„Becsuksz mindent: / az ajtót, az ablakot, csak magunkat nem tudod / becsukni, mi nem vagyunk tölgy-retesz” – Szabados Attila versei.
Plútó rehabilitációja
Az alkoholt felhigítom neki.
A ruhámat beszennyezzem,
hogy hasonlóbbak legyünk.
Csak évekkel később fogom mosni,
tudom, ha majd az ecetes, kemény víz
már visszaköszön.
De most kimegyek a kertbe, egészen sokáig,
egy felgyújtott szemétdombon füstölöm magam.
Apám éppen túlvan azon, hogy meghalt az apja.
Ezért hányja a füvet, négy hegyre döfködi fel,
benzint locsol, ezért éget, ezért iszik, ezért vágja ki
a szilvafát, a meggyet, a körtét, az almát,
a kemény törzseket.
Apámmal mindig a bolygókat nézegettük.
És volt egy plakát, amin még rajta volt a Plútó.
Bolygó volt, de már nem az. Apám tanította meg,
kevés azok közül, amit ő tanított, hogy a Plútó már
évek óta csak a csillagok egyike.
A hajam füstszagú, nem-mosott,
a körmöm hegyét is lerágom.
A kútnál edények, beléjük szárad
a lé, amíg zavartan állok, a szúnyogot
elmázolom a kezeim között, a vért
a falra kenem, mire lefokozzák
Plútót csillagnak, rájöttem én is.
Már megint ég a szalag, egy korábbi csillagot,
azt nem ismertem ilyen jól, a temetésre virágot
viszek, hétéves vagyok, a holtakat miért sminkelik,
műszálú atlétával karcolom a lencse éleit,
rontom a szemem, tűt szúrnak a vénába,
vagy artéria, ami kifele jön, teljesen
összezavarodtam az időben.
De vért vesznek, és visszaadják,
a házban valahol restaurálnak,
a Plútót rehabilitálják, sírok,
szárítom a testemet, nagyapámat
nem sminkelik, a földbe dobják,
elégetik a veszélyes-hulladékokat,
és csak a Plútót képesek rehabilitálni.
A hideg semmi esetre sem
hagy foltot a bőrömön
Kaptam egy nehéz kabátot, egy bundát, állatokból.
Íves csontok sípjait hallom bennük kocogni, egy
marék lepkét, tetveket zizegni, megkopott madárszart,
szikkad a fán. És a betonfalon, az iskolaudvar két
gödrében megrohad, emlékeztet a zöld linóleum
szürkés-fehér megkopásaira. A nagy betonra, ahol
keletszagú imázskalitkák gyöngyei másznak elő
egy zivatar után, vodkát töltenek, meg kisüstit,
pávamintás porcelán bidékbe szórják hamvukat,
a cigaretták végeit, és a hideg, amit a hóval hoztak
magukkal, semmi esetre sem hagy foltot a bőrükön,
mert azokba a kín már jól belemászott, és inkább
a fényképen törte meg magát a század, barnás
foltokat kezd rajta hagyni, meg bundát nekem
az emberarcúságból.
Ezüstgolyó
Nyár van, papírmasé. Az ablak is, az erkély,
a lakás, a mi is nyitva van. Nyár van, de szürkület.
A plafont nézzük. Hátadon anyajegy-rajz, képrajz,
csillagok képei. Álmaimban vérfarkast ölök.
A gyöngyvirágú zajt – elejtem az ezüstgolyót.
Ordít a farkasok halszagú szája, át mellkasomon,
a tátongó, hatalmas kapun, a keserű illat, a hajnal
befolyt, mint egy konzerv száján, amit vacsorára
ettünk, és a szőrtől villan ezüstösre, gőzöl a hajnali
ősz, mintha tudnád, hogy ezt csak álmodom.
Egy farkastetemben a kézfejemmel úszok, így
találok magamra, onnan kell visszatérni, egy
koccanó golyóból, de semmi. El kell, el kell,
el kell ejteni. Törésében minden tiszta, hajnali
kép, nyugodt tudat. Elhallgatom, honnan jöttem,
hogy időben honnan is vagyok. Becsuksz mindent:
az ajtót, az ablakot, csak magunkat nem tudod
becsukni, mi nem vagyunk tölgy-retesz. Megcsap
a halszag. Csak át ne változzunk, Istenem.
Kiemelt kép: Edward Hopper: Second Story Sunlight című festménye (1960)
További verseket a ContextUs szépirodalmi rovatában olvashattok!
