Elgondolkodtunk már, miért félünk az őrültektől? Vagy akár miért függünk másoktól, például Istentől, és miért nem találjuk meg önmagunkat? Sőt, hogyan találjuk meg önmagunkat? Nagy Hajnal Csilla szlovákiai magyar költőnővel beszélgettünk többek között e témát érintve, hiszen idén jelent meg debütkötete a Kalligram Kiadó gondozásában, Miért félünk az őrültektől címmel.
ContextUs.hu: Négy évvel ezelőtt, 2012-ben kezdtél el publikálni, azóta pedig rendszeresnek mondható mindez. Összeszámoltam, pontosan 41 megjelenés. Azért ez nem rövid sor. Van olyan folyóirat, ahol még nem közöltek, de nagy vágyad lenne?
Valamiféle irodalmi szocializáció kötelező részeként éltem meg a folyóiratokban való publikálást, és eleinte sokszor szörnyű nagy örömmel töltött el, ha valahol elfogadták a verseimet. De ha arányaiban nézzük (amiből elég könnyen tudnék statisztikát csinálni, mert nagy zöld ACCEPTED és nagy piros DENIED címkékkel látom el a publikálással kapcsolatos e-mailjeimet), még így is sokkal több volt a visszautasítás – aztán ez lassanként elkezdett kiegyenlítődni, az utóbbi időben pedig magamtól ritkán küldök helyekre.
Emlékszem, milyen érzés volt, amikor egy olyan lapban fogadtak el, ahová régi vágyam volt bekerülni, mint mondjuk a Kalligram, a Bárka, vagy a Csillagszálló, ahol azért szerettem volna publikálni, mert hihetetlen vizuális élmény kézbe fogni azt a lapot. Ma már másként élem meg ezeket, de még mindig öröm mindenhol megjelenni, de hogy a kérdésedre is válaszoljak, maradt még néhány elérni vágyott mérföldkövem, igen, mint például az Alföld, az ÉS vagy a Jelenkor.
ContextUs.hu: Mi van, ha ezeket is kipipálhatod?
Semmi. Előbb-utóbb megpróbálkozom velük, aztán ha egyszer sikerül, örülni fogok, elégedetten bólintok és ennyi. Maga az írás fontosabb, tehát sokkal jobban motivál például az, hogy befejezzem a kisregényt, amin dolgozom.
ContextUs.hu: Nem csak lírában mozogsz otthonosan, de prózában, egypercesekben is. Melyiket érzed belakhatóbbnak?
Ez milyen érdekes szó rá, „belakható”! Mind a kettő a fejemben történik, tehát alapvetően azon kellene elgondolkoznom, merném-e a fejemet „belakhatónak” nevezni. De mivel máshol nem lakhatok, ezért igazad van, kénytelen vagyok így tekinteni rá. Ebben az értelmezésben pedig a próza belakhatóbb, mert távolságtartóbb, tehát ha mondjuk mindkettőt egy saját akarattal rendelkező lakásnak tekintem, akkor a vers az, amelyik elgáncsol a kanyarokban, kihűti a kávémat, mielőtt a nyelvemre érne, figyelmeztetés nélkül összerántja körülöttem a falakat. A próza ilyesmit nem tesz, bár ő ennél alattomosabb módszerekkel él. El tudom például képzelni, hogy az egyik szobám falát napról napra sötétíteni kezdi, de mindig csak éppen annyira, hogy ne vegyem észre a változást. És amikor egyik nap bemegyek a szobába, nem tudom felidézni, mikor lett az egész teljesen fekete. Hát, ennyire belakhatóak.
ContextUs.hu: Lírát, prózát, egyperceseket írsz. Sőt, ukulelén játszol, amikről videók is készülnek. Emellett animációs kisfilmekkel is kísérletezel. Szokták mondani, hogy aki sok dologba nyúl bele – nevezzük őket polihisztornak -, az kontár lehet, nincs esély a kiteljesedésére. Mit gondolsz erről?
Szeretem ezt a szót, a kontárt, és nemcsak azért, mert annyira hasonlít a kantárra és a lomtárra is. Ebben az egész elméletben természetesen van valami. Nemrégiben azzal a mentorommal vitatkoztam erről sokat, aki az analóg fotózás előhívásának bizonyos technikáira tanított engem – ő Gyetvai Zoltán, aki bizonyos értelemben ezeknek a módszereknek szentelte az életét, és mára eszméletlen eljárásmóddal képes képeket alkotni.
Log into Facebook | Facebook
Log into Facebook to start sharing and connecting with your friends, family, and people you know.
Szóval ebben a „történetben”, a kérdésedhez kapcsolódóan, két érdekes pont is van: először is az, hogy itt van egy jó példa arra, hogy ha az ember képes elkötelezni magát egy konkrét művészeti ág iránt, akkor abban ámulatba ejtően ki tudja teljesíteni és tökéletesíteni magát. Másodszor pedig demonstrálom vele, hogy az általad felsoroltak mellett még mindig belenyúlok új dolgokba. Ezt a kérdést én is fel szoktam tenni magamnak, de ahová jutok, az lényegében az, hogy ezek a dolgok mind az írást – és jelenleg leginkább azon belül is a versírást – dúcolják ki bennem. Értem ezalatt, hogy a dalírás közben fejlesztett ritmusérzékem, az animálás közben fejlesztett vizuális érzékem, stb. – reményeim szerint a későbbiekben mind a versírás miatt lesznek leginkább fontosak.
ContextUs.hu: Egyébként át kell kapcsolnod az agyadban valamit, amikor például lírát írsz, és nem prózát? Ha igen, mit és hogyan?
Azt hiszem, hogy ezt én nem irányíthatom, átkapcsol magától, de nem a kettő között váltogatok, hanem aközött, hogy éppen nem írok verset, aztán igen, vagy éppen nem írok prózát, aztán mégis. Biztosan van különbség a két állapot között, de nem szoktam megfigyelni magamat a folyamat közben. Egészen változatos helyeken és módokon írok mindkettőt, de főleg verseket, és nehezen tudnék párhuzamot vonni a zsúfolt osztálytermi és a nagyszüleim udvarán átélt lelkiállapotom között. Persze van az a közös pont, amit ihletnek neveznek általában, csak ezt a szót nagyon sok mindenre használják, ezért ma már furán hangzik.
ContextUs.hu: Két évvel ezelőtt, 2014-ben Arany Opus-díjjal tüntettek ki, és a zsűri nem volt más, mint a szlovákiai magyar írók két nívós alakja, Tőzsér Árpád és Grendel Lajos. Melyik lesz a következő elismerés, amit be akarsz zsebelni?
Már adtam egy példányt a könyvből a macskámnak, most az ő véleményére, elismerésére várok, mert szerintem már kiolvasta, csak duzzog, hogy az eredeti tervhez képest mégsem került rá a neve a borítóra (Nyaffi, ha olvasod ezt, tessék, nyilvánosan is bocsánatot kérek érte). Szeret az ember díjat kapni egyébként, nem? Ezek mind jeligés pályázatok voltak, az Arany Opus is és a Pegazusok is. Nem is vagyok teljesen tisztában azzal, milyen elismeréseket szokás, illik vagy egyáltalán lehetséges bezsebelni egy kötettel, és ha esetleg részesülnék valamilyenben, annak nagyon fogok örülni természetesen, mindig meghatódik az ember, ha figyelnek rá, és zavarba is jön.
ContextUs.hu: Jobbára szlovákiai pályázatokra adtad be műveid. Mi a helyzet a magyarországiakkal? Pályáztál valamelyikükre?
Nem, Magyarországon még nem pályáztam, de lehet, hogy arra is sor kerül egyszer. Nem határolódom el tőle, csak eddig nem alakult úgy.
ContextUs.hu: Azonban nem mindenki szerint van keresnivalód az irodalmi színtéren. Harmath Artemisz az R25-antológiáról írt kritikájában azt mondja, hogy a kötetben szereplő verseid alapján eldönthetetlen számára, hogy tudsz-e írni. Mi a véleményed a kritikáról?
Talán az is szemlélteti, mekkora figyelmet szentelek ennek, hogy erről a kritikáról eddig nem is hallottam. De most rákerestem, és persze hagyott bennem egy kis szomorúságot, de elfogadom mindenki véleményét, és értékelem is, mert nagyon jól lehet belőle tanulni – súlyosabb lenne persze, ha a kötetem kapcsán mondana valaki ilyesmit, mint így, az antológiában szereplő három vers alapján.
Hogy mennyire tartom fontosnak magát a kritika intézményét, az attól függ, milyen kritikáról van szó. Egy jó recenzió, függetlenül attól, pozitív vagy negatív véleménnyel van-e magáról a tárgyról, élmény tud lenni. De azért egészen más dolog lesz így ilyet olvasni, ha a tárgy a kötetem lesz. Biztosan félni és szorongani fogok közben, meg először majd mindig gyorsan átfutom, hogy mi a végső verdikt. És mivel ez az első kötetem, biztosan meg kell keményedni, hogy egyre jobban tudjam fogadni.
ContextUs.hu: De térjünk vissza a líra és próza kettősségéhez! Idén ősszel adtad ki debütköteted Miért félünk az őrültektől címmel. Ez teljes egészében verseskötet. Miért éppen verses, s nem pedig próza?
Nem azért született meg, mert mindenképpen szerettem volna már kötetet kiadni, és akkor meg kellett volna számolnom, hogy az inkább versekből vagy prózákból tudna-e összejönni. A versírás kapcsán éreztem azt, hogy most már elkészült valami, amire egységként tudok nézni.
Már egy évvel korábban, 2014 végén összeállítottam az anyagot (akkor még csak öt ciklusból állt, a hatodik tavaly csatlakozott hozzájuk), de akkor a kiadó azt tanácsolta, érjen még, és próbálkozzak egy év múlva. Már akkor is éreztem, hogy igazuk van, és teljes egyetértéssel elfogadtam a válaszukat, de most utólag érzem igazán, milyen fontos is volt megvárni ezt az évet. Ez persze nem jelenti azt, hogy akkor ez most már biztosan kész lett, és nem lehetett volna még egy, öt, tíz évet várni, de most egy olyan kötetet tudtunk kiadni, amellyel elégedett vagyok.
ContextUs.hu: Nagyon izgalmas a cím, úgy gondolom. Én személy szerint gyakran mondogatom, hogy jobban kell félni az őrültektől, mert nem létezik számukra korlát – ezt tisztelem is bennük, és vonz az őrültség. Te mit szeretnél kommunikálni a címmel?
Egész egyszerűen azért az lett a címe, mert a hat ciklus előtt különállóan áll a Miért félünk az őrültektől? című vers. A mű címében van kérdőjel, a kötetében nincs, ez azt hiszem, véletlenül alakult így, de jól tette, hogy így alakult. Címadásban mindig rettenetes voltam, de azért volt ebben szándék, még ha nincs is erre egy előre elkészített válaszom – bár úgy vettem észre, hogy nem ártana, ha lenne. Az „őrültek” nálam nem is annyira az őrülteket, hanem inkább az őrületet, az életet jelenti, szóval állításom alapján nem is az őrültektől, hanem a megőrüléstől félünk. És bár erre én ösztönszerűen azt mondanám, hogy nem, nem kellene félni a megőrüléstől, azért nem biztos, hogy annyira biztatnám a többieket, hogy rám hallgassanak ebben, vagy bármi másban.
ContextUs.hu: Mennyire volt jelentékeny az utószerkesztés a Miért félünk az őrültektől kapcsán?
Németh Zoli volt a kötet szerkesztője, és olyan szempontból jelentékeny volt az utószerkesztés, hogy nagyon sok verset kihagytunk belőle – ezt így is terveztem, az eredeti anyagban százhoz közelített a számuk, és ebből választottuk ki együtt, minek kellene kimaradnia. Azoknál a verseknél, amelyek benne maradtak, szintén akadt utószerkesztés, Zolinak sok javaslatát rágtuk át, de hálás folyamat volt vele dolgozni, mert úgy éreztem, éppen eléggé szigorúan, esetenként meg éppen eléggé engedékenyen nyúlt a szövegekhez.
ContextUs.hu: Gužák Klaudia nevéhez fűződnek a kötet illusztrációi. Milyen viszonyban vagytok egymással?
Hosszú évek óta ismerjük egymást, Klaudi az egyik legjobb barátom, egyik kedvenc festőm és egyik kedvenc költőm is. Nem igazán tudtam volna úgy elképzelni az első kötetemet, hogy neki ne legyen benne szerepe. Ezek a rajzok mind nagyon fontosak nekem, kifejezőek, olyasmit és úgy fejeznek ki, ahogyan szerintem egyedül csak így lehet, ezekkel a rajzokkal.
ContextUs.hu: A köteted kohéziós ereje az identitáskeresés, a másoktól – akár Istentől – való függés és a gyász. Ezen halmazokban bennragadt emberek lennének az őrültek?
Igen, talán mindannyian őrültek. Én, te, ő, Isten, de még a grillsütő is őrült, és még az őket összekötő kötőszavak is őrültek. Hogy mennyiben befolyásolja valaminek az őrültségi fokát az, hogy bennragadt-e valamilyen halmazban, azt nem tudom, de ha belegondolok, ezzel azért mindenképpen rátapintottál valamire, van jelentősége a függésnek és a bennragadásnak is. Őrültség bennragadni, őrültség kitörni, a legnagyobb, jobban mondva, legrosszabb fajta őrültség viszont talán az, ha letagadjuk az őrültséget.
ContextUs.hu: Azt olvastam, Simon Márton Polaroidok című kötete nagy hatással volt rád, sőt, nagyon közel áll hozzád. Azért érdekes megnyilvánulás, mert a te verseid merőben eltérnek az említett műtől.
Valóban közel állnak hozzám, a mai napig nagyon fontosak számomra azok a versek – ahogy néhány másik ember versei is, elsősorban Izsó Zita, Charles Bukowski, Klaudi versei és Lovasi András dalszövegei. De ez nem jelenti azt, hogy ezeknek pontos megfelelőjét meg kellene találni bárhol is az én szövegeimben. Biztosan van olyan, hogy akarva-akaratlanul magamba – és általam a versekbe – építek ezekből valamilyen hatást, de nem tartom furcsának, ha ezt nem lehet észrevenni.
Érdekes volt például hogy 2010-ben, az első Pegazus-pályázatomon az ajánlást Németh Zoli írta a szövegeimről (akkor még nem ismertem, de a pályázathoz minden pályázónak szükség volt ajánlóra egy mentortól), és azoknak a szerzőknek, akiket felsorolt mint az írásaimban érezhető hatást, körülbelül 70 százalékát nem is ismertem.
ContextUs.hu: Ha van differencia a szlovákiai és a magyarországi költő/író között, melyek lennének azok? Egyáltalán: tudom, nehéz meghatározni, s többek között Németh Zoltán is próbálta körüljárni ezt a kérdéskört, de beszélhetünk szlovákiai magyar irodalomról?
Beszélhetünk róla, de nem tartom olyan fontosnak erről beszélni. Nagyon nagyra tartom a szlovákiai magyar irodalmat, közel áll hozzám, bizonyára azért is, mert átérzem ezt a közeget. Differencia lehetséges persze, a témák, adott esetben a nyelvhasználat lehet jellemző a közegre ahol szerzőjük alkot, még ha nem is feltétlenül. Megjelenhet ez apróságokban is, van például legalább egy szlovák szó a kötetemben, ami most eszembe jut, és nem írtam lábjegyzetet, mert olyan pozícióban van a konkrét versben, hogy úgymond teljesen mindegy, mit jelent. Viszont értelemszerűen ez már talán azt jelenti, hogy valamiért fontosnak tartottam ezzel az aprósággal jelezni, hogy az a vers Szlovákiában történik. De nem vagyok biztos benne, hogy miért.
ContextUs.hu: Az Irodalmi Szemle szlovákiai magyar folyóirat Kovász rovatát vitted egy pályázatnak köszönhetően. Ez négy hónapig tartott. Azonban az online platformon még mindig munkatársa vagy a lapnak, úgy tudom. Milyen teendőid, feladatköreid vannak?
Ez egy elég friss dolog, és egyelőre a belerázódás folyamatát élem, valamint a jövő évvel kapcsolatos terveinket vetjük össze a szerkesztőséggel. Van ugyanis az online-on egy izgalmas rovat, a Zsemle , ahol sorozatos szépirodalmat közlünk különböző szerzőktől- Az utóbbi időben ezért a rovatért voltam én felelős, de jövőre sok más újabbat is szeretnénk indítani, ezek most még szigorúan titkosak. De ízelítőként annyit elárulok, hogy lesz például egy olyan, ahol helyszíni szemléket nem csak irodalmi és egyéb kulturális eseményekről fogunk közölni, hanem például disznóvágásokról vagy teljesen fiktív eseményekről is.
ContextUs.hu: Sok művész száján kicsúszott már, hogy nem érdemes írni, festeni stb., mert már egyszer megírták, amit szeretnénk. Neked mi az indokod az írásra?
Indokom az írásra? Ez is egy különös megközelítés, és ilyenkor az jut először az eszembe, hogy írok, mert nem tudnék nem írni, de ez talán nem abban az értelemben vett indok, mint ahogy azt a kérdés elvárná. Ez inkább azt jelenti, hogy nincs indokom. Írok, mert nem tudnék nem írni. Kellene, hogy legyen indokom?
