2019 egyik legjobban várt horrorfilmje az Az: Második fejezet volt. Bár Stephen King híres rémtörténetei reneszánszukat élik a mozikban, a mostani horrortrend miatt éppen a kraftjukat veszítik el ezek a sztorik. Ebben sajnos az Az sem lett kivétel. Figyelem: spoilerek következnek!
Bazári riogatás a kanálisból
Vannak olyan alkalmak, amikor egyes stúdiók a vérfrissítés nevében megpróbálkoznak olyan rendezőkkel, akik korábban még nem vagy csupán pár nagyjátékfilmet készítettek. Erre példa Gareth Edwards is, aki 2014-ben forgatta a Godzillát, később az első Star Wars-antológia filmet, a Zsivány Egyest is.
A New Line Cinema sem tett másként a két évvel korábban megjelenő Az esetében: felkérték Andy Muschiettit, akinek korábban csupán egy nagyfilmje készült Mama címmel. Így aztán ő rendezhette az első és második részt is. Az Az-filmek forgatókönyvéért pedig az a Gary Dauberman felelős, aki a Démonok között franchise spin-offjain dolgozott íróként.
A horrorrajongók fejében megszólalhat egy bizonyos csengő a férfi neve hallatán, mert jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy a James Wan-féle univerzum renoméjának rombolása nagyban az ő nevéhez köthető.
Mindazok az elemek, amelyeket azoknál a filmeknél (Annabelle 1-3, Az Apáca, A gyászoló asszony átka) felhasznált, az Az esetében is „szépen” felbukkannak (rosszul időzített, teljesen várható jumpscarek, hangos zajok, a lény korai lelepletése stb.), pedig lehetett volna másképpen is.
Hiába a jó casting
A szereposztás mondhatni, pazar lett. A castingon nem csupán olyan színészeket sikerült beválogatni, akik hasonlítottak az első rész gyerekszínészeire, de már bizonyítottak is. James McAvoy-t (X-Men, Széttörve), Jessica Chastaint (Mentőexpedíció,Csillagok között) és Bill Hadert (22 Jump Street, The AngryBirds Movie) lehetne a szereplők közül kiemelni. A három színészen legalább látszott, hogy igyekeztek valamit hozzátenni a karaktereikhez, és játékukba is láthatóan nagyobb átélést próbáltak belevinni, mint a többiek.
Sajnos hiába a nagy nevek, a probléma sokkal inkább az adaptálásban, a forgatókönyvben rejlik. Úgy tűnik, a rendező nem instruálta jól a színészeit, mert sokszor az érződött a játékukon, hogy az első részben megformált figurák jelleme nem fejlődött semmit sem.
Annak ellenére, hogy immár huszonhét év tapasztalataival és emlékeivel rendelkeznek, olyan, mintha egy az egyben ugyanazokat a gyerekkaraktereket látnánk, csak felnőtt verzióban.
Ez pedig kevés, és valljuk be, eléggé irreális. Az viszont, hogy ezek a gyermekkorban megtört figurák felnőttkori félelmekkel is rendelkeznek, a film során valahogy elfelejtődik – vagy legalábbis nincs olyan jelentősen kidomborítva, mint lehetett és/vagy kellett volna.
Hol marad a horror?
Már a 2017-es Az sem tekinthető teljes értékű horrornak. Valódi félelemkeltés helyett ugyanis varázslata inkább abban rejlett, hogy sok esetben sikerült megidéznie gyerekkorunk nyári kalandfilmjeit (Családba nem üt a ménkű, Az első szerelem) – némi borzongatással spékelve. Ez az összhatás szinte teljesen elmaradt a Második fejezet esetében, ami persze érthető is lenne, az alapanyagot figyelembe véve. A valódi probléma az, hogy a második film igazából meg sem próbálkozik a hangulatteremtéssel.
A jelenetek horror és komédia árnyalatai olyan gyorsan váltják egymást, hogy élvezhető hatást végeredményben nem tudnak gyakorolni a nézőre. Míg az egyik pillanatban ijedezünk (ezek is sok esetben kimerülnek a bazári riogatásban) Pennywise ügyködéseitől, a másik pillanatban a banális feloldás egyszerűen szétszaggatja annak erőteljes vizuális megjelenítését. Kínos nevetés száll a moziteremben – és ez nem szabadna, hogy egy jó horrort jellemezzen. Amikor Eddie megküzd gyermekkora rémálom alakjával, a Leprással, és hideglelős küzdelemben fojtogatja azt, egyszeriben a rémfigura lehányja a férfit.
Burleszkszerűen barna nyák borítja el a hisztérikus Eddie-t, majd zavarodottságában egy ajtót sem tud a megfelelő irányba kinyitni.
Ha az ilyen és ehhez hasonló megoldásokat csak egyszer-egyszer tapasztalhatnánk a film során, még nem lenne gond. Azonban az ilyen kontrasztos fordulatok huszadszori megismétlése a nézőben tudatosíthatja: más megközelítés, kevésbé abszurd, komolyabb hangvétel talán jobb lett volna.
Nyomokban korrekt, de inkább felejthető
Technikai értelemben véve a film szép (operatőr: Checco Varese). A színeket, főleg a pirost, ahogy azt a horrorfilmeknél kell, kiemelték, felerősítették. Ma már azonban a vizuális igényesség kötelező elemnek számít, főleg egy ekkora költségvetésűnél (kb. 80 millió dollár). A végére sajnos még ez a „szépség” is szétesni látszik. Hiába az ötletes kráter díszlet, a túlzott CGI, valamint a jelenetek megvilágítása olyan összhatást ér el, amely inkább az ocsmány jelzőt érdemelné meg.
Az óriási pók-bohóc inkább nevetséges, semmint ijesztő. Ugyanez érvényes a kreatúra elpusztítására is. Hiába próbálja a jelenet részben megidézni a T-1000-es Terminátor megsemmisülését, Pennywise, a rém kimúlása egyáltalán nem katartikus. Nem bírja elérni annak az érzelmi töltetnek a szintjét, ami megérinthetné a nézőjét. Nem hiszem, hogy bárki rémálmában visszatérne a megalázott, szétolvadó/széteső bohócarc. Az itt játszódó jelenetek a sötét ellenére láthatóak (nem úgy, mint az AvP: Requiemben).
A megvilágítás, a hideg kék és a gyomorforgató zöld árnyalatának már-már pszichedelikus váltakozása azonban nem nevezhető feszültségkeltőnek.Ugyanez a jellegtelenség érvényes a zenére is.
Pedig Benjamin Wallfisch már bizonyította például a Szárnyas Fejvadász folytatásában, hogy ha vannak a filmes alapanyagban valódi hangulat és érzelmek, melyekből kiindulhat, akkor képes remek anyagot komponálni. Ezzel szemben az Az: Második fejezetben hallható zene egyszerűen felejthetőre sikeredett. A baljóslatú „nyikorgós” dallamsor, amelyet a trailer is felhasznált, egyszer sem csendült fel a film során. És ezen kívül nincs más olyan track, amit vissza tudnánk idézni a filmből.
