Valahol olvastam, hogy most már kis hazánkban is ki lehet próbálni a virtuális valóság-élményt, mindössze 590 forintért. Rajtam először tavaly volt VR szemüveg; amellett, hogy lenyűgözött, kicsit kába és zavarodott voltam az egyórás szeánsz után. Nem vagyok meggyőződve, hogy mindez jó nekünk, amúgy is elég magas a külvilágtól való elzárkózási hajlandóság. Az pedig, ha ezt megsegítik egy viszonylag könnyen elérhető, de már előre felvett, megrajzolt párhuzamos világba való menekülési lehetőséggel, őszintén nem tudom, hová vezet majd. Különösen megrendítő volt, hogy elkészült az első VR-technikát alkalmazó színházi előadás is…
Jövőbeli játék
Tudni kell, hogy engem nem vonzanak, nem kötnek le a számítógépes játékok, idén viszont már ezt is ki lehetett próbálni a Future Play fesztiválon (igen, augusztusban minden esemény a „fesztivál” címkét tűzi magára). Inkább a Cirque du Soleil kisfilmjeit választom, illetve belefér még két animációs film is.
Meglátásom szerint óriásit fejlődött a technika egy év alatt: tavaly, ha hátrafordultam, látni lehetett, hol ér össze a kép; ugyanúgy, ha lefelé, vagy felfelé vetettem pillantásomat. Most ez teljesen eltűnt:
tökéletes a képillesztés, teljes a gömbélmény, hermetikus a külvilágtól való elzártság.
A székek is forgószékek már, a tavalyi pihe-puha puffok helyett, ezzel is megkönnyítve a virtuális valóság könnyebb befogadását.
Az artisták elképesztőek, a mutatványok úgyszintén, engem is bevonnak a történetbe, tulajdonképpen én vagyok a „kiválasztott”, mert csak nekem játszanak, engem fürkésznek, tőlem várják az elismerést. Hiába tudom, valahol hátul a kisagyammal, hogy ez nem valóság, egy-egy erősebb hangtól összerezzenek, megpróbálom megfogni a felém kinyújtott kezet, és hátrahúzódom, ha valaki belép az intim zónámba. Ez segít a tudatosításban, mert a személy, a tárgy is velem együtt mozog: a távolság nem változik közöttünk; ez, hál’ istennek, kizökkent a már-már teljes beleélésből.
A különös az egészben, vagy talán inkább ijesztő, hogy az időérzékem viszont teljesen eltűnt: olyan volt, mintha tíz percre elaludtam és egy egész estés mozifilmet álmodtam volna. De nem tíz perc telt el, hanem ötvenöt…
A Hold árnyékos oldala
Edinburgh egy különös hely, az építészetét nem igazán kedvelem, se a régit, se az újat; az utcák, össze-vissza futnak, a belvárosban egyenszínű kövekkel, egyenablakokkal rendelkező épületek magasodnak (vannak kivételek, természetesen). Eléggé zord az időjárás, egy kis szín nem ártana a városnak. De ez kizárólag az én véleményem, az idelátogatók (és nemcsak) elájulnak Edinburgh szépségétől…
A Royal Mile a vártól a Holyrood Palace-ig vezet, ez az a palota, ahol a Királynő „szabadságát” tölti, minden év júliusában. Ezzel a palotával átellenben húzták fel még a legelfogultabb edinburgh-iak szerint is a legcsúnyább épületet: a skót parlamentet. Mellette áll, amit én csak Tüskevárnak hívok, a Dynamic Earth különös szerkezete. Engem a lágymányosi Tüskecsarnokra emlékeztet, ahol, a bebukott világkiállítás után, és még sportcsarnokká való átvedlése előtt, Spielberg a München című filmjének belső jeleneteit forgatta (igen, pár napig én is megízlelhettem a miliőt, Eric Bana stand-in-jeként; akkor még azt sem tudtam, ki az a Daniel Craig, pedig bizony kértem volna tőle egy autogramot).
A Dynamic Earth egyik küldetése, hogy a tudományt élvezhető formában tárja a nagyközönség elé; a tenger mélyére, vagy a sztratoszféra magasságaiba lehet „utazást” tenni. A Fringe alatt Double Dome Nights: Dark Side of the Moon (Dupla Dóm-éjszakák: A Hold árnyékos oldala) műsorukkal csábítottak nézőket (köztük engem is) a kupolaterembe. A Pink Floyd-rajongók sejthetik már: igen, A Fal-ból vetítettek egy negyedórányit, majd a teljes albumhoz (The Dark Side of the Moon) készített animációban gyönyörködhettünk el.
Beülök az első sorba, egyedül, és mennyire jól teszem! Tulajdonképpen hasonló az élmény, szintén valamiféle virtuális valóságba kerülünk, annyi különbséggel, hogy azért itt jóval több „zavaró tényező” van, kevésbé lehet „eltévedni” egy „hamis” univerzumban. Számomra érthetetlen, miért kötöttek a székek, miért frontális az egész beállítás, jómagam forgolódom jobbra-balra, hátrafelé is kapkodom a fejem, mert a projekció félgömbben zajlik.
Végül találok egy félig ülő, félig fekvő pozíciót, amelyben minimális fej-/szemmozgatással be tudom fogni csaknem a teljes vetítést, és átengedem magam az élménynek.
Furcsa, bármennyire is akadtak „zavaró tényezők”, a vetített valóságba való belemerülés után nehezebb volt visszatérni az utcára, mint a VR-szemüveges tapasztalás után. Csak bóklásztam a környéken jó félórát, sajnálva egy kicsit, hogy korán sötétedik, mert szívesen felcaplattam volna a szomszédságban lévő Arthur’s Seatre, visszazökkentés gyanánt…
Korallzátony, VR, színház
Óriási érdeklődés övezte a Curious Directive alkotócsoport Frogman (Békaember) című előadását. Hiába a napi két előadás a teljes fesztiválidőszak alatt, az első VR-technikát alkalmazó produkcióra a jegyek pillanatok alatt elfogytak. A legutolsó előadáson azonban, amire sikerült végül nekem is bejutni, a harminckét forgószékből kettő mégiscsak üresen maradt.
A sztori átlagos; egy kislány – Meera – elhívja két legjobb barátját, hogy aludjanak nála. Közös érdeklődésük a Nagy-korallzátony, ahová az édesapa, hivatásos búvárként, csaknem napi rendszerességgel lemerül. A csoportot most éppen az tartja lázban, hogy egy lány – Ashleigh – eltűnt, Meera édesapja pedig csak a hátizsákját és baseball-sapkáját találja meg a zátony zeg-zugai között. A különleges ebben, hogy ez a szál VR-szemüvegen keresztül tárul elénk. A három kissrác „ottalvós buli” képei mellett mi, a nézők is „lemerülünk” a korallzátony csodálatos világába, amire, valljuk be őszintén, a valós életben soha nem lenne esélyünk, és nemcsak azért, mert ahhoz mélytengeri búvárnak kéne lennünk. Ami fura, hogy a szoba képillesztése tökéletes, a „mögöttem” úszó, és a biztosítókötelet tartó búvár csak a szórólapon van egyben, a szemüvegben a két fele „centikkel” eltolódva látható.
Ami szakmailag fontos, hogy lassan fény derül Meera és Ashleigh barátságára is, amit előbbi titkolt eddig barátai előtt. És azt is megtudjuk, hogy Meera jelen volt Ashleigh eltűnésénél, ugyanis csínytevésből elkötötték az apa csónakját, hogy kimenjenek a Nagy-korallzátonyhoz. Az apuka ezt észreveszi, utánuk megy, dulakodni kezdenek, amikor is Ashleigh szerencsétlenül beveri a fejét, és alámerül a tengerben. Ez, színházi szempontból azért érdekes, mert ezek a jelenetek nem realisztikusan vannak bemutatva, hanem a gyerekszoba „alakul át” hol csónakká, hol tengerré, amelyben úszóleckék zajlanak, illetve rendőrségi kordonnal lezárt területté. Nagyon szép megoldás, kifejezetten örültem neki.
A virtuális valóság-jelenetek azonban a visszaemlékezés képei. Az „élő” színházi jelenetek a felnőtt Meera – Tessa Parr – rendőrségi kihallgatását mutatják be, az 1995-ös eseményekre próbálva meg meg fényt deríteni. Az egyik széken a hölgy, a másikon egy diktafon, egy kabát, és egy táska. Ez is gyönyörű: örökké arctalan a bűnüldöző szerv, mert soha nem fontos a személy, csakis a kihallgatás. Szerettem a színésznő játékát, jó volt látni, ahogy a tudatosan kitörölt emlékek visszatérnek, és ez mennyire kellemetlen tud lenni – fellibbenteni a fátylat egy hazugságról, amit te magad indítottál útjára, hogy megvédd a családod egy katasztrófától. Az is szép, hogy a hit viszont mindent túlél: Ashleigh ugyanis nem halt meg, nem hallhatott meg, mert tud a víz alatt is lélegezni. És ez tény, Ashleigh testét, vagy testének maradványait soha nem találták meg a Nagy-korallzátony „labirintusában”.
Frogman (Békaember) – Curious Directive, Traverseat Code Base, 2017. augusztus 4-27. (napi két előadás, változó kezdéssel), hossz: egy óra
Rendező: Jack Lowe
Szereplők: Tessa Parr, (valamint virtuálisan) Ava Ryan, Indiah Morris, Sol Castanho, Milla Webb, Sarah Woodward, Johnny Flynn, Anna Procter, Kate Shenton
Dizájn: Camilla Clarke
Hang: Pete Malkin
Kompozíció: Theo Whitworth
VR: Ed Greig, Deloitte Digital
