Az agy és a test zenéje

0
13
Fotó © Kotschy Gábor, BTF
Hirdetés

Lenyűgöző, végtelenül szórakoztató, katartikus – és még sorolhatnánk a jelzőket –, hogy milyen élményben is lehetett része annak, aki ellátogatott a   Snarky Puppy   zenekar/zenei project/jazz-cirkusz fellépésére, a MüPába.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül megtartott koncertre az állandóan változó formáció ezúttal 9 taggal érkezett. Közülük négyen csak épp aznap (!) csatlakoztak a Japánban tartott koncertekről érkező zenekarhoz, aminek következtében egy alt és egy tenorszaxofonost, trombitást, gitárost, két szintist, két dobost és persze a zenekar dalszerzőjét, valamint egyetlen állandó tagját, Michael League-t csodálhattuk meg végül a színpadon.

Fotó © Kotschy Gábor, BTF

Már meglehetősen ordas közhelynek számít bármilyen zenét is bekategorizálhatatlannak nevezni, a Snarky Puppy esetében azonban ez a jelző mégis teljes mértékben adekvát. Rendkívül összetett, ezer helyről és forrásból táplálkozó, végtelenül innovatív, virtuóz muzsikát lehet hívni fusion jazznek vagy crossovernek, ha úgy tetszik, ezek a jelzők viszont alig sejtetnek bármit is abból az élményből, amit az ember egy Snarky Puppy-lemezen hallhat.

A koncertélményről pedig nem is beszélve. Őszintén szólva a YouTube-on hallható és látható élő Snarky sessionök csak kevésbé tudták lekötni a figyelmemet, amivel szemben viszont a koncertet a színpadra szegezett tekintettel, önfeledt vigyorral bólogatva ültem végig – bár persze legszívesebben táncoltam volna egy jót néhány igazán groove-os résznél. A tizenegy nagylemezzel és három Grammy-díjjal is büszkélkedő együttes ugyanis egy nagyon masszív, impozáns és az üresjáratokat teljes mértékben nélkülöző show-t nyomott le, aminek a végén tényleg lehetett bánni, hogy csak másfél óra volt a koncert.

Fotó © Kotschy Gábor, BTF

A dalok felépítése lehetőséget adott minden zenésznek a kibontakozásra, az egyszerű, megragadó alapdallamból kibontakozó, majd a csúcsra juttatott számot minden esetben szólókiállás törte meg, ahol elképesztően odarakott, lélegzetelállító imprókat hallhattunk minden egyes hangszeren. Illetve nem mindegyiken, ugyanis Michael League basszuskiállását hiába vártam, az elmaradt, ellenben jó zenekarvezetőhöz méltán, végig kvázi karmesterként irányította az együttest. A nagyzenekari impresszív zenei élmények mellett akadtak a koncerten intimebb pillanatok is, amikor csak ketten-hárman maradtak a színpadon egy hosszabb szólórész erejéig. A zenészeken pedig a koncentráltság mellett is végig látszott, mennyire élvezik csinálni ezt a zenét, így aztán a közönség reakciói sem maradtak el, a szólók utáni tapstól a végén felállva tapsolásig érezhető volt, hogy mindkét fél nagyon jól szórakozik.

A koncerten egyébként főleg a legutóbbi,   Culcha Vulcha   című lemezről hallhattunk számokat (pl. Tarova, GØ), de előkerültek a már ismertebb, jól bejáratott szerzemények is, mint a Lingus vagy a Shofukan. Az egész koncert egyszerre volt rendkívül energiadús, könnyed és szórakoztató, ugyanakkor nagyon magas zenei tartalmakat vonultatott fel, kifelé menet pedig csak szélesen mosolygó és hitetlenkedve lelkendező emberekkel találkoztam, ahogy az egy kiváló koncert után szokás.

Snarky Puppy, Budapest,   Művészetek Palotája  , 2017. április 20. 20 óra

Címlapfotó: Kotschy Gábor, BTF

Hirdetés
MEGOSZTÁS
Előző cikkJuhász Márió: Az idősebbik tél; 18
Következő cikkXXS – Teho Teardo a hibridek sorában
Illyés Bence 1990-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányai során a judaisztika, a zsidó kultúra és a kulturális antropológia világában merült el, a neológ identitástörténethez kapcsolódó több tudományos publikációja is megjelent, emellett részt vett több konferencián is. Angolul és héberül is beszél. A tinédzserkorában elkezdett lemezgyűjtéssel együtt fedezte fel többek között a 60-as évek pszichedelikus zenéit, amiért a rajongása a mai napig tart. Játszik gitáron és bendzsón is, jelenleg pedig a METEO zenekarban basszusgitározik. Főbb érdeklődési köre a zenén túl a napi események követése, a politika, a filmek, valamint a vallási témájú események. Alapvetően nem hisz a zenei kategóriák létezésében.