Géczi János írót már a 20 évesen kiadott, első kötetének számító Vadnarancsok országosan ismertté tette. Majd közbeszólt a hatalom, és bezúzták kötetét, őt pedig meghurcolták. Két éve pedig jött az újabb élettörténet-rekonstrukció, A Bunkerrajzoló. Géczi szerint a nemzeteszménk nyomán kirekesztőekké váltunk. A másságot riasztónak és nem értékhordozónak tekintjük. Mélyinterjú.
ContextUs: A Tóth Árpád Gimnáziumban biológus-kémia szakra jártál, majd Szegeden is e pályát választottad. Miért vonzott ennyire?
A kevés vidéki elit iskola kevés elit szakjának egyike működött a gimiben, a természettudományok abban az időben váltak fontossá a közoktatásban, kicsit megkésve, reagálva a világ átalakulására. Mi kettős kultúrába avatódtunk be, a humán háttér ugyancsak fontosnak bizonyult ebben a suliban. Amúgy nagy létszámú osztályt raktak össze, számos tehetséges diákot vettek föl, nem is érdemtelenül. Mindegyikünk értelmiségivé vált. Mi természetesen jól-rosszul, rivalizálgattunk egymással – a versenyszellem azonban nem ölte meg a csapatot. Hogy biológus-kutató szakra jelentkeztem Szegedre, Debrecenben határozódott meg, és a középiskolai ambícióm következménye.
ContextUs: A társadalmi osztály szerinti szembenállás miatt te mennyire érzékelted, hogy kilógtál a sorból?
Középiskolás koromban megszenvedtem a vidékiségemet és azt a várositól eltérő kulturális hagyományt, amelyből jöttem. Nem gondolom, hogy otthonról – apám asztalos, érettségizett, anyám tanítónő, főiskolát végzett, s két testvérem van – értékek nélkül érkeztem volna, de mindazt másnak látta a gimnazista többség. A tanáraim azonban nem. Talán örültek is a világra való, a többségétől eltérő nyitottságomnak. Amúgy sokat olvastam, az alapvető lexikális tudással is rendelkeztem, azt hiszem. De a mindennapi dolgok, amelyek hozzátartoznak – nem is a városi, hanem a polgári létezéshez –, azoknak híján voltam. Éppen ezért nem éreztem magamat sokáig biztonságban.
ContextUs: És hogyan kompenzáltad?
A lehető legabnormálisabb módon. Nem szégyelltem az extrémitásaimat. Hogy verset írok, az ennek köszönhető.
ContextUs: A versírás extrémitásnak minősült abban az időszakban, abban az osztályban?
Persze.
Középiskolás létük ellenére, alapvetően tudományt tanuló, a természettudományos gondolkodás eljárásait szempontul választó osztály voltunk.
A versírás olyan érzelmi kilengésekre utalt, amely nem megengedett jellemzője annak a környezetnek.
ContextUs: A kortárs irodalom igencsak bővelkedik az úgynevezett biopoétikában. Tanulmányaidat nézve, ez meglehetősen közel állna hozzád.
Eme bölcsész-különlegességet érdeklődéssel figyelem, de kizárólag művelődéstörténeti jelenségnek találom. Általában távol állok az olyan törekvésektől, amely kizárólag filozófiai alapozottságú, s amelyben a filozófiát tévedhetetlen (és lehatárolt) tudománynak tudják. Másrészt örömmel látom, hogy a kortárs hazai költészet antropológiai nézetei mára átalakulóban vannak, egyénhez közelibbé formázódott mindegyik, s ennek akadnak esztétikai és poétikai következményei.
A biopoétika nézetrendszereit nyíltan kifejtő szemléletmód most még érdekes, de tartok attól, hogy önmagában nem elegendő az új költészethez. Ennek ellenére az elkötelezettjeit kedvelem, követem a pályájukat, talán azért, mivel számomra érthetőbbek, mint a beavatatlanok, illetve a tisztán irodalmi műveltségűek számára.
ContextUs: Te hogyan definiálod magad: biológus, antropológus, költő, képzőművész?
Ezt a problémát több aspektusból érdemes megközelíteni. A korábbiakból következik, hogy költőnek tudom magamat – aki specifikációjához mindez, amit felsorolsz, s egyebek, amit nem, hozzátartozik. Bár, ha az egyetemi szerepemet vagy a kutatói aktivitásomat, esetleg a szerkesztői szerepvállalásomat helyezed a fókuszba, akkor is ezt mondanám, miközben ezzel így nyilván a mellékszerepeimet rombolom.
Az életem során, de az utóbbi negyven évben különösen, felértékelődtek a kis művészetek és első látásra is áttekinthető életművek, s most természetesen nem az értékre, hanem a kiterjedésre vonatkozik az állításom.
Sokan ismerték föl, olykor saját alkati működésüket feladva, hogy mind a művészetben, mind a tudományban milyen fontos szerephez jut a kicsi, a helyi, a mellékes, a specifikált. Továbbá a kicsi térségek felfedezéséhez ugyanazon emberi sajátosságok és eljárások szükségesek, mint a terjedelmesekéhez.
Ezeregy új program, algoritmus, módszertan előtt nyílt meg a lehetőség, olyan gondolkodási és nyelvi univerzumok tárultak fel, amelyek távolról diónyiak, de belülről végtelenek, miközben egyik sem adja föl a társadalmi szerepvállalását. Mások, ilyenek is maradtak, érzékelni kezdik, hogy a változatosságot eredményező specifikáltsággal szemben az antropológiának, a humánökológiában (s benne a nyelvészet nem egy ágának) olyasmi szerep jut, mint a tudományok között a transzdiszciplínáknak, képesek a kicsiben megmutatni a globálist.
Azt hiszem, e felismerések rejtőznek a legjelentősebb kortárs nagy életművek mélyén, Tolnainál, Tandorinál, az írók között Nádasnál, Krasznahorkainál. És mindezekkel szemben tapasztalom azt is, hogy az irodalom (és társadalom) szervezői buzgalom, amely ugyan az önérvényesítése érdekében minden új nemzedék sajátossága is, az az intenzív csoportélet és társaság-megjelenítés, amely felbukkant, milyen károkat tud okozni. Annyi egyéb mellett elveszi az életidőt.
ContextUs: Mi van azokkal az irodalmárokkal, akik mögött nincs természettudományokból táplálkozó többlettudás, azok hátrányból indulnának?
Az irodalom szabályrendszere szakmaként megtanulható, s az, hogy milyen eredményesen, azt az íróiskolák tanoncai igazolják; a mestereknek fel kell kötniük a gatyát, hogy tevékenységükkel igazolják, van abban olyasmi is, amelyet nem lehet másoktól eltanulni. De az irodalom szabályrendszere egy nagyobb mintázat része, úgyhogy annak ismerete sem hátrány.
Én azt gondolom, nagyjából Bartóktól, nincs kizárólag tudományos vagy művészeti módszertan, hanem, túl a speciális anyagkezelésen – ámbár ennek jelentősége nem kicsi –, az az ember révén közös.
És valóban, azt vallom, hogy a természettudomány és a hozzá szorosabban kapcsolódó embertudományok azok, amelyek alapvetően befolyásolják ezt a struktúrát.
ContextUs: Térjünk át kicsit a Vadnarancsokra, amely az első köteted volt! Ritka, hogy elsőkötetes szerző ekkora sikert ér el, berobban a köztudatba. Te hogyan könyvelted el a népszerűséget?
Amit az ország, a nemzedék, a kultúrpolitika sikernek – ha kétes sikernek is – könyvelt el, számomra rettenetes bukás volt. Az élettörténet-rekonstrukciók és a beszélgetések népszerűségét, ha valami megközelíti, akkor az a három éve megjelent A bunkerrajzolóé.
ContextUs: A bezúzatás és a Mozgó Világ lapszámának visszahívására gondolsz? Az oral history-nak egy saját változatát Magyarországon népszerűvé teszed, a könyved egyetemi tananyaggá válik – egyfajta módszert alkotsz. A bezúzatás mellett a retorzió nem állt meg, hiszen nem engedték színházba Aczél elvtárs miatt, így film sem készült belőle.
Mindezeken túl a retorziókat az irodalmi élet, sőt a nemzedékes is felemásan fogadta. Részben azért, mert sokan nem értettek egyet azzal az egyenes beszéddel, amelyre szükségem volt, sem az irodalmi szöveg köznapival történő leváltásával, a szókimondással, de ijesztő volt a margón vegetálók alternatív világának eleven feltárulása is.
Nincs többség, csakis kisebbségek léteznek, nincs köznyelv, csak nyelvhasználatok, és a használt irodalmi nyelv nélküli beszédnek is van jelentése.
Ilyesmik miatt következett be a tőlem való irodalmi, művészi elhatárolódás, de mégsem ezek okozzák a veszteségérzetemet vagy bukásomat. Mindenekelőtt azért éreztem bukásnak, hogy én nem tudtam úgy megírni ezt a könyvet, hogy annak lássák, aminek én szántam.
ContextUs: Minek szántad?
Az antropológiai – s értelemszerűen benne a szociológiai és a pszichológiai – tudás által érzékelt dilemmák irodalmi leírásának szántam. Szerettem volna társadalmi kérdésként megragadni azt, amit individuálisnak mondanak.
A Vadnarancsoknak nevezett ötkötetes ciklusból az első két könyvnek a pályája erősen torzult – a társadalom és az irodalom közreműködése révén. Megtapasztalhattam, hogy a puszta mű milyen kevés, és, hogy a befogadás útjai kifürkészhetetlenek.
Azt sokan látják, hogy ezek a művek nem csupán irodalmiak. Az irodalom eszköz, de mihez is? És mi az, hogy megjelenik és túlterjed az irodalom jól meghúzott határain?
Az élettörténet-rekonstrukciók majd a szexuális deviánsakkal való beszélgetések is botránykönyvvé váltak. A pályámat ettől kezdve (nagyjából a rendszerváltásig, amikor az irodalmi életen kívül kezdtem felépíteni a költészetemet) nem én irányítottam. Olyan munkát akartam, amelyben biológusként és íróként együtt vagyok jelen. És ez nem az lett. Igaz, kultuszkönyvvé alakult, már nem csak az irodalomkedvelők ismerték.
Persze mondták nekem, hogy mennyi példányszám, hogy milyen hatás, hogy ki éri el ezt vagy azt. Egy 24 éves embernek nem az a fontos, hogy milyen dicsőséget kap, hanem az, hogy a dolgai úgy hatnak-e a világra, ahogy ő azt elképzelte, megtervezte.
ContextUs: A Kádár-korszak lenyomata a Vadnarancsok, olvasható számos forrásban. Te helytállónak gondolod ezt a megállapítást?
Abban teljes mértékben egyetértek, hogy ezt a fajta életkezelést – hogyan kell társadalmilag marginalizálni az embereket, majd hogyan lehet stigmatizálni őket, és hogyan kell ezt a csoportot közösségellenesként kezelni – a ’70-es, ’80-as évek találta ki. De azzal már nem értek egyet, hogy ez kizárólag annak az időszaknak a specialitása volna.
Úgy gondolom, hogy ez a fajta tömegekről való lemondás, az individuum-kultusz, a hagyományos csoportokban való nembízás – kivéve természetesen a család –, a mi korszakunkra is jellemző. És minden totalitárius rendszerre.
ContextUs: Egy interjúban azt mondtad, hogy az értelmiség korrumpálódásának ideológiája érdekelne leginkább téged, továbbá, hogy hogyan adnak ők magyarázatot az „elrontott rendszerváltásra”? Kifejtenéd röviden, mire értetted ezt?
Az értelmiségi ideológiák nem teszik világossá az alapvető különbségeket és az azonosságokat, így aztán a politika sikerrel rekeszti ki hol ezt, hol azt a csoportot. Mára gyakorlatilag a teljes rendszerváltó értelmiségi réteg szertemorzsálódott. Nem adottak azok a szempontok, amelyek alapján közös térkép rajzolható, és gyakorlatilag önmaguk megváltásán vagy átépítésén túl nem törődtek az egykor képviselt csoportjaikkal (nevezhetjük akár családnak, kultúrának, nemzetnek, nyelvnek vagy Európának). Téveszmékre épülő konstrukciók készültek, azokat működtetik. Olyan alapvető környezeti, emberi, nemzetek fölötti és nemzeti problémákra nem tudunk megfelelő válaszokat adni, amelyek nélkül nem szabad elképzelni a közös életet.
Nem tudunk mit kezdeni a kisebbségeinkkel – elsősorban a cigányságra gondolok –, Magyarország népessége közel egytizedével; a saját multikulturális múltunkkal, a sokféle elemből (nyugati és keleti katolikus, protestáns stb.) összeállt kultúránkkal sem tudjuk leírni.
A nemzeteszménk nyomán kirekesztőekké váltunk. A másságot riasztónak és nem értékhordozónak tekintjük. Az új nemzedék felnevelése, iskoláztatása nem emberi, társadalmi, nemzeti elgondolások szerint alakul, hanem ideológiai csoportok céljaivá váltak. Aktuálpolitikai céloknak rendelődik alá szinte az egész közszolgáltatás…
ContextUs: Ha már rendszerváltás és cigányság… Több helyen olvasni, hogy a mostani cigányság rosszabbul él, mint a rendszerváltás idején.
Gondoljuk meg, mindezt kilenc millió honfitársunk tudomásul veszi! Milyen az a modern, európai, ezeregy éves társadalom, amelyik szemet huny a mélyszegénység és az akulturáció fölött? S gondoljuk meg azt is, amiként az egyéb elesettjeinkkel bánunk! A kórházainkban ápolt emberek felét nem az elsődleges, hanem a másodlagos betegségével, szenvedélyfüggőségeik következményeivel ápolják.
Elsődleges betegségük többnyire az alkoholizmus. Helyette csak szívbajjal, köszvénnyel, bélrendszeri szövődményekkel, neurózissal ápoljuk, ez a szolgáltatás teljese. Holott alapvetően mentális, függőségi problémával állunk szemben.
ContextUs: 2015-ben jelent meg egy újabb, szélesebb réteget megszólító köteted, A Bunkerrajzoló, amely Likó Marcell élettörténet-rekonstrukciója.
Az értelmiségnek az a dolga, hogy az emberek mellé álljon. Beszélgetnünk kell, minden ennek lesz a következménye. Beszélni, beszélni és beszélni a másikkal. Mostanság ez a legnagyobb segítség, amit egymásnak adhatunk.
ContextUs: Balogh Edit Otília A Bunkerrajzolóról írta a kritikájában, hogy a művészet imitálja a szorongás nélküli világot, a szabadságot. Ez a megállapítás számomra kicsit visszás volt, hiszen a Vadnarancsok idején – és jelenleg is – a politika jelentősen beszüremkedik a művészetbe, amelyre pedig sokan bunkerként tekintenek; olyasvalamiként, ami mentesül mindentől, ami korlátozhatja a szabadságot.
Természetesen van olyan művészet – mert a művészet ezt is megteheti –, ami tökéletesen eloldódik a környezettől, imitálja a szabad létet, mintha abba születne. Van apolitikus művészet is, jogában áll annak lenni. De a művészeti munkák többsége kapcsolatot tart így-úgy a magyarság valamennyi csoportot alkotó közösségével. Amikor a verseimet írom, akkor rendkívüli módon – görög értelemben – politizálok.
Szüntelen arra törekszem, hogy megtaláljam azokat a technikákat, amivel letépem magamról a napi politizálás által rám kényszerített kényszerzubbonyt.
Mindennap fel kell lelni azokat a játszmákat, amelyekben torzítás nélkül vagyok képes beszélni. Szeretem azokat, akinek nincsenek hangfogói, akik, ha pici hamisságot érzékelnek – legyen az személyiségi, ideológiai, teoretikus, bármi –, rögvest jelzik.
ContextUs: A KMTG kapcsán te is célkeresztbe kerültél, amiért ellátogattál Likó Marcival, dalszövegírásról beszélni, az évzáró szakmai hétvégéjére.
Örültem, hogy személyesen is találkozhattam a csoporttal. Azt hiszem, tartalmas este volt, érzékeltetni tudtuk, miképpen dolgozunk, s mi abban az egyéni és a közös felelősség.
ContextUs: A kifakadások tárgya az volt, hogy egy illegitim helyzetben megszületett szervezetet legitim alkotók – Térey János, Háy János és te – legitimálják.
Nocsak, eddig nem tudtam, hogy legitimáló szereplőnek tartanak a megszólalók! Mindeddig nem adták ennek a jelét.
ContextUs: De mi a véleményed erről?
Érdemes újraolvasni Reményi József Tamás e témában fogant, az ÉS-ben megjelent vitairatát, illetve a vitazáróját. A hozzászólások eredményeként sem váltak tisztábbá a nézetek, a mulasztások, a bűnök, amelyet az érdekérvényesítésben azonos vehemenciával fellépő irodalmi csoportok napról napra újraalkotnak. Ezeknek legtöbbjét évtizedek óta hurcolják magukkal, s az újonnan érkezettek pedig normaként fogadják el.
Aggasztó, hogy mindegyik csoport kizárólagosságokban gondolkodik, s nem törekszik a másik megértésére.
Etikai ítéleteket hoznak, amikor azoknak nincs helye, kultúra-koncepciókkal állnak elő, holott tradíciókat érvényesítenek, s nem a köztük lévő kulturális hasadás leírására törekszenek. Amúgy eközben azzal is számot kellene vetniük, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik a megélhetési irodalomból tartják fenn magukat.
ContextUs: Mérlegeltétek a felkérés elvállalása előtt, hogy darázsfészekbe nyúlhattok?
Igen, érkezett egy invitálás, amelynek eleget tettünk. Beszélgetni hívtak minket. Abszolút nyitottságot és érdeklődést tapasztaltunk. Semmifajta ellenségeskedés nem volt sem velünk, sem másokkal. Mester-tanítvány viszonyban lévő alkotópárok voltak jelen.
ContextUs: Némileg kikerülted a kérdést, de térjünk vissza a munkásságodra! Van készülőben új kötet?
Igen, de minden várakozás ellenére nem szociográfia lesz. Éppen nemrég leveleztem Orcsik Rolanddal; évekkel korábban kért kéziratot. A versciklus év elején jelenik majd meg. A Kalligramnál, a 2016-ban megjelent Törek folytatását írtam meg, a darabok irodalmi lapokban már olvashatóak.
(Géczi János új verseskötete az interjú publikálása utáni héten jelenik meg Sziget címen, a Tiszatáj gondozásában.)
CV
Géczi János József Attila-díjas író és képzőművész. Egyetemi oktató (élettudomány-történet, művelődéstörténet, neveléstörténet, szimbólumtörténet, antropológia). Számos kötet szerzője. Az elsővel, a Vadnarancsokkal vált ismertté, amit a hatalom megtorolt. Legutóbbi élettörténet-rekonstrukciója, A Bunkerrajzoló újból népszerű könyv lett, amely a Vad Fruttik frontemberének, Likó Marcinak sztorijait veszi górcső alá. Legutóbbi verseskötete, a Törek 2016-ban jelent meg a Kalligram gondozásában. Idén, 2018-ban annak folytatását írta meg.
