Az író, akit minden történet érdekel a 20. század nehéz ügyeiről – 5 kedvenc regényrészlet a 65 éves Závada Páltól

Az író, akit minden történet érdekel a 20. század nehéz ügyeiről – 5 kedvenc regényrészlet a 65 éves Závada Páltól

Závada Pál Kossuth- és József Attila-díjas írónk december 14-én ünnepli a 65. születésnapját. Beleolvastunk öt regényébe és kiválasztottunk egy-egy figyelemfelkeltő részletet, amelyek remélhetőleg sokaknak meghozzák a kedvét a teljes mű megismeréséhez.

Jadviga párnája

Závada Pál / Fotó: Németh Dániel

„Nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével. A gyereket is hiába hogy apja nemzette, anyja szülte, mégse belőlük való rész, nem a szüleié. Nem nyirbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd tovább vándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni. Se túl kevéssé, se túl nagyon nem szabad sem terhelnünk, sem óvnunk.”

Závada Pál első regényével, a Jadviga párnájával robbant be a kortárs magyar irodalomba 1997-ben. A fenti sorokat az egyik főszereplő, az ifjú szerelmes férj, Osztatni András írja naplójába 1915. december 2-án.

Érzékeny meglátás a fiatal, még az apaság előtt álló férfitól – hát nem ezt a pár sort kéne minden szülőszoba bejáratára kiírni, nem ennek kéne minden szülő ars poeticájának lennie?!

Az egyszerű szabály megvalósításának nehézsége viszont pont a szabálytalanságából, az alkalmazás megfoghatatlanságából adódik.

Milota

„De hogy miért is kezdtem el beszélni. Miért határoztam el, hogy ezekre a kazettákra összegyűjtöm a mondókámat és sorba rendezem azt, amit hátra kell hagyni.

Először is azért, mert ahogy már elprédikáltam, nekem tényleg nem ártana készen állni valami számadásra. De főleg, mert a napokban elolvastam egy bizonyos irományt, amelyben… tépelődve kutakodom azóta is. Noha még az sem biztos, tényleg nekem szánták-e minden lapját, nap mint nap úgy olvasgatom mégis, mint ami az enyém. Elmondom majd, ha rákerül a sor, melyik passzus miért nem hagy engem nyugton, hogy mi mindennek nem tudok magamban a végére járni, holott nagyon is közöm van hozzá. Mint ahogy a mi tavalyi színjátékunkhoz is, amiről szintén szó esik az itt hagyott paksamétában.

Úgy éreztem, mindezekre felelnem kéne majd egyszer. De hogy ezt nem is igen halogathatom. Hanem bele kell vágni, és legalább azt mondani el, amit tényleg tudok. Mégpedig a ti számotokra, Mariskám, János fiam és a többiek, akik a legközelebbiek vagytok nekem, mert mégiscsak rátok tartozik leginkább.

Meg Roszkos Erkára persze, aki ezt a vastag borítékot teleírta és eljuttatta nekem.”

Öt évvel a Jadviga után, 2002-ben jelent meg Závada második, különleges családregénye, a váltott hangra írt Milota. Az idős Milota György, ahogy a fenti idézetben, magnókazettákra mondja az életét családja és a kiégett harmincas ápolónő, Roszkos Erika számára, amelyre a nő a számítógépével írt levelekkel-naplóbejegyzésekkel válaszol.

Ebből a furcsa, váltakozó monológok sorából sejtelmesen bontakozik ki a két főszereplő viszonya, miközben rengeteg dolgot megtudhatunk a mézről és a mákról, a regény két visszatérő szimbólumáról.

Mint Mikszáth Kálmánnál, Závadánál is megfigyelhető egyfajta átjárás regényei között, hiszen a Jadviga párnájában megismert szereplők lazán kapcsolódnak a Milota szereplőgárdájához, itt-ott feltűnnek a Milotában és a trilógia harmadik részében, A fényképész utókorában is.

A fényképész utókora

„Na, még ez is, gondolta Koren.

Elmaradt ugyanis a Gagarin egy március huszonegyedike alkalmából kiadott feladattal – Koren dolga lett volna, hogy beszámoljon róla az őrsi krónikában –, de mivel tanácstalanok voltunk, Maliga Bandi az apjától kérdezte meg, szerinte melyik elvtársat látogassa meg az őrs. Erre Maliga Gyula polgári-védelmi felelős azt mondta, szerencsétek van, mert hazalátogatott éppen maga Dusza János, aki az unokaöccsénél, vagyis Nyemcsokéknál vendégeskedik, hivatkozzatok csak énrám, régről ismerem. De mert semmi kedvünk nem volt az osztályfőnöknőnknél fölkeresni ezt az elvtársat, Korenék Nyemcsok Lacit kérték meg – úgy is mint ifi-vezetőnket és mint családtagot –, hozza magával a ligetbe a nagybácsit.

Dusza János szívét – biztosak vagyunk benne, hogy – megmelengette üzenetünk, lám, egykori falujában a fiatalság kíváncsi még az ő mozgalmi élményeire és tapasztalataira, ezen a derűs tavaszi délutánon szívesen indult el tehát egy sétára. A Gagarin teljes létszámban nem volt ugyan jelen – Matajsz eleve kivonta magát valami ürüggyel, helyettesét, Kurait pedig juszt sem érdekelte az, amiben Koren a főkolompos –, de voltunk így is elegen.

Koren azzal kezdte, hogy ha lenne szíves beszélni János bácsi a Tanácsköztársaság jelentőségéről, Maliga pedig arra volt kíváncsi, Dusza elvtárs és az ország többi vezetői hogyan készülnek az ötvenedik évfordulóra. Hát hogy ő kimondottan az ország vezetői közé számítana, ez így azért túlzás, szabadkozott Dusza bácsi, hisz voltaképpen őt a párt most egy bizonyos gazdasági posztra állította, de aztán a jelentőséget is, a készülődést is elmondta szépen, Koren pedig szélsebesen jegyzetelt.

Hanem utána Maliga – akinek az apjára a vendég tényleg emlékezett, s ezen ő fölbátorodott – a személyes mozgalmi emlékekre tért rá, így amikor a moszkvai rádió illegális hallgatásához értünk, Bandi bedobta, hogy hát szikratávírózás nem volt-e.

Hogy micsoda?

Mert azt tanultuk, hogy a magyar elvtársak a szovjet elvtársakkal szikratávíróztak…

Na de hát fiúk, egyrészt abban az időben már telefon volt, másrészt mégse lehetett odatelefonálni csak úgy, háborús körülmények között, harmadrészt, mint mondottam, illegalitásban voltunk, szigorú konspiráció ment – és itt néhányunkból kipukkant már némi fojtott kuncogás.

De Maliga, hogy ne maradjon szégyenben, arra terelte tovább, hogy ő úgy hallotta, Dusza elvtárs járt is a Szovjetunióban.

Hogyne, sőt, hát…

Merthogy kapcsolatban tetszett állni a vöröskatonákkal?

Hogy?, hát… nem egészen, hiszen a Vörös Hadsereggel inkább fegyveres testületeink álltak kapcsolatban…

És akkor nem is tetszett a Dusza elvtársnak elvinni a vöröskatonák üzenetét?

Hova?

Hát Moszkvába. Úgy értve, hogy hát a Tanácsköztársaság üzenetét Leninéknek…

Kiknek…?!, s a vendég elvtárs erre olyan képet vágott, hogy nevetgélés támadt. Mire ő fölhorkant, azt hitte, szándékosan gúnyolódunk vele, ezt pedig mi nem értettük.

Mikor halt meg Lenin?, szegezte nekünk a kérdést.

Nem tudtuk, ő a fejét csóválta komoran, és megmondta, hogy huszonnégyben. Aztán meg hogy ki küldött minket és milyen feladattal – s amikor megértette, hogy tizenkilences veteránokat kellett volna fölkeresnünk, megkérdezte, szerintünk ő hány éves.

Hatvan…?

Ötvenkettő, mondta, és kiszámoltatta velünk, hogy tizenhatban született. Hát akkor hány éves volt ő a Tanácsköztársaság kitörésekor?

Koren megmondta, hogy három, mire megint kitört a röhögés, a vendég pedig fejcsóválva fölállt és elment.

Nyemcsok tanárnő most tehát azt tanácsolta Korennek, inkább ne beszéljen erről a Dusza bácsival való szerencsétlen találkozásról senkinek. Világos?”

Závada Pál / Fotó: Valuska Gábor

A fényképész utókora lebilincselően szövevényes családregény, megkerülhetetlen tabló a 20. század második felének magyar történelméről 1942-től öt évtizeden keresztül. A szövegben folyamatosan váltakoznak a különböző korszakok és szereplőik, de Závada olyan szuggesztív módon jeleníti meg az egyes idősíkokat, hogy az olvasót már az első mondatok kötőszavai is tökéletesen orientálják.

A fenti részlet az úttörőélet egyik vidám pillanatát illusztrálja a sok közül. 1968 tavaszán járunk, amikor a Tanácsköztársaság évfordulója alkalmából kiszignált projekt meg nem oldását kéri számon a VII. C. osztályfőnöke, Nyemcsokné a Gagarin őrs vezetőjén, Koren Ádámon.

A végrehajtás azon vérzett el, hogy a teljesítés kényszerétől hajtva elégtelen kommunikációval és átgondolatlan megoldásokkal találkozott. Az iskolai mozgalmi életből hozott példa finom iróniával világít rá, hogyan, milyen alapokra épültek a különböző struktúrák a szocialista Magyarország minden területén, a felnőttek társadalomában is.

Egy piaci nap

„Délfelé járt az idő, amikor kijött oda hozzánk egy társaság a faluból. Azt mondták, nem volna-e kedvünk egy kis pogromhoz.
Milyen programhoz?, kérdeztük.
Nem programhoz, pogromhoz.
Az meg micsoda?
Hogy hát egy olyan lincselős csihipuhi…
Hát… mondtuk, arról lehet éppen szó… Nem utasítjuk vissza.”

„Véres volt a ruhájuk, a kezük is. És mint akik részegek. Egymás szavába vágva kiabálták, hogy a zsidók legyilkolják a gyerekeket, és beledarabolják a kolbászba. Miközben az ő kezük csöpögött a vértől. Úgy nézett ki, mintha még ők várnának védelmet, eszükbe sem jutott, hogy le is tartóztathatjuk őket.”

A kunmadarasi 1946-os zsidók ellen elkövetett antiszemita pogrom, lincselés történetét meséli el a 2016-ban publikált dokumentarista kisregény, az Egy piaci nap.

A fiktív kunvadasi piacon az egyik zsidó kereskedő ellen fordul a teljesen megalapozatlan híresztelésekkel felkorbácsolt népharag. Azokat a zsidókat is agresszió éri a magyar lakosság részéről, akik visszatértek lakhelyükre a koncentrációs táborból.

Závada még a ’80-as években hallott az esetekről, amikor a Kulákprés című szociográfiájához gyűjtött anyagot, és azóta foglalkoztatta a történet. Leginkább azokat az okokat ‒ körülményeket, feldolgozatlan traumákat, folyamatokat ‒ kívánta feltárni, amelyek az ép ésszel felfoghatatlan, halálba torkolló gyűlölethez vezettek.

A könyv megírása alatt a 2015-ös menekültválság és plakátkampány visszatükrözte és tette élővé az író számára a készülő regény alapkérdéseit.

Hajó a ködben

„Tinektek eszetekbe se jut, hogyan fogunk majd tükörbe nézni?”

Hajó a ködben – Závada Pál új könyve

Az Egyenes Beszéd vendége Závada Pál író. IRATKOZZON FEL CSATORNÁNKRA: https://goo.gl/uo2kim LÁTOGASSON EL OLDALUNKRA: http://www.atv.hu FACEBOOK: https://ww…

Závada Pált minden történet érdekli, amely a 20. századi nehéz ügyeinkről szól. Idén megjelent, legújabb történelmi családregénye egy igaz történetből kiindulva a 20. századi történelem legsötétebb konfliktusába viszi az olvasót, fiktív és valós szereplőkkel vegyesen. A Weiss Manfréd Művek tulajdonosa a konzervgyártásból a vas- és acéliparon keresztül a hadiiparban, ezáltal a Monarchia felső tízezrében találja magát a 19. század végére. Az első világháború után az egyik legjelentősebb vállalatbirodalommá izmosodik a csepeli székhelyű telep.

Üzemeik a csúcson harmincezer munkást foglalkoztatnak, akik varrógépet, csöveket, lőszereket, autót, kerékpárt, tűzhelyeket, repülőgépmotort, harckocsikat, terepjárókat is gyártanak.

A Tanácsköztársaság alatt azonban az államosítás hírére Weiss Manfréd sikertelen öngyilkosságot kísérel meg. Végül 1922-ben hal meg, ekkor birodalma nyolc örökösének irányítása alatt fejlődik tovább. A második világháborúra történő fegyverkezés ismét jó üzletnek bizonyul a cég számára. 1944-ben a német megszállás során letartóztatják a tulajdonosokat. A regény középpontjában a népes család, az örökösök morális dilemma előtt állnak: hogyan tudnak a magyar kormánnyal és a náci Németországgal együttműködni, alkut kötni, saját és családjuk életét, vagyonát menteni egy menthetetlen helyzetben. Ahány családtag, annyiféle álláspont – jó megoldás pedig nincs.

Kezdőlap > Uncategorized > Az író, akit minden történet érdekel a 20. század nehéz ügyeiről – 5 kedvenc regényrészlet a 65 éves Závada Páltól

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból