Németh Zoltán: Az olasz nyelv

A hajnali köd, amely elborítja a lagúnákat,
és a legfinomabb álarccal fedi arcomat.
Nőstény ragadozó: vadállatként járom a várost,
hogy felfaljak minden élvezetet, amelyet Venezia
nyújt, járom az összes éjfélt, hajnalt iszom és
véres sötétet. Szülni akarok, megszülni ezt
a várost, teljesen egészében, sőt, sokkal többet,
Veneziát megszülni, a halszagú kocsonyás
deszkákat, elhatároztam a campo minden
síkos felületét kilökni magamból szukaként.
Most épp július van, és vackot készítek, én,
az elhagyott a scuola meztelen padlóján.
Összefolynak napok elborult szememben,
amelyre a redőny fénycsíkjai vágnak
zsilettpengeként némi értelmet.
Testemet akarom érezni, elsőként
karizmomat, másodsorban az ágyékomat,
aztán jöhet szív, velő és a meztelen talp,
amely női halántékon tapos. A folyamatos,
a leállíthatatlan közösülés minden másodperc
ebben a városban: magzatpózban meghúzódom,
egy elhagyott kút, Chiesa di San Giovanni in Bragora,
tövében, fekete utcai árus kioszkja mellett,
lopott gránátalmával a számban, vagy műhelyében
Brighettót készítő kisiparos lépcsője alatt.
Másfél hónapja élek Veneziában, és az az idő
tökéletesen elég arra, hogy elfelejtsem ezt a nyelvet,
amelyet anyám és barátaim tanítottak.
Másfél hónapja egyetlen hang sem hagyta el
torkom, helyette megkaptam az olasz nyelv
erőteljes dinamikáját, amelyből semmit sem értek.
Így akartam. El akarom felejteni anyanyelvem!
És el is felejtettem: percről percre megerőszakol,
kíméletlenül, az olasz nyelv nyers testisége, érzem
az olasz nyelv dallamos húsát: hátamon fekszem,
várom, kikezdjen velem. Rituálé.
Hátamon fekszem saját garatomban.
Az olasz nyelv Franco Citti, és Sophia Loren, együtt,
egyszerre erőszakol meg egy férfi és egy nő
a lagúnák, sikátorok, kőszobrok oltalmában.
Elfelejtettem beszélni, de izmos testű, csodálatos
parazitaként bennem mozog a csodás olasz nyelv
és irányít. Az utolsó napom úgy képzelem el:
fekszem elhagyott ház földszintjén,
tenger hullámai csapkodnak nyers isztriai mészkövet,
irtózatosan sokáig, hetekig, éhség eggyé válik
leállíthatatlan hullámzással és álarcos olasz nyelvvel,
már vért sem ürítek kínzó szenvedéssel,
sós tenger és levegő és labirintusok éle
lassan letisztítja húst rólam,
lekoptatja csontokat, fekvőhelyemig,
csak ereim maradnak, ereim rátapadnak
padlóra, házra, elindulnak, behálózzák cölöpöket,
behálózzák tenger vizét, lagúnát, kőfalakat,
behálózzák árus kezét, kislánynak lebbenő szoknyáját,
egy nyelvet, fáradt sós szememet, távoli fényt,
bármit, ami lehettem volna, de nem lettem soha.