Papp-für János versei: menthetetlen, mély

menthetetlen

anya hazaér, az eső megáll,
már csak az arcán zuhog tovább,
amin nem segít az,
ha a feje fölé tartja az esernyőjét.
ott mindig esik
s a széltől ráncok hullámzanak a homlokán.
olyanok vagyunk mindannyian,
mint akik beleestek egy pocsolyába,
és képtelenek onnan kijönni és felszáradni.
olyan könnyű a madaraknak. repülhetnek is.
én is repülhetnék,
mert anya szerint egy angyal vagyok.
csak a szárnyak.
a szárnyak nem akarnak kinőni a hátamból.
pedig minden este a hasamra fekszek,
úgy alszok el, nehogy emiatt ne nőhessenek ki.
reggel az az első,
hogy hátat fordítok a tükörnek, hátha odanőttek.
de csak a lyukas orrú cipőcskémet,
és a félig megszáradt
zoknikat látom az előszoba küszöbén.
meg anya nyitva felejtett esernyőjét,
amin még mindig csordogál
a víz. épp úgy, ahogy az arcán.
csak csorog és csorog,
mindenütt zuhog. képtelen felszáradni.

mély

ahogy átfogsz tekinteteddel, félhomály függönyarcod
mindkettőnket jól eltakar, vagy csak hisszük, hinni kell
ezt a nem múló fedezéket, ami megóv egymástól minket,
fekszünk hátat fordítva, a legelső jelre várunk, amit
akkor, ott a parkban, de nem jön, ez már nem a szerelvény,
nem annak a varázspálcának az íve, még hullámzik a bőr alatt,
akár egy elgyengült pulzus a betonra zuhant madárfiókában,
szárnyai tollhegyén a legutolsó repülés emlékével,
a bejárt körök ívei partot érnek halott színű szemeiben,
csapunk még néhány keserveset, arcunkra feszül
ez a néma víztükör, látni akarjuk még egyszer a másikat
úgy, ahogy akkor, egyedül csak a képzelet nem öregszik,
megőriz minden apró részletet, de a sejtekig ható legelső
pillantást engedi lesüllyedni pupilláink be nem járható mélyére.