Hogyan érthetünk meg egy olyan periódust, melyben sokunknak nem volt része és csak azok értelmezhetik igazán, akik benne éltek? Végh Júlia erre tett kísérletet szubjektív tárlatával, melyben az emlékező én igyekszik feleleveníteni egy letűnt történelmi korszakot. A motívumrendszerek újragondolásával, kiszínezésével a munkáin keresztül új értelmet nyer a múlt.
Idén az április 9-14. között megrendezésre kerülő Budapest Art Week fókuszában az orosz kortárs művészet áll. A Gregersen Art Point Galériában látható Végh Júlia festőművész kiállítása is, mely a magyarországi kommunizmus korszakát igyekszik feldolgozni és újragondolni. A tárlat érdekességét ugyanis a nézőpont adja, hiszen az alkotó nem élte meg ezt az időszakot, mégis művein keresztül igyekszik közelebb kerülni hozzá.
Kifakult kommunizmus
A termet egyértelműen a helyiség hátsó sarka uralja, ahol akasztóvasak lógnak a falról. A groteszk, már-már hátborzongató vasszerkezetekre az ember rögtön felfigyel, és máris közelebb sétál, hogy kiderítse, mik is azok. Így másodlagos helyre szorítva az alkotó festményeit, melyek egyébként az első elemek lennének, amire a néző felfigyel a terembe lépve.
A falra akasztott „vasagancsok”az egyént jelölik, mögöttük pedig sávosan a vörös egyre halványuló árnyalatai láthatók felfestve a falra. A sötétvörös fakórózsaszínbe való halványulása a kommunizmus hanyatlását, kivonulását hivatott szimbolizálni. Egy lépésnyire a faltól pedig a jelent látjuk a földön elterülve, ahol a korpuszok, mint holtak fekszenek a földön. „Ezek mellett már nem lehet elsétálni, mert beleakadnánk” – fejti ki a művész, mikor a kiállítás megnyitóján kérdezősködök.
Megtestesülő anamorfózis
Az akasztóvasak szomszédságában egy szobor árválkodott, melyhez szintén útbaigazítást kértem, ugyanis a csillámos purhabtól túlcsorduló oszlopdarabot sehogyan sem tudtam értelmezni.
Úgy tűnt, elsőre nem sikerült elég elvontan szemlélni a kiállítási tárgyat, de miután Végh Júlia beavatott, rögtön értelmet nyert.
Az obeliszkdarabot, mely kezdetben szilárd betonból és fémből épül fel, egyre feljebb haladva már a habos-babos purhab alkotja. Ez is a kor változását illusztrálja, a kommunizmus fakulását, mely kezdetben erős, mint a vas, majd egyre jobban puhul. Pont úgy, mint a felakasztott vasak hátteréül szolgáló színskála, mely egyből elvonta a figyelmemet a feljebb említett festményekről.
Az avantgárd művészet jegyeit viselő hétdarabos sorozatban a rendszerváltozás kora tükröződik vissza a történelmi szimbólumokká vált épületeken és szoborrészleteken keresztül.
Ezen alkotóelemek halvány rózsaszínnel emelkednek ki a füstös-szürke háttérből, így adva montázsszerű látványt a festményeknek. A képek keretéül szolgáló papír ragasztószalagra, mint határra való ráfestés számomra fokozza a komorság érzését. A képek összességében álomszerűen hatottak rám, mintha az emlékezésnek tényleg volna alapja. Az az érzésem támadt a festményeket nézve, hogy valami ragadhatott ránk a szüleinken keresztül. Abból, ahogyan ők léteztek vagy létezhettek abban a korszakban.
Elismerés a honvédelemért, mármint a stílusért
A szobrászművész Gwizdala Dáriusz, mint vendégkiállító van jelen alkotásaival, de ő nem szobrokkal képviselteteti magát, hanem rajzokkal. A kommunizmus korára jellemző kitüntetési emlékérmeket újragondolva, karikatúraszerűen ábrázolja azokat a művész.
Az élénk színű, glitteres medálok, melyeket sok esetben a vörös csillag kísér, már önmagukban tréfát űznek jelentőségükből. A SPANSÁG-HAVERSÁG vagy TISZTA-STÍLUS címek mellett a néző nem tud elsétálni egy halvány mosoly kísérete nélkül.
Én keveselltem az alkotások számát, szívesen kóboroltam volna még Júlia szürrealista világában, de ismerkedtem volna még Dáriusz munkáival is.
Mindemellett úgy gondolom, nehéz megérteni egy olyan kiállítást, melynek forráspontját egy olyan történelmi kor adja, melyet az alkotó valós tapasztalat nélkül dolgoz fel.
Így a befogadó is nehéz helyzetbe kerül, mert a művész szubjektív „emlékezésein” keresztül kell megfognia a kort és magát a műveket is. Emellett az alkotásokat kísérő képaláírások, tájékoztató szövegek híján a befogadó egyedül marad. A kiállításnak köszönhetően olyan kérdéseken merenghetünk, melyekre nem biztos, hogy sor kerülne egy szokványos hétköznapon. A rendszerváltozás óta eltelt harminc év mire volt elegendő, és az a vörös szín teljesen elkopott már?
