Mit jelent a globalizált világban európainak, Romániában magyarnak és Budapesten erdélyinek lenni? Horváth Benji Skóciában és Budapesten is élt, de a kolozsvári multikulturális közeg az igazi otthona. A költővel A Dicsőséges Európa című új kötetéről, identitásról és útkeresésről beszélgettünk.
ContextUs: Új köteted a Dunajcsik Mátyás Lehetőségnek köszönhetően jelent meg. Mit jelentett számodra ez a díj?
Elsősorban azt, ami: lehetőséget egy nagyobb kiadónál való megjelenésre. Közhelyszámba megy, hogy elég ritka az, amikor egy fiatal erdélyi szerző könyve megjelenik egy sikeresebb, nevesebb magyarországi kiadónál. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy amit én csinálok, az szerethető, de nem jön be mindenkinek.
Horváth Benji kapta idén a Dunajcsik Mátyás Lehetőség elismerést – – ContextUs
A 2014-ben alapított irodalmi díjat – melynek díjazottját minden évben Mátyás-napon hozzák nyilvánosságra – olyan fiatal, pályakezdő író kapja, akinek következő könyvét a Libri Kiadó egykori szépirodalmi főszerkesztője ajánlására jelenteti meg. A díjat korábban Dékány Dávid ( Darwin Motel, 2015) és Sepsi László ( Pinky, 2016) kapta.
Ezért Dunajcsik Mátyás (és a kiadó) bizalmáért is nagyon hálás vagyok, amit nekem ajándékozott azzal, hogy megkaptam ezt a lehetőséget.
ContextUs: Ez már a negyedik köteted. Különbözött-e a Dicsőséges Európa alkotása az eddigi köteteid megírásának folyamatától?
Az jutott eszembe mostanában, hogy ha valami, az mindenképpen összeköti a könyveimet, hogy mindegyik kissé obszesszív módon viszonyul az átváltozás vagy az általánosabb értelemben vett változás fogalmához.
Az Európa ebben az értelemben annyiban különbözik a többitől, hogy az előző három önéletrajzi jellegű, egy személyes átváltozás történetére épít.
Ezzel szemben a legújabb kötet, bár személyes kérdésekből indul ki, ezek a történetek kicsit háttérbe szorítódnak, és inkább kisebb-nagyobb problémakörökben gondolkodik, jelrendszerekben, mítoszokban és példázatokban.
A cseplini díva és az amnézia útja is egy kezdettől fogva tudatosan elgondolt könyvkonceptként íródott, ami persze sok változást megért az évek során.
A Beatcore és az Európa versei eleinte önállóan születtek, és amikor már összegyűlt néhány, akkor kezdtek körvonalazódni bennem kötetként. Onnantól már csak meg kellett írni a hiányzó verseket.
ContextUs: Az amnézia útja című előző köteted önreflexív beat-költészetéhez képest hova tart a Dicsőséges Európa lírája?
Az amnézia lehetne egy coming of age-sztori, bár nem hiszek az ilyesmiben. Én inkább úgy látom, az embernek élete során újra és újra fel kell nőnie önmagához, korához és környezetéhez –egy ilyen (átmeneti) felnövésről akar számot adni. Az Európa oszcillál és kételkedik, és nem feltétlen az a célja, hogy valljon – inkább a történetek természete, nem egy történet, hanem a különböző perspektívák érdeklik egy vagy több adott történetben. A különböző igazságok, és ami köztük van.
ContextUs: Köteted intertextuális irodalmi terében az európai mítoszok és az amerikai populáris kultúra ér össze, kezd párbeszédbe. Melyik az a kulturális tér, ahol a leginkább otthon érzed magad, amiből inspirálódhatsz?
A kultúrák közti átjárások, az ezekben rejlő lehetőségek mindig izgattak. Romániai magyarként természetes számomra, hogy többféle kultúra vesz körül, többféle nyelvi közegben mozgok otthonosan. Kolozsvár számomra mindig is egy tranzitváros volt, ahol nagyon sokféle dolog megfér egymás mellett. A sokarcúság a város egyik legfontosabb kulturális jellemzője. Egy olvasztótégely, ahol rengeteg izgalmas dolog történik, és egyelőre úgy érzem, itt a helyem.
Mindemellett az is igaz, hogy az utóbbi 10 évben olyan európai nagyvárossá nőtte ki magát, hogy olykor kezd fullasztóvá válni.
Szeretem a pezsgést, az alakulást a centrumban, az állandó mozgást, a beszámíthatatlanságot, amikor ideje van – de időről időre szükségem van nyugalomra és csendre, nem tudok meglenni a magányom nélkül. 20 éve olvastam a Hobbitot, azóta tudom: olyan vagyok én is, mint Bilbo Baggins – néha a mehetnék és mozoghatnék uralkodik el rajtam, valamiféle kalandvágy. Máskor meg nem vágyom semmire, csak a kis különbékémre, ahol biztonságban érzem magam, ahova nem érnek el a világ dolgai.
ContextUs: Elfogadod azt a jellemzést, amik kelet-európai tapasztalatokra épülő nyugat-európai lírának nevezi költészeted?
Találó – a kötet megírása idején leginkább kortárs angol, amerikai és román költészetet olvastam. Tudatosan is kerestem, hogy amit ebből szeretek (hangulat, attitűd, humor, stb.) és a sajátomnak is érzek, hogyan tudnám átadni, megmutatni magyarul.
ContextUs: Erdélyi magyarként mennyiben más a hazai kortárs magyar művészeti közegben és a romániaiban mozogni?
Számomra végső soron a romániai az otthonosabb, a nyitottabb, a sokoldalúbb – nekem ez a hazai. A magyarországit egy leheletnyivel izoláltabbnak, zárkózottabbnak látom. Nyilván sok mindent nem értek. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám otthon érezni magam itt is, ott is.
A Budapesten töltött 6 évemet, minden nyomorával és örömével együtt, nem adnám el semmiért.
De vannak olyan viszonyítási pontjaim, olyan kialakult ösztöneim, olyan problémáim és rálátásaim, olyan történeteim, amiket, az a tapasztalatom, nehezen vagy egyáltalán nem tud átlátni és megérteni más, csak az erdélyiek, esetleg más kisebbségben élő népek.
Mindez persze fordítva is igaz: van, amit nem tudok, és talán soha nem is fogok átlátni vagy megérteni Magyarország dolgaiból. Az számomra mindig ünnep, ha egyik vagy másik mégis sikerül. Még ha lehetetlennek tűnik is, gátakat repeszteni mindig érdemes, és mindig van mit tanulni egymástól.
ContextUs: Sokszor angol és román sorok is megjelennek verseidben. Hogyan, miért kerülnek be ezek a beillesztett mondatok a magyar szövegekbe?
Mert nekem ez természetesen jön, a soknyelvűség az én hátországom. Angolul 4 évesen tanultam meg beszélni, gyerekkorom egy részét Skóciában töltöttük a családdal. Az identitásom része az angol, ahogy a román is. Gondolkodni, olvasni is mindhárom nyelven szoktam. Ha akarnék, ezen akkor se tudnék már változtatni. Vannak dolgok, amiket pontosabban, könnyebben ki tudok fejezni magyarul, és más dolgok, amiket románul vagy angolul. De annál izgalmasabb számomra, amikor ezeket mégis megpróbálom lefordítani egymásba.
ContextUs: A kötet borítóján egy palermói freskó, a Trionfo della Morte látható. A képen a halál egy csontvázlovon vágtat be egy kertbe. A kötet első versében pedig ezt írod: „és túlzás minden áldozat /mert nem vagyunk freskó/ a Halál sem magától uralkodik/és ő is csak az egyik/ és soha nem láttam Palermót.” Hogyan íródott bele versedbe ez a kép?
Sose kedveltem nagyon a verselemzést, de teszek egy próbát. Soha nem láttam Palermót élőben, hanem csak a film, a kép, a zene, a könyv médiuma és a mindezeket felölő internet lencséin keresztül. Ez talán azt is jelzi, milyen kor gyermeke vagyok. A Palermo Shooting című film egy kiégett divatfotós és a halál találkozásának történetét meséli el. A freskó egy történelmi „fotó”, szintén rálátás egy korra, amikor az első pestisjárvány után az volt a reveláció, hogy Isten felkentjeit, a papokat és királyokat sem különbözteti meg a dögvész, a halál szemében egyenlőek vagyunk mind.
A járvány nem járvány volt, hanem a mindenek fölött uralkodó Halál szent eszköze.
Minden áldozat túlzás, mert a „fotó” csak egy kétdimenziós dokumentuma valaminek, amiről keveset tudunk, ahogy a félelmeink is bizonytalan sejtelmek mentén születnek meg.
Képek, hangok, mindenféle kódok által tájékozódunk és cselekszünk, és ezek a képek és hangok folyamatosan újabb és újabb kontextusokat teremtenek meg. A halálról is ezerféle kontextusban gondolkodunk, és mindenki gondol valamit róla. A képek és hangok teszik Halállá, entitássá, mert ez a mi kontextusunk, ezt ismerjük, mégis, a halál egy biztosabb valaminek tűnik képnél és hangnál, vagy akármilyen entitásnál.
A halál nem érez, nem háborúzik, a halálnak nincs diadala, legalábbis nincs olyan információnk, képünk vagy hangunk, ami ezeket bizonyítaná. A halál azért uralkodik, mert mi úgy látjuk, de önmagában nincsenek ambíciói, csak bekövetkezik. Mi ruházzuk fel ambícióval. Mi félünk tőle, vagy azért, mert értjük, érteni véljük, vagy azért, mert nem értjük. Azért fontos, mert nekünk fontos. És mennyi minden van még rajtunk kívül.
André Ferenc: “A jó közéleti költészetet tudom szeretni, mint például Petriét” – Interjú
Nem mindig egyszerű átlépni az országhatárokat, nehezen jutnak át a könyvek Magyarországra Erdélyből vagy fordítva. André Ferenc költő, az első Erdélyi Slam poetry Bajnokság győztese így olyan kiadót válaszott első kötetének, mely a szótagadó címet viseli, ami mindkét országban jelen van.
A kötet első verse, a címéhez híven (WTF) felvázolja a kötet központi kérdéseit. Mennyire vagyok saját illúzióim és mennyire környezetem illúzióinak áldozata? Mennyire fedi a kettő egymást? Örökölhet az ember félelmet, kényszerképzeteket? Haragot, depressziót, kegyetlenséget? Ha ilyen kicsi vagyok, és a dajkamesék sem igazak, akkor van egyáltalán valami értelme annak, amit csinálok? Van jó út és rossz út? Átláthatom-e döntéseim és tetteim hosszú távú következményeit, ha azt se tudom soha átlátni rendesen, ami bennem van?
Meg tudok szabadulni a terheimtől, a démonoktól, vagy zúgnak a fejemben és leuralják az életemet, akkor is, ha félreteszem őket?
Van olyan, ami mindezen felülkerekedik? Ami több nálam, több a történelmemnél? Az utolsó vers, az FTW (for the win, de ha akarom, akkor fuck the world) lemond a válaszokról, azaz abban találja meg a választ, hogy nem keresi tovább, kiszáll a játékból, feléget mindent maga mögött. De vajon fel lehet égetni mindent? Vajon nem ugyanúgy saját játékának rabja mindenfajta kiszállás? Van olyan szabadság, ami nem rabság is? Van olyan áldás, ami nem átok is? Ilyen kérdések voltak bennem, amikor beleíródott.
ContextUs: Amellett, hogy rendszeresen jelennek meg verseid, köteteid, a Beatwándor nevű audiovizuális költészeti formáció tagja vagy. Sőt, slammelni is szoktál. Van átjárás a különböző műfajok között, amikben alkotsz?
Naná, hogy van! Bennem ezek kiegészítik egymást, illetve egymásból építkeznek, evoluálnak. Valahogy úgy, ahogy a nyelvekkel is vagyok.
A Beatwándor csapatmunka, ahol ugyanolyan fontos szerepet tölt be a zene és a vizuál, mint a szöveg. Viszont az még fontosabb, hogy bármit csinálunk ebben a projektben, együtt csináljuk, mindhármunk véleménye számít mindhárom műfajban, noha Berci nem költő, Feri és én nem vagyunk vizuális dizájnerek, és egyikünk se zenész.
Együtt fejlődünk, együtt tanulunk, ahogyan ezek a médiumok is együtt hatnak, együtt mondják el, amit elmondanak.
A slamnek az itt és most jellegében van az ereje, minden előadott slam egyszeri esemény, ami közönség nélkül nem jöhet létre. Ugyanazt a szöveget nem lehet soha előadni ugyanúgy. Egyszeri, mindig tanulságos élmény. Amikor elcseszem, akkor főleg. A slam ugyanis a hiúságról is szól. Van 3 percem, amíg mindenki rám figyel, de persze várnak is valamit tőlem, ha már ideadják 3 percüket, ez egyszerre hatalmassá tesz és megsemmisít minden alkalommal, amikor kiállok oda. Egyszerre kell őszintének lennem és hazudnom, mert a mikrofon, a kiállás, a formai keret, az már akaratlanul is egy szerep, egy póz csupán, és ez kiszolgáltatottá tesz. De amit elmondok, annak kell legyen valami tétje, mert hús-vér embereknek mondom, akik nem hülyék, általában tudják, milyen a kiszolgáltatottság, és ha becsapom őket, magamat csapom be.
Tudósítás: Atomjaira szedi a nyelvet – Irodalmi est / ContextUs
Múlt hét csütörtökön André Ferenc Kötet előttiek estjén jártunk az RS9 “Vallai Kert”-ben. A termet diszkréten megtöltők egy cseppet sem unalmas, pezsgő, performatív beszélgetésnek lehettek tanúi, jobbnál jobb szövegekkel, személyes információkkal fűszerezve az Erdélyből érkezett André Ferenc és az őt kérdező Závada
A vers és a próza legbelül van, ott keletkezik, ahova nem lát be senki. Egy olyan fekete lyuk, ahol minden találkozik, és elhiszem, hogy van miért levegőt vennem. Amit írok, általában azért írom, hogy el ne felejtsem, van miért. Hogy kibékítsem magam a valóságommal. Nekem ez az átmenet az írás – hogy számot vessek, és eldöntsem, mit is hiszek el. Hogy tudjam folytatni a hétköznapokat.
ContextUs: Először a 0.UbikEklektik fesztiválon, a Képzőművészeti vetítőjében tartott performanszon találkoztam a Beatwándorral. Hatalmas élmény volt az immerzív, vizuális effektekkel kísért zenés-pszichedelikus előadás. Elválasztható ez a produkció a költői tevékenységedtől?
Elválasztható, mert másféle munkafolyamatokat vesz igénybe – nem elválasztható, mert magukba foglalják egymást, egymásból is építkeznek.
ContextUs: A verseid itt új életet kapnak, vagy ez valami másodlagos műfaj?
Nem tudom, milyen egy másodlagos műfaj, de nehezen tudnám elviselni, ha csak irodalommal kellene foglalkoznom.
A versek, mivel új kontextust és funkciót kapnak, talán új életet is, mint valami önmaguknál nagyobb dolognak a részei.
ContextUs: Mi lesz a következő projekted?
Projektből sok van, majd kiderül, mit sikerül ezekből megcsinálni. Van még egy kéziratom, vannak terveim, de még nem beszélnék róluk. A Beatwándor egyre izgalmasabb számomra, fejlődünk, bővül az eszköztárunk – idén ez az egyik prioritás.
CV
Horváth Benji (Horváth Előd Benjámin) marosvásárhelyi származású költő, slammer, szerkesztő. Publikál verset és prózát, ír publicisztikát is, valamint audiovizuális költészeti performanszokkal lép fel. Versei megjelentek arab, angol és román nyelven is. Kötetei: A cseplini díva (Koinónia, Kolozsvár, 2009); Beatcore (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015); Az amnézia útja (József Attila Kör – Prae.hu, Budapest, 2016). Nemrég jelent meg az új kötete A Dicsőséges Európa címmel.
