Becsmérlő pillantások. Rosszmájú megjegyzések. Kiközösítés. Néhány tipikus formája a munkahelyi zaklatásnak nők között. A téma már jó ideje foglalkoztat. Nem titkoltan érintettségem okán – áldozatként. A legfrissebb amerikai felmérés szerint a munkahelyeken a női zaklatók áldozatainak kétharmada nő. Beszédes adat. Kíváncsiak voltunk, vajon Magyarországon mennyire kutatják a jelenséget. Hát, képzeljétek: semennyire! Egy nyamvadt kutatás nem készült a kérdésről. Ráadásul nemhogy az interjúig nem jutottam el, de a tudomány emberei két mondattal leráztak. Amit tudni szeretnék, azzal ők nem foglalkoznak. De akkor mégis ki? És miért söprik ezt is a szőnyeg alá?
A kismamák játszótéri harcaitól a munkahelyen zajló játszmákig
A probléma azonban ettől még él és burjánzik. Rengeteg helyzetben megfigyelhető, hogy a nők gonoszkodnak egymással. Gondoljunk csak arra, hogy a kismamák milyen kíméletlenül meg tudják kérdőjelezni a másik gyermeknevelési elveit, szülői kompetenciáját! Amerikában élő, kétgyermekes barátnőm mondja, hogy az utóbbi időben az anyák a Facebook-csoportokban nem ritkán így indítják a posztokat: „Jó lenne, ha mi, anyukák nem piszkálnánk egymást.”
Rettenetesen fájó az is, ha egy válófélben lévő, kisgyermekes anyuka azért utálja el maga mellől a barátnőjét, mert az szingliként sokkal szabadabban éli az életét. Vagy ha egy női coach azért rúgja ki az ügyfelét a terápiából, mert úgy érzi, az nőként elkezdi zavarni a köreit. Említhetném azt is, amikor a házasságban élő nők nem barátkoznak egyedülálló barátnőjükkel. Vagy amikor egy nő féltékenységből nem hajlandó elismerni iskolatársnője teljesítményét, tehetségét.
A munkahely végképp kiemelten veszélyes terepnek számít a női bántás szempontjából. Sok időt töltünk együtt a kollégáinkkal, ráadásul a hatalmi tényezőtől és az egzisztenciális függésről sem lehet megfeledkezni.
Sokszor direkt nem osztanak meg velem a munkám ellátásához szükséges információkat, rendszeresen ellopják az ötleteimet, a főnök előtt rossz színben akarnak feltüntetni. Ismerős? Így lehet egy másik nő érzéseit, sikereit, teljesítményét – őt magát – akár egyetlen mondattal semmissé tenni.
Puha erőszak, láthatatlan sérülések
A munkahelyi zaklatás olyan formát is ölthet, amikor valakit folyton kritizálnak, kiabálnak, ingerülten beszélnek vele, mindig az ő kontójára viccelődnek vagy akadályozzák a munkahelyi előmenetelében. Ugyanez a kategória, ha teljesíthetetlen határidőket szabnak neki vagy valótlanságokat, félinformációkat terjesztenek róla. Vegyük végre tudomásul: a rosszindulatú híresztelések, bántó megjegyzések, intrikák agressziónak minősülnek!
Nem állítom, hogy a férfiak között nincs konfrontáció. Nagy különbség azonban, hogy a férfiak jellemzően nyíltan (és sokszor fizikai formában) vívják meg egymással a csatáikat. (A férfi-nő reláció nem témája ennek a cikknek.) Ezzel szemben a női versengés szinte mindig a felszín alatt zajlik. A kezdetben ártalmatlannak tűnő pletykák, szurkálódások könnyen bonyolult hatalmi játszmákhoz vezethetnek. Eluralkodnak a negatív érzések, az egymás iránti ellenszenv, megindul az áskálódás.
Mivel a harc indirekt formát ölt, kevésbé érhető tetten, nehezebb leleplezni. Az áldozatok viszont pontosan tudják, érzik, hogy csúnya gonoszkodás megy ellenük, de nincs eszközük arra, hogy bizonyítsák, és a tudás is hiányzik ahhoz, hogy megküzdjenek vele.
Úgy érzik, cserbenhagyták őket, csalódottságot, bizalomvesztést élnek meg. Kiszolgáltatva, frusztrálva, megsebezve érzik magukat. A szűnni nem akaró intrikák gyakran kiközösítéshez vezetnek és az áldozatok izolálódnak. Sok esetben felmondanak, miután elfogy a levegő körülöttük. De történhet ennél sokkal rosszabb is. A zaklatások céltáblái bele is roppanhatnak abba, hogy minden nap gyomorgörccsel mennek be dolgozni és rendszeresen inzultálják őket nőtársaik. Sokan életre szóló sebeket hordoznak magukban.
Több mint cicaharc
Bizonyára az olvasók közül is sokan ismerik azt a jelenséget, amikor egy munkahelyi környezetbe új kolléganő érkezik. Egyes nők ennek hatására teljesen kifordulnak önmagukból. Már attól vetélytársat látnak a jövevényben, hogy az fiatalabb, több nyelven beszél, nagyobb munkatapasztalattal rendelkezik, csinosabban öltözködik, szerencsésebb testi adottságokkal van megáldva, stb. Nem számít, hogy az új munkaerő mennyire okos, képzett, szorgalmas, és az sem, hogy szeretne minél zökkenőmentesebben beilleszkedni a közösségbe.
Egyszer csak azt veszi észre, hogy egyes nők nem viszonozzák a köszönését, és azt éreztetik vele, lenézik, rosszallóan méregetik. Sőt, összesúgnak a háta mögött, nem hívják ebédelni, kihagyják a közös programokból.
Függelmi viszonyban az is előfordul, hogy a főnöknő képtelen tárgyilagosan megítélni a kolléganő teljesítményét, levegőnek nézi a beosztottat.
Sokszor az is elég a célkeresztbe kerüléshez, ha az adott nő más. Más, mert mondjuk, nem ment férjhez – a kolléganőitől eltérően, vagy éppen ellenkezőleg: elvált (ami szintén stigmatizált jelenség a feudális Magyarországon) vagy nem szült gyereket. Az pedig önmagában irritációt vált ki, ha egyszerűen csak a saját forgatókönyve szerint éli az életét.
Áldozatból agresszor
Érdekes jelenség, amikor az egykor céltábla szerepbe szorított nők maguk válnak agresszorrá. Egy idős kolléganő nyugdíjba vonulásával – aki durva beszólásaival, kíméletlen intrikáival évtizedeken keresztül nyomasztotta a fiatalabbakat – az egykori áldozatok kezdenek el úgy viselkedni munkatársnőikkel, ahogy őket bántalmazták annak idején. Közhely, de igaz: minél nagyobb a nők aránya a munkahelyen, annál válogatottabb kínzásoknak vetik alá egymást.
A jó hír, hogy senkinek sem kell magára vennie az áldozati bárány szerepét. Munkahelyi közegben természetesen nem könnyű visszautasítani, hogy valakinek a bokszzsákjává váljunk.
Ebben sokat segíthetne, ha a női zaklatást megfelelően tematizálnánk Magyarországon és ha lenne a jelenségről elérhető információ. De nincs. És ennek szól az indulatos felütés.
Elegem van, hogy bizonyos kérdésekről nem beszélünk, miközben például az Amerikai Egyesült Államokban már hosszú ideje, rendszeresen kutatják és mérik a munkahelyi bullying (zaklatás, piszkálódás, gyötrés) jelenségét nemi megközelítésben is. Miközben a cikket írtam, százával találtam a probléma pszichológiai okait feltáró írásokat – amerikai oldalakon.
A magyar tudomány is cserbenhagy?
Ahogy a bevezetőben írtam, szerettem volna szakértőt megszólaltatni a hazai helyzetről. Elmentem egészen az ELTE PPK Doktori Iskoláig és az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjáig is, hátha kapok hasznos információkat. Nem kaptam.
Megkerestem egy kutatónőt, aki 2017 novemberében még egy nemzetközi vizsgálat keretében metoo-vonatkozású kutatást vezetett. Lepattintott. E-mailben a szociálpszichológusnő elmondta, hogy „talán HR-szakemberek foglalkoznak ilyen jellegű munkahelyi kapcsolatokkal”, de konkrétan nem ismer senkit, akit ajánlani tudna. Puff. Úgy tűnik, Magyarországon a nők közötti bántalmazás (is) tabutéma.
Pedig a bántalmazók nem ritkán maguk is bántalmazás áldozatai. Sokan öntudatlanul viszik tovább a negatív viselkedési mintákat. Ezért nem csak a bántalmazottaknak, de a bántalmazóknak is szükségük lehet szakember segítéségre.
A női munkahelyi zaklatásnak olyan (szociál)pszichológiai vetületei vannak, amelyekkel igenis kell idehaza foglalkozni. Hogy ne mérgezzük tovább egymás életét. Hogy ne járjon annyi áldozattal a munkahelyi lét. Hogy azért menjünk be dolgozni, hogy közös célok érdekében együttműködjünk és ne azért, hogy bántsuk egymást. Ki kellene végre vennünk a fejünket a homokból.
Emlékezzünk! A metoo is kirobbant egy ponton, hiszen minden, ami a felszín alatt visszafojtva fortyog, egyszer csak elementáris erővel tör fel. Vajon minek kell történnie ahhoz, hogy foglalkozzunk végre a problémával?
