A környezetvédelem jó marketing-hívószó: a lelkiismeret a legerősebb motiváció. A tenni akarás csapdájába pedig nagyon könnyű belesétálni. A slow fashion ebből a szempontból biztonságos terep: ártani ugyanis nem ártunk vele senkinek. De mi is ez?
Körforgásban maradni – Mi a slow fashion?
A „kevesebb több” és a „minőség a mennyiség felett” elveit szem előtt tartva, egy slow fashion márka természetes vagy újrahasznosított anyagokkal dolgozik, hazai tervezők és termékek támogatásával.
A termék minden értelemben körforgásban marad, az anyagbeszerzéstől a szekrényedig. Kicsit patetikus, de mondhatjuk, hogy a slow fashion elméletben mindhárom félnek nyereséges.
Profitál a tervező, versenyképes fizetést és megbecsülést kap a dolgozó, minőségi és igényes terméket a vásárló, amivel hosszabb távon anyagilag is jobban jár.
Egyébként a slow fashion fogalma és maga a mozgalom sem új keletű: 1985-ben Ronald Reagan indította útjára a Made in America kampányt, amely a hazai termékek vásárlására és a tisztességes munkafeltételek betartására próbálta ösztönözni az amerikaiakat. Próbálta.
Lassítsunk egy kicsit!
Ha már slow fashionről mint ellenmozgalomról beszélünk, muszáj pár szót ejtenünk arról is, ami a mérleg másik oldalán van. Ez nem más, mint a fast fashion. A fast fashion láncok nem a tartósság, hanem a „sokat olcsón” elvén működnek. Pár hetente cserélődő kínálatukkal egyszerre teremtik és táplálják az igényt a folyamatos megújulásra – legalábbis a megújulás érzetére.
Busásan kiszolgálják a félelmet, amire mi, 21. századi nagyvárosi emberek életfilozófiákat építünk: a lemaradástól való szorongást. Egy Huffington Postban megjelent friss cikk szerint egy fast fashion lánc átlagosan 52 „mikro- szezont” különít el egy évben. Így tehát ahány hét, annyi kollekció.
De mi a baj azzal, ha egy kiadós vásárlástól boldogabbnak, szebbnek, többnek érzem magam? Önmagában sem egy jó koncepció az életre nézve.
A másik gond viszont, hogy a fast fashionnél is érvényesül az anyagmegmaradás elve: az olcsó ruháknak is van ára, amit a környezetünk és a munkaerő fizet helyettünk.
De mi az ára?
A divatipar – közvetve, de szó szerint – önmaga alatt vágja a fát. A textilgyártás az egyik legszennyezőbb iparág az olajszektor után: a textilipar által több szén- dioxid kerül a levegőbe éves szinten, mint amennyit a nemzetközi légi járatok vagy a tengeri hajózás okozta légszennyezési mérce mutat. A Sustainyourstyle kimutatásai alapján egy kiló pamut előállításához körülbelül 20 000, egyetlen egy fehér póló elkészítéséhez pedig átlagban 2000 liter vízre van szükség.
Ami neked egy új táska ára, abból a világ szerencsétlenebb felén 2 hónapig élnek
A képek valahol Afrikában készülhettek. A fotókon sovány fekete nők és férfiak kvázi modellként tartanak a kezükben egy-egy táskát, napszemüveget vagy csak egy pohár frissen csapolt sört. Olyan dolgokat, amelyek legtöbbünknek meg sem kottyannak, mert van annyi pénzünk, hogy költsünk rájuk. A termék mellett fel van tüntetve az ára (euróban).
Ezek a számok főleg rémisztőek, ha belegondolunk, hogy ugyanezen kutatás szerint a világon nagyjából 750 millió embernek nincs lehetősége ivóvízhez jutni. Azt pedig ugye mondani sem kell, hogy a késztermék nem bomlik le. Leghamarabb párszáz év alatt. Gyorsabban csak akkor, ha elégetik. Tehát jócskán hozzáteszi a részét a globális felmelegedéshez és a természeti erőforrások kimerítéséhez.
A másik baj a munkaerőben keresendő, pontosabban a munka körülményeiben. A fast fashion cégek ruhái ugyanis döntő százalékban távol-keleti országok gyáraiban készülnek, embertelen körülmények között.
2013. április 24-én Banglades fővárosában, Dakkában összedőlt egy nyolcemeletes ruhagyár, a Rana Plaza, ahol olyan nagy márkák ruhái készültek, mint a Benetton, a Mango vagy a Primark. A balesetben 1132 ember veszítette életét, a sérültek száma pedig meghaladta a 2500-at. Az esetet feldolgozó talán legismertebb film, a The True Cost (A valódi ár) rendezője, Andrew Morgan ekkor tett fel néhány nagyon banális kérdést, amit nekünk sem ártana.
Kik készítik a ruháit, amiket nap mint nap visel? Milyen körülmények között dolgoznak? Vajon mennyit keresnek? Ahogyan az a filmből is kiderül, valószínűleg nem a Rana Plaza (volt) az egyetlen üzem, ahol 80%-ban 18-35 év közötti nők dolgoznak – éhbérért. És a gyerekmunka sem ritkaság.
De mi lenne ezekkel az emberekkel, ha hirtelen mindenki „megtérne”, és a fast fashion cégek a gyáraik bezárására kényszerülnének? Találnának új munkahelyet az itt dolgozók?
A probléma sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk. Azokat pedig, akiket valójában érint, nem kérdezi meg senki.
Ne dőlj be a greenwashingnak!
A greenwashing, magyarul „zöld álca” a termékek, árucikkek „zöldre mosását” jelenti. Lényege, hogy az adott cég elhiteti a vásárlókkal, hogy a termék, amit megvásárolnak, környezetbarát – annak ellenére, hogy mégsem. A környezetvédelem pozitív hívószó, így nem hibáztatható az a vállalat, aki ezt marketing célokra használja. Amelyik hazudik, viszont annál inkább.
Egy svéd erőmű H&M ruhákat éget el / ContextUs.
Van egy megállapodásuk is egy szomszédos várossal, miszerint elégethetik a szemetüket, aminek nagy része a H&M központi raktárából jön. Joanna Dahl, aki Svédországban a H&M kommunikációjáért felelős, úgy nyilatkozott a Bloombergnek, hogy “a H&M nem éget el olyan ruhákat, amik emberi használatra alkalmasak. Ennek ellenére jogi kötelezettségünk, hogy meggyőződjünk a ruhák összeállításáról és az efféle kemikáliák elpusztításáról.”
Persze ezek az állítások nem minden esetben hamisak, sokszor csupán teljesen elhanyagolható kicsinységek a márka egyéb, tényleges irányelveivel szemben. A Norvég Fogyasztóvédelmi Hatóság vezetője, Elisabeth Lier Haugseth idén nyáron közleményben figyelmeztette a fogyasztókat a H&M Conscious kollekciójának marketingstratégiájában szereplő „greenwashing”-ra.
A hatóság megállapítása szerint ugyanis a vállalat “nem nyújt elegendő információt” a „fenntartható stílusú kollekciójának fenntartható természetéről”.
Több mint gyanús, de minimum antipatikus, hogy az újrahasznosított pamutból készült pulcsi jóval drágább, mint a nem „tudatos” társa.
Felmérni, mire van szükséged, és elengedni, amire nincs
A slow fashion nem feltétlenül lemondás. Tulajdonképpen egy döntés, ami két irányba mutat. Egyrészt annak az eldöntése, hogy a jövőben felelősséget vállalsz a környezet megóvásáért a divatban felvállalt választásaidon keresztül. Másrészt egy jókora önismereti teszt, amiben ott a fejlődés lehetősége.
Ocean & Me
Over the coming weeks I will be sharing my journey learning how to shop ethically, sustainably and more eco-friendly to inspire a slow fashion movement. A movement which is already changing the fabric of how people shop the more we learn about the impact of our purchases.
Nagyon jó alkalom arra, hogy felülvizsgáld a tárgyakhoz való viszonyod: megtanít felmérni, mire van szükséged és elengedni, amire nincs. Arra, hogy a dolgokat először mindig próbáld megjavítani, ahelyett, hogy visszakézből kidobnád őket. Értéket ad a ruhának és a munkának, ami mögötte van – és segít felkészülni egy olyan potenciális jövőképre, amikor „nem lesz másik”.
Ki a hibás?
A fogyasztói társadalom által diktált rohamtempó oda juttatta a világot, hogy gyakorlatilag olcsóbb ruhát vásárolni, mint ételt. Mi pedig zokszó nélkül hagyjuk, sőt, imádjuk. Kérdés persze, hogy hogyan lehetne ezen változtatni. Az igénynek kéne eltűnnie és az egyes emberek gondolkodásmódjának megváltoztatására van szükség?
Slow fashion ide vagy oda, azt hiszem, nem vagyok egyedül, ha azt gondolom, ez egy elég naiv elképzelés. Vagy a piacot kéne átalakítani, elzavarni a kizsákmányoló reklámipart a sunyiba, és felülről, a nagy cégektől – vagy egyenesen kormányoktól – várni a változást?
A felelősség kollektív, a kézzel fogható eredményhez pedig valójában mindkettő kéne. Pont ettől olyan bonyolult. A tenni akarás csapdájába viszont nagyon könnyű belesétálni – és ez az, ami ellen te is, én is tehetünk.
