Mielőtt nekikezdtem ezen szöveg megírásának, csak meredten néztem magam elé, a csuklóm a számra téve. Csak az tudott az agyamban pörögni, hogy 5 év, 5 év és 5 év. Ennyi ideje ment el, kedves tanár úr, a legnagyobb költőm, a pótapám.
2013. máj. 14. 19:21 – beszédképtelenség
Mondhatnánk, hogy 5 év hosszú idő, mégis: élénken élnek az emlékek a fejemben. Egyik legkedvesebbek egyike, amikor úgy rácsimpaszkodtam a szavaira az egyetemi irodájában. Egymás gyermekkorát elevenítettük fel. Én elmeséltem, hogy a szüleim a hajdúsági nyelvjárás szerint beszélnek, és öcsém ezeket veszi át bánatomra: hétfü (hétfő), pintek (péntek), hun vagy? (hol vagy?). És szóba került a furcsa beszédképtelenség is. Most, az Önnek írt levelem során minden betűnél meg kell állnom, és rendbe kell raknom a sorokat. Beszédképtelen vagyok. Öt év, öt év és öt év. Pedig annyi mindent szeretnék elmondani Önnek, kedves tanár úr! Folytatnám azt a beszélgetést.
Mint írta az esszéjében, „a gyerekkoromból a legjobban a némaságra emlékszem. (…) Pedig a gyerek folyton beszélne, mesélne. Beszélne a beszéd öröméért.” Ugyan él édesapám, de mégis pótapaként tekintek Önre, kedves tanár úr. Úgy hiszem, az egyetem falain belül szülőket választ az ember – vagy ők választják a gyerekeket. Bárhogyan is történt kettőnk között, úgy éreztem, hogy nevelni próbált. Emlékszik, kedves tanár úr, hogy bármikor összetalálkoztunk, legalább egy könyvvel lettem gazdagabb?
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Ezt olvasd el, Péter! Kérlek, beszéljünk róla az irodámban, ha ráérsz![/perfectpullquote]
– mondta. Én pedig mindig úgy örültem és büszke voltam a többiek előtt, amiért könyveket ajándékoz nekem, de legjobban azért, mert közelebb engedett magához. Az első Borisz Paszternak, 1990-ben kiadott Versek című könyve volt. És mint folytatja elmélkedését az említett esszében: „Ezt az örömet, mint minden örömet, elveszik tőle.”
Azzal, hogy öt éve elment, tőlem is elvették az örömet. Pedig annyi mindent szeretnék elmondani Önnek, kedves tanár úr! A beszéd öröméért.
2013. máj. 17. 16:39 – a telefonod ismét süket
Február 19. Ezen a napon a legerősebb a késztetés, hogy úgy tegyek, mintha telefonon beszélgetnénk. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom, majd kisípol, de úgy teszek, mintha a vonal másik végén lenne. Emlékszik, kedves tanár úr, hogy én hülye, mindig elfelejtettem bekapcsolni a telefonom, így süket fülekre talált, ha hívott? Pedig május 17-én is keresett. Kusza napja volt. Nyirkos tanár úr temetése… Emlékszem, a felesége autójában ült, amikor felhívtam aztán. És mennyire megnyugtató volt a hangja annak ellenére is, hogy nem lehetett vidám nap az a péntek Önnek.
Úgy tennék, mintha a vonal másik végén lenne, hiába sípolna ki. De nem teszem. Helyette inkább, amikor úgy érzem, a lehető legnagyobb nyugalomban vagyok, és a falu hallgat, a beszéd öröméért beszélek Önhöz, kedves tanár úr! De ezen a napon, február 19-én én is csak hallgatni tudok. Csak meredten nézni előre, üres tekintettel. Arra gondolok, hogy sosem láthatom azt a kedves mosolyt az arcán és sosem hallhatom a kellemes hangját, amik mindig is fogadtak, ha bekopogtam az irodájába vagy csak összetalálkoztunk az egyetemi büfében, esetleg a harmadik emeleten.
Most is töltöm a telefonom. Jót nevetne ezen, ugye, tanár úr, ha elmondanám? Pedig annyi mindent szeretnék elmondani. De most már nem az én telefonom süket. Öt év után is.
2013. jún. 10. 21:35 – összefutni egy fél órára
Az utolsó könyv, amit dedikált nekem és amit nekem ajándékozott: Nincstelenek. Jó lett volna összefutni akkor egy kávéra, akár csak egy fél órára! Pedig láttam aznap, miközben telefonált. Nem akartam megzavarni. De ha nem is aznap, később nagyon jó lett volna egy fél óra Önből, kedves tanár úr!
El szerettem volna mondani, hogy mennyire sok hasonlóságot fedeztem fel a könyvben, a tanár úr történetei és a sajátom között. Tudatni akartam, hogy annyira boldog voltam, amikor elolvastam, hogy nem csak tanár úr élte át ezeket.
2013. nov. 25. 9:19 – tavasszal, tavasszal, remélhetőleg lesz majd időnk
Ez volt az utolsó levélváltásunk e-mailen és a legfájóbb sorok is. Értesültem a többi oktatótól, hogy – ha jól emlékszem – egy ösztöndíj miatt huzamosabb ideig Bécsben tartózkodott. Gondoltam, akkor majd jövőre beszélünk. Pedig annyi mindent szerettem volna elmondani Önnek, kedves tanár úr! Február 19-e előtt néhány nappal a MüPa vendége volt, kedves tanár úr. Én meg előtte egy nappal láttam elsuhanni az egyetemi büfé előtt, kora délután, talán 2 óra körül. Épp véget ért az egyik előadásunk, és rohantam az egyetem elé. Amikor megláttam, oda akartam lépni, de gondoltam, talán majd a következő óráján vagy a szobájában beszélgetünk.
Akkor még nem tudtam, hogy másnaptól kezdődően egészen más értelmet nyer a tavasz. Gyötör a lelkiismeret-furdalás, hogy ha esetleg odaléptem volna és nem halasztottam volna el a beszélgetésünket aznap valami lényegtelen dolog miatt, akkor meg tudtam volna-e másítani a döntését, le tudtam volna-e venni, akár csak kis időre, is a keresztet, amit cipelt. Arra gondoltam, beszéljük ki, amit ki kell. Pedig a könyvein keresztül láthattuk azt az iszonyatosan nehéz keresztet. Miért nem vettük észre? Öt év, öt év és öt év. Ennyi ideje dobta le magáról a súlyos keresztet, ennyi ideje várom a tavaszt. De ígérem, kedves tanár úr, egyszer lesz majd időnk arra a fél órára azon a tavaszon.
