A Száll a kakukk fészkére című klasszikust már valószínűleg mindenki ismeri – akár Ken Kesey regényéhez volt szerencséjük, akár „csak” a filmet látták. Az azonban közös bennük, hogy mindkettő magával ragadja a befogadót: az egyes szereplők élettörténetei és tragédiái beszippantanak, miközben egy-egy mondaton egyébként kimondottan jót lehet nevetni. Ez a sokoldalúság az, ami a Zsótér Sándor rendezte Kakukkfészekben a Radnóti Színház színpadán sajnos elveszett.
Pont a Száll a kakukk…
A Radnóti Színház már évek óta időről időre hív meg rendezőket, akiknek egy-egy előadás erejéig majdhogynem szabadkezet ad a – természetesen előre leegyeztetett – bemutatóval kapcsolatban. Az egyik folyton visszatérő vendég a színházban Zsótér Sándor, aki ezen a színpadon utoljára 2011-ben rendezte a Vágyvillamost. Onnantól kezdve, hogy Zsótér egy interjúban kijelentette, most ő választotta a darabot, nagyon vártam az előadást.
A regényt többször olvastam, Milos Forman feldolgozása pedig az egyik legmaradandóbb filmes élményem. Ezek mellett Zsótér Sándor (elsősorban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen belüli) rendezéseiből mindig tanulok valami újat. Így még kíváncsibb voltam arra, most mit kezd a rendelkezésére álló történettel és társulattal.
Határfeszegetés á la Zsótér
A legtöbb jelenleg is aktív színházrendezőnknek megvan a sajátos formanyelve, amelynek elemei a bemutató helyszínétől – legyen az lakásszínház, művészszínház vagy a Nemzeti Színház – és a színészgárda összetételétől függetlenül rendre megjelennek az előadásokban. Zsótér Sándorra kimondottan jellemző, hogy imádja a nézők határait feszegetni. Ez azokat, akik nem ismerik munkásságát, feszélyezheti vagy zavarhatja, de én kimondottan élveztem.
Az élet álom: Segismundo a tetőn, a földbe temetve, végül a fenyőfán – Kritika
Zsótér számára egyáltalán nem idegen a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós intézetének székhelye a Szentkirályi utcában. 2008-ban Shakespeare Lear királyát rendezte meg a kertben az akkori Marton-Hegedűs D. vezette színészosztálynak Lír címen. 2013-ban saját osztályának rendezett egy maratoni hosszúságú, szabadtéri Peer Gyntöt, idén pedig újra visszatért a már jól ismert bokrok és fák közé.
A darab első néhány perce alatt azon kívül, hogy a díszletként használt gumiburát felfújta egy fülsüketítő kompresszor, nem igazán történt semmi. De tényleg. Képzeljük el a Radnóti eleve kicsiny színpadát, rajta a beszállingózó (amúgy még alig látszó) színészeket és a két hosszú percen át tartó, monoton berregést. Csodálkozom, hogy ez az első jelenet nem váltott ki egyes nézőkből hangos nemtetszést. A közönség csendben ült és figyelt. Ez a figyelem akkor kezdett többekben alábbhagyni, mikor az Indiánfőnököt játszó Csomós Mari belekezdett a narrálásba.
Szép gesztus volt a színház és a rendező részéről is, hogy a már idősödő színésznőnek ekkora szerepet adtak… de sajnos a terjedelmes szöveg elmondásán kívül nem igazán volt több dolga.
A színpad jobb szélén ült mozdulatlanul, néha anekdoták mesélésével vagy a saját élettörténetének felelevenítésével akasztotta meg a cselekményt.
Ezek a szövegrészek külön-külön minden bizonnyal érdekesek lettek volna, de így, hogy a „fő” szál követéséből zökkentettek ki bennünket, inkább csak szándékos lassításnak éreztem. Ráadásul Csomós Mari hangszíne eleve elég mély ahhoz, hogy a koncentrációmat kikapcsolja, és csak hátradőlve bambuljam a mögötte általában elsötétített színpadot; erre csak egy újabb lapáttal tett rá az, hogy a beszéde is elégszakadozott volt. Az Indián storytelling epizódjai után alig vártam, hogy visszakapcsoljunk az elmegyógyintézet társalgójába; sokkal jobban érdekelt, mi lesz McMurphy-vel és a többi bezárt „félhülyével”.
Ki kicsoda a diliházban?
A regényben és a Száll a kakukk filmváltozatában is részletes képet kapunk az elmegyógyintézet kezeltjeiről: életüket vagy egy-egy kiemelt sztori által (mint Mattersoné) vagy szép lassan, folyamatosan (mint ahogy Billynél) ismerjük meg. Ha regényt viszünk színpadra, akkor mindenképp mérlegelni kell, melyek azok a fontos részek, amelyeket megtartunk és melyek mehetnek a kukába.
Az alkotók azonban ebben az esetben nem akartak egész karaktereket kihúzni, így a megoldás picit sántít. Minden szereplőnek – ez leginkább a kezelt betegekre vonatkozik – megcsonkították a történetét. A McMurphy-n kívüli nyolc „félhülye” figuráját igencsak sarkítva látjuk, mindenkinek van egy-egy jellemző mozdulata vagy cselekvése, és ennyi. Az Indián beszél, Billy dadog, Cheswick kétségbeesetten próbál szabadulni, Martini fel-alá járkál, Harding filozofál, Matterson szivarozik, Ellis folyamatosan Krisztus-pózban ácsorog, Ruckley ugrabugrál. Általában a betegek mindegyike a színen van, így elvesznek egymás közt. Végig olyan érzésem volt, mintha itt mindenki mellékszereplő lenne. Kivéve talán Ratched nővért és Hardingot.
Mindegyik színészt láttam már más előadásokban, és jóval több van bennük, mint amennyit itt láttatni hagytak belőlük.
László Zsolt Billy-je például olyan esetlen technikával dadogott, ami egyszerűen hiteltelenné tette az egész lényét. Rusznák András Cheswick szerepében folyamatosan csak üvöltözött, amitől kifejezetten féltem (a nyakán úgy dagadtak ki az erek, hogy azt hittem, kidurrannak). Zsótérra szintén jellemző az ellenszereposztás iránti vágy: ezért kapta McMurphy szerepét Vilmányi Benett, a társulat egyik legfiatalabb színésze, a robusztus Indiánfőnök szerepét a koros Csomós Mari, a huszonéves meleg suhancét pedig László Zsolt. A szándék világos – mint minden antiszereposztásnál – de a Kakukkfészeknél Zsótér, úgy érzem, a színészválasztásokkal is mellé lőtt. Az általa választott tehetséges színészek játékát aligha éreztem hitelesnek, túlnyomó részük pedig nem is kapott esélyt, hogy bármit gondolhassak róluk az adott szerepben.
Zsótér, a megmentő
A tucatnyi – egyébként meglehetősen tapasztalt – színész közül az előadásban összesen ketten voltak, akiknek a játékát élveztem nézni, hallgatni, és ami elgondolkodtatott. Dale Harding (az egyik beteg) szerepét eredetileg Gazsó György játszotta volna, a bemutatón azonban a rendező ugrott be a helyére. Később, a többi évad végi előadásban is Zsótért láthattuk Hardingként. Ez a látszólag apró változás viszont rengeteget dobott a Kakukkfészek értékén.
Zsótér Sándor: A független szféráról jó beszélni, de az gyakorlatilag kivéreztetett – Mélyinterjú
Harminchárom éves koromban művészeti vezető voltam Szolnokon. Egy évig. (nevet) Különféle színházakkal természetesen szerződésben vagyok három-három évre, ennél tovább azonban soha. Van benne élvezet is, de ugyanannyira kényszer. ContextUs : Egyszer azt mondtad, hogy gondolkodtál már társulatalapításon, de ezt hamar elvetetted. Én? Soha. (szünet) Na, jó, egyszer egy pillanatra felvetődött.
A játék nem volt idegen a számára, hiszen egy multifunkcionális színházi emberről van szó, aki egyszerre színházi és filmrendező, színházi és filmszínész, de még tanár és dramaturg is. Köztudott, hogy szereti szemmel tartani a rendezett előadásait, folyamatosan ösztönözni a színészeit. Ebben az esetben szó szerint nyílt erre lehetősége, hiszen karnyújtásnyira volt tőlük az előadás teljes hossza alatt. Érezni lehetett – főleg a fiatal színészeken – hogy jelenléte kimondottan bátorítja őket. Érdekes véletlen, hogy pont Harding szerepét kellett a rendezőnek magára öltenie, hiszen éppen ő az a beteg, aki gondolkodik, gondolkodásra és cselekvésre sarkall mindenkit a diliházban. Hát nem ezt teszi a színházban a rendező? Alárendeltségről szóló beszédének és nyulas metaforájának nagyon erős önvallomás-jellege volt. A természetes lazasága is hozzátett ahhoz, hogy az ő jeleneteit (főleg a monológját) egyfajta kettős látásmódban nézzem.
Két síkon értelmeztem a látottakat és hallottakat: egyszer Harding beszélt a többi beteghez, egyszer pedig Zsótér Sándor szólt hozzánk, nézőkhöz.
Ennek a monológnak attól csak még erősebb áthallása volt, hogy a hierarchia tetején Harding szerint Ratched nővér állt, akit nem más alakított, mint a Radnóti Színház igazgatója, Kováts Adél. Dale Harding beszélt a nővérről és a diliházról, Zsótér Sándor beszélt Kováts Adélról és a színházról. A mindenkit megfélemlítő főnővér szerepét egyébként mintha csak ráöntötték volna. A karakter minden egyes jellemvonása – a fehér latexruha, a borzasztóan műkék színű haj, a hamis bájvigyorok – fájdalmasan hiteles. Kováts Adél jó választás volt, Zsótér Sándor pedig isteni szerencse. (A 2019/2020-as évadban Dale Harding szerepét Debreczeny Csaba veszi át.)
Burok
Noha a történet akadozott és a színészi játék sem volt a legjobb, amit eddig a színházban láttam, a látvány mellett nem tudok – és nem is akarok – szó nélkül elmenni. A Benedek Mari által megálmodott jelmezek a rá jellemző módon egyszerűek, mégis sokatmondóak. Az elmegyógyintézet betegei egyszerű farmernadrágot viselnek, szürke pólóval, amin a Rorschach-teszt különböző foltjai szerepelnek – ezzel is indikálva, hogy noha van kis egyéniségük, mégis mind ugyanolyanok. Ratched nővér fehér latex ruhája pedig tökéletesen tükrözte hidegségét és különlegességét, elvégre ő az egyetlen szereplő, aki mindenki más fölött áll, ő parancsol mindenkinek.
A jelmezek azonban nem voltak olyan jelentősek, mint maga a díszlet, ami valójában az összes figyelmet magára irányította. Már említettem az egyedüli díszletelemként használt gigantikus, felfújható gumiburát. A rengeteg lehetséges értelmezés mellett úgy érzem, mégis azt a rendszert hivatott reprezentálni, amelyben minden átláthatónak tűnik, szabadnak érezzük magunkat, a valóságban azonban minden, ami mögötte van homályos, és nagyon is be vagyunk zárva. Ötletes volt az előadás keretes kezdő- és zárójelenete is, hiszen amit egyszer felfújunk, azt le is kell engedni. A színházteremből kilépve többeket hallottam elégedetlenül motyogni, mert nem értették, végülis mi történt az Indiánfőnökkel és McMurphy-vel. Hiába, Zsótér általában elvárja a nézőitől, hogy ismerjék a darab alaptörténetét. Tessék olvasni!
Szereplők
Indiánfőnök: Csomós Mari
Randle Patrick McMurphy: Vilmányi Benett
Billy Bibbit: László Zsolt
Charles Cheswick: Rusznák András
Martini: Martin Márta
Dale Harding: Debreczeny Csaba [a bemutatón és a májusi előadásokon Zsótér Sándor]
Matterson: Bálint András
Ellis: Koroknai Sándor
Ruckly: Márfi Márk eh.
Ratched nővér: Kováts Adél
Dr. Spivey: Kelemen József
Flinn nővér: Bajor Lili
Pilbow nővér: Sodró Eliza
Williams segéd: Konfár Erik / Major Erik eh.
Washington segéd: Porogi Ádám
Fordította: Ambrus Mária & Zsótér Sándor
Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Ungár Júlia
A rendező munkatársa: Ari Zsófi
Rendező: Zsótér Sándor