Nemes Z. Márió: Tárgyias
Általában nem nézek magam köré, mert ilyenkor félek,
hogy a tárgyakhoz és testekhez hozzátapadó tekintetem,
egyfajta ujjlenyomatként, később is azonosítható lesz,
hogy én ezt és ezt, mégpedig öt percen át. Az még rosszabb,
ha tudom, hogy ezeket a tisztátalanná váló felületeket
valaki hazaviszi, vagy éppen viseli, nem tudom, ilyenkor
én vagyok-e piszkosabb vagy ő/az. Szóval jobb lenne
befedni, ha már a világot nem lehet, engem, vagy legalább
kifelé vezető nyílásaimat. Csalfa remény. Csináld magad.
Igazából nem akarok látni semmi figyelemreméltót,
amit aztán magamban továbbpontosítanék, mintha
az enyém lenne ez a „szótlanul panaszkodó
kenyér”. Inkább én vagyok a kenyéré, és abban sem
lehetek biztos, ki és mit csinál majd velünk, tényleg
panaszkodásra használ-e vagy inkább (és ez az, ami
valahogy biztosabbnak tűnik) büntetésre?
Amúgy is. Szótlanul? Ez megintcsak nyílásfüggő.
Szemet büntetni szájjal. Szájjal alázni segg-
lyukat? És így tovább. Az emberi formának
természetesen megvannak a korlátai, de itt
újra jó szolgálatot tehetnek a tárgyak, hiszen
kimeríthetetlen kombinációkban büntethető
világunk, ha mind egyenlővé tétetünk egy nagy
eszközkészlet jegyében. Bárcsak ne kéne ezt látni.