gondolnak bele, kik állnak a lencse mögött.

Idén a Tate Múzeum mutatja be ikonikus képeit, amelyet május 6-ig lehet megtekinteni. A ma már 82 éves fotográfus alkotásait kronologikus sorrendben helyezték el, így végig lehet követni, honnan hova jutott el. A kiállítás kurátora, Aicha Mehrez rengeteg időt töltött McCullin társaságában, hogy átnézzék a negatívokat. Így csak a legjobbak kerülnek kiállításra, amelyeket McCullin maga hívott elő. Ahogy McCullinn egyszer megjegyezte: számára a fotográfia csak eszköz.

Eszköz ahhoz, hogy kommunikáljon valamit, ami fontos, ami számít. Egyébként nem más, mint egy ember.

Hirdetés