…elviselni a tömeget és/vagy megcsömörlöttél a végeláthatatlan mennyiségben rád zúduló előadásoktól, van hová menekülni…
Először is, Edinburgh tele van kisebb-nagyobb parkokkal, ezek egy része magánpark (vagyis csak a közvetlen környéken lakók juthatnak be, saját kulccsal), más részüket elfoglalják a fesztivál-helyszínek (lásd: George Square, ahol az Assembly és az Underbelly osztozkodik a területen – idén valamiért szabadon hagyták középen a kör alakú terecskét és a két hozzávezető ösvényt); de még így is bőven van hol „piknikezni”.
Legismertebb és legnagyobb a The Meadows – ha kicsit kisüt a nap, diákok, grillezők, golfozók, rögbizők, focizók, stb. stb. stb. több ezres nagyságú hada lepi el a zöldfelületeket. Ez a 170 fokos panoráma-kép csak egy kis részét – kb. az egyötödét – mutatja a területnek. A Calton Hill vagy az Arthur’s Seat is opció lehet, esetleg a Portobello Beach, de fesztivál-időszakban ezek a helyek is mind-mind zsúfolásig megtelnek. Ha valaki tényleg nyugalomra vágyik, akkor azoknak – akár csak egy napijegy befektetéssel – meglepően jó lehetőségek kínálkoznak felfedezni az általam csak Edinburgh rejtett szépségeinek emlegetett helyszíneket.
Rögtön a belváros közvetlen közelében található a Water of Leith Walkway, amelyet én Dean Village-től az Ocean Terminalig jártam végig – ez tempótól és kedvtől függően másfél órától három óráig terjedő séta lehet.
Elképesztő az a fajta változatosság, ami a folyó partján várja az embert: parkok, erdők, vízesés, különböző építésű hidak, és lakóházak, amelyekbe bárki szívesen beköltözne egy ilyen forgalmas és felkapott város szívében. Nem feltétlenül muszáj az Ocean Terminalig elgyalogolni, mert egy gyakorlatilag bukott bevásárlóközpontot találni csak ott – oké, az Egyesült Királyság leglátogatottabb turisztikai célpontja is ott dekkol, a Britannia hajó, de ez valahogy nem törte át az ingerküszöbömet. Akkor már inkább érdemes, napijegyünk birtokában, felpattanni a 16-os buszra és meglátogatni a newhaven-i világítótornyot.
Közelben van egy ASDA szuper-hipermarket, ahol a világ legjobbnak megválasztott borát mindössze 4.37 fontért lehet megvásárolni. A kikötőben vagy pedig a két percre lévő Starbank parkban meg lehet pihenni, ahol csodálatos panoráma tárul a szemünk elé. Innen akár gyalog is folytathatjuk utunkat, a part melletti sétány eléggé látványos útvonal. Ha azonban minél többet be szeretnénk zsúfolni a napba, akkor talán érdemes visszaszállni a 16-osra, és egészen végállomásig utazni vele. Onnan már csak pár lépés a mennyország. De tényleg: ismét lesétálni a partra, végiggyalogolni a promenádon, amely egészen Cramond Island bejáratáig vezet – megfizethetetlen.
A sétány olyan fák között (is) vezet, amilyeneket én még életemben nem láttam; néhány homokos beach mellett. A gépek is erre szállnak az edinburgh-i reptérre, ami egyeseknek lehet félelmetes vagy kellemetlen; én kifejezetten élveztem alulról megfigyelni a repcsiket.
A sziget maga pedig egy történelmi csúcspont számomra: csak apálykor lehet gyalogosan átkelni, és kb. 5-6 órája van az embernek szétnézni rajta; aztán iszkolni kell vissza, különben ott ragad még 5-6 órára. Egyébként bejárható két-három óra alatt, ritka növényzettel és kevésbé ritka második világháborús bunkerekkel találkozva. Nyugat felé a létfontosságú Forth Road Bridge-re nyílik egyedülálló kilátás; ha ezt lezárják – mint történt ez december-január között –, akkor az autósoknak jó két-három órás plusz vezetést jelent, ha át akarnak menni az öböl északi partjára.
Persze, megtörténhet, hogy pont dagálykor érkezünk az átkelési ponthoz, de nem kell kétségbeesni: élvezetes séta kínálkozik a River Almond (Rózsaszín folyó – készakarva nem mandulának fordítom, mert a víz színe adja a nevét, ami vöröses-rózsaszín) mentén. Itt szintén olyan flóra és fauna tárul a szemünk elé, ami nagyon egyedi: ritka fák hűs árnyékában lehet sétálni, ismeretlen vízimadarak pózolnak, helyi fiatalok ugrálnak a vízesés alá a folyóba. Az egyetlen keddre eső nyári napon jártam erre, de örökre felejthetetlen élmény marad.
Ha szerencsésen visszaértünk a szárazföldre feltöltődve, újabb előadások nézésére, akkor a 41-es busz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy visszavisz a belvárosba. Egyébként pánikra semmi ok, bőven van idő körülnézni, és kiélvezni a szigetet.
Ha azonban még mindig nem vágyunk a tömegre, akkor a Princes Streeten át lehet szállni a 26-os buszra, amely újabb csodás helyekre repít. Egészen Saton Sands Caravan Parkig megy, de érinti Portobello Beach-et, Musselburgh-ot és Prestonpanst is. Bármelyik helyen érdemes leugrani a buszról és körülnézni, egészen másfajta életvitelre, építészetre és terekre lehet rálátásunk, mint Edinburgh-ban. Kis kézműves-boltok, lóversenypálya, csodálatos folyópart az egyik helyen; „Júlia erkélye”, amely tengerre néz, olyan zöld dombok, amilyenek csak errefelé láthatók; a lezárt stég mellett horgászó emberek, akik elkérik a bevásárlószatyrodat, mert mindent hoztak magukkal (még füvet is), de arra nem gondoltak, hogy a kifogott halat mibe fogják tenni – a másikon.
Ha még mindig elegünk van – bár erősen kétséges, hogy belefér egy napba –, akkor a Roslyn-kápolnához is kibuszozhatunk, ugyanazzal a napijeggyel.
Igen, ez az a kápolna, ami a Da Vinci-kódban szerepel; potom 9 fontért be is lehet menni – nem tudom, hogy ez a regény megjelenése előtt is így volt-e –, de akár csak körül is lehet járni. Egy titkos kapura is bukkanhatunk közben, meg azért érdemes elindulni a temető felé is: itt egy vár romjaira találunk, illetve egy padra, amely, emlékeim szerint, szintén a film egyik jelenetének helyszíne volt.
Majdnem elfelejtettem: a belvároshoz nagyon közel (19, 37, 47 buszokkal öt perc) található a Fettes College: Ian Flemming szerint ebbe az iskolába járt maga James Bond is. Mindez, persze, fikció; az viszont már kevésbé, hogy a brit politikai elit egy jelentős része azonban tényleg (!).
Természetesen el lehet indulni távolabbi helyekre is; nagyon népszerű célpont Glasgow – nyugatra, mint ahogy Loch Ness és Skye szigete északra; én azonban keletre esküszöm. Amikor Londonba utazom busszal, akkor mindig átmegyünk egy Berwick upon Tweed nevű településen. Itt található egy gyönyörű híd (a képen a legtávolabbi, kissé ködbe vész), amelyet, sajnos, a skót-angol határon található vár tégláiból építettek. De ki tervezte és vezette az építkezést? A gőzmozdony feltalálójának fia, Robert Stephenson (és én mindig összekeverem az íróval: Robert Louis Stevensonnal, na de nem ő).
A Tweed folyó mellett egészen az Északi-tengerig lehet sétálni, a folyó és a tenger találkozásánál éles határvonal húzódik, és egészen elképesztő látni visszafelé folyni a folyót. Busszal egy óra alatt lehet eljutni, oda-vissza 10 fontért, ahogy egy éjszakára a szállás is 10 font a hostelben. Tele van ez a piciny város hatalmas történelemmel, másfél napot mindenképp érdemes itt eltölteni.
Körülbelül félúton fekszik North Berwick – sajnos a menetrendszerinti buszjárat elkerüli; engem barátok vittek ki kocsival –, de, lehetőség szerint, ide is érdemes ellátogatni.
Pontosabban egy icipicit keletebbre: itt található ugyanis az Egyesült Királyság – ha nem a világ – legkisebb kikötője, ahol volt szerencsém egy csodálatos medúzát lefilmezni. A kikötőbe két-három hajó(cska) tud lehorgonyozni, azt már nem sikerült kideríteni, milyen célból építették, mert nincs a közelben lakott település.
De a leghihetetlenebb mégis csak a pár kilométerre a tengerben található szikla, amelyet kizárólag madarak laknak. Körbe lehet hajózni szervezett kirándulásokkal, közelről megfigyelni, hogyan csapnak le a magasból a halakra a madarak, de ilyen távolságból is lenyűgöző.
Nem, nem hó borítja, hanem madárürülék, a kis apró pöttyök körülötte pedig a zsákmányra leső, keringő madarak. Hiába a vár, nem lakják, teljesen elhagyott, nem zavarják a repülő jószágokat, akik több ezer kilométert tesznek meg minden ősszel és tavasszal a picinyke sziget és Afrika legdélebbi partjai között.
Ha valamelyik helyen jól kipihentük magunkat, végignéztük a naplementét – ami itt fenn, északon, jó hosszan tart – a le- és felszálló repülőgépektől nem zavartatva, a városba való visszatérés enyhe kultúrsokk-ként fog hatni ránk.
Jómagam azonban nem tudtam ellenállni – szükségem volt még valami levezető programra – és betértem a BBC új helyszínére. Tavalyról nagyon jó emlékeket őrzök velük kapcsolatban. Most sem csalódtam: egész nap ingyenes programokkal várják az érdeklődőket – be is ültem a Poets vs Rappers (Költők Rapperek ellen) „vetélkedőre”. Fel is merült bennem, miért van az, hogy sokkal, de sokkal jobban értem, ahogy az angol anyanyelvűek beszélnek angolul, mint ahogy mondjuk a belgák vagy lengyelek, esetleg akár a magyarok. Vicces, hogy akcentus alapján már nagyjából be tudom lőni a származást. Hiába zseniálisak a költemények, a rapperek nyernek, a közönség tombolva értékeli a fellépőket, pedig az előadásmódjuk hagy azért kívánnivalót maga után.
Órámra nézek, mindjárt kezdődik a tűzijáték, a fesztivál ideje alatt ez mindennapos esemény a katonai parádé (Military Tattoo) után. Várakozás közben az olimpiát nézem a hatalmas kivetítőn, mellettem a pingpong-asztalon két hölgy vadul pattogtat; és a söröm mellé rágyújtok.
Azonnal ott terem egy biztonsági emberke és szól, hogy tilos a dohányzás, ugyanis ez egy iskola udvara, tulajdonképpen a kapun kilépve át is kellene mennem az utca túloldalára, ha cigizni szeretnék. Inkább elnyomom a csikket, végigdőlök a nyugágyban, mert a sátorból hallható dzsessz-zene ritmusaira felröppennek az első tűzbombák. Így nyugodtan elgondolkodhatok: a George Heriot’s School udvarán nem gyújthatok rá, de az idetelepült kocsma nyugodtan csapolhat sört, szolgálhat fel bort meg bármiféle rövidet. Nekem ez ellentmondás; ahogy egyébként egész Edinburgh, sőt az egész Egyesült Királyság az. Mindenesetre egészségemre; és Welcome to Scotland!
