A Radnóti Színház színpadán kétszer másfél óra alatt, szabályos keretek közé szorítva, méltóságteljesen bontakozik ki a Téli rege. Szép formák, szép színek, szép nyelv (Szabó T. Anna fordítása), harmónia. Gazdagon illusztrált, elmélyült figyelmet igénylő mesét látunk, hallunk. Valló Péter rendező hangsúlyozza a színlapon, hogy előadásának középpontjában az idő áll. Az előadás ezt két, központi kérdésfelvetés köré szerveződve vizsgálja meg: a női nem erőteljessége, és a generációk egymásutánisága, esetleges feszültsége felől.
A mese
A szicíliai uralkodót, Leontes-t, a zöld szemű szörny, a féltékenység tartja rabságban, nem bízik legjobb barátjában, Polixenes-ben és saját feleségében, Hermionéban. Megvádolja nejét, hogy második gyermekét a másik férfitől várja, majd börtönbe veti őt. Elsőszülött gyermekük, kisfiuk belehal a szomorúságba, és úgy tűnik, Hermione is meghal, pedig csak szoborrá változik, vagyis udvarhölgye oltalmában rejtőzködik 16 éven át. Újszülött kislányukat, Perditát, a kegyetlen apai parancsra kiteszik a pusztában, végül is Csehországban, a tengerparti, medvékkel teli országban – ez Shakespeare legkedvesebb tévedése. Itt cseperedik fel parasztlányként, hogy sorsát el nem kerülve, Polixenes fiával, Florizellel egymásra találjanak és a szicíliai ráismerő zárójelenetben újra egyesüljön a család, a múlt és a jelen egy pillanatban találkozzon.
Az idő
A jól kitalált történetet – Szicília és Bohémia párhuzamát – két részben követi az előadás. A kibontás néhol hosszadalmas, a drámai eseményeket hűségesen lekövető szicíliai jelenetekben érhető ez igazán tetten: majdnem az első rész egészében és a második rész zárásában, a Hermione-kőszobor megelevenedésekor. A második rész, a bohémiai események töredezettsége, kevésbé kidolgozott színpadi megvalósulás érzetét kelti.
Az előadás lassúságát strukturált beosztás ellensúlyozza, a Bálint András megszemélyesítésében meg-megjelenő esőkabátos idő-figura ugyanis tempót diktál.
Ő kezd és ő zár, gyakran felbukkan, hogy kommentálja a történteket, és pörgeti az eseményeket. A dráma eredeti szövegével szemben több megszólalása is van, nem csak egy nagymonológja, és így kiemelkedő, külön szerepet kapott. A színpadképben egy embernél is nagyobb homokóra, és egy fehér szélű, kör alakú homokozó fejezi ki a körkörösséget, az állandóságot. Bálint András és az események közé újra és újra legördül egy átlátszó anyag, melyen történeti távlatokat rejtő metszetábrázolások jelenítik meg a temporalitás ember alkotta világát. Ilyenkor a többi szereplő egy-egy pillanatra élőképpé merevedik, majd megelevenedve tovább játszanak.
A nők
Az előadás a drámának azt a szálát erősíti fel, hogy mindennek a nő a mozgatórugója. Két férfi harca, haragja robbantja ki a feszültséget, de minden a nőktől ered, akik az élet értelmét és színességét adják. A két főszereplő ebben az előadásban a történet kezdetén 40 év körüli. Pál András mint Leontes, tombol, dühkitörései vannak, fékezhetetlen férfi, aki féltékeny gyönyörű, hamvas, lágy és finom házastársára.
Nagy kontraszt van férj és feleség között a játékban. Nem nagyon érthető, mi okból találtak egymásra valaha, de a szomszéd barát és Hermione között sem lobban fel a láng, a flört jele.
Martinovics Dorina magáért kiálló, nem kifejezetten áldozattípus nő, akarata erős, mégis, a közeg tehetetlenségi ereje magával sodorja, csak megtörténnek vele a dolgok. Az előadás elején vérpiros kismamaruhája – később felcseperedett lánya hordja ezt a színt – tanúskodik tűzről pattant természetéről, ez alakul át mályvába mikor férje rányomja a vád bélyegét.
A szicíliai udvarban Kováts Adél, a királyné közelében élő udvarhölgy tartja össze a szálakat. Kétségbeesett, mindent rendbe hozni akaró erős személyiség, kemény nő, érződik, hogy Hermione nevelésében tevékeny része volt. Ráadásul ő az egyetlen, aki egyáltalán hatni próbál az őrjöngő uralkodóra. Kováts Adél rendíthetetlen erősségűnek ábrázolja. Ő rejti el a fiatal feleséget, segítségére van ebben több udvarhölgy-társa, például Emília (Lovas Rozi). Ők, a nők, ugyanis összetartanak, a világról egészen más összefüggéseknek vannak birtokában, mint a férfiak, és nem csak az érzelmeik vezetik őket, hanem az eszük is.
Generációk
A női szál kibontása mellett az előadás a generációk közötti átmenetre, összehasonlításra is figyelmet fordít. A mindkét uralkodó bizalmasa, Camillo (László Zsolt) atyai barátként szereti a két fiatalt, neki még van szilárd értékrendje, értetlenül sodródik azok rivalizálása következményében: ahhoz, hogy az egyiket megmentse végzetes ballépésétől, a másikkal kell szöknie. Az udvar többi férfi tagjai is mintha tudnának valamit: Emília férje, Antigonus (Gazsó György) és Dion (Gyabronka József) megszólalásai józan belátásról tanúskodnak, még ha a nagyobb összefüggések értelmezésére csak a nők és az idő, Bálint András szerepe képes.
Az idősebb generációt egy megzavarodott, furcsa nemzedék váltja, aki tét nélkülinek gondolja az életet, és ezért nagy galibákat okoz. Ennek az előadásnak talán ez az ars poeticája, de az idő elmúlik és ennek is vége lesz, megy minden tovább.
A fiataloknak, a legújabb nemzedéknek még szüleinél is kevesebb felelősségérzete van, mentségükre szól, hogy ártatlanok, és nem nagyon képesek tájékozódni a világban. Megint csak a női vonal, Perdita (Sodró Eliza) rejt magában igazi lehetőségeket. Tiszta, de a szexuális vágy is hajtja, a sorsaként kijelölt Polixenés fiú, Florizel felé (Olasz Renátó eh.). A lány szép, okos és erős, mint édesanyja, de vele is csak megtörténnek a dolgok, a szerelmet szeretné, a férfi a fontos neki, ezért szökik vele Szicíliába, végül is a boldogsága felé. Ebben a generációban is ismétlődik az előző kör, a nők erősebbek a férfiaknál. Ezek a nők, ha öntudatra ébrednének, egy pillanat alatt felülkerekednének a másik nemen. Értelmetlen erők fogják őket vissza.
A dráma és az előadás végére elvarródnak a szálak, katarzist élhetünk át. Az ezt lehetővé tevő ráismerő-megismerő jelenetek alapos kibontása okozhatja ezt: Leontes őrjöngése a kezdőképben – a család széthullása; a csecsemő leánygyermek, Perdita megtalálása a csehországi tengerparton (a pásztort játszó apa, Schneider Zoltán emlékezetes játéka), majd a halottnak hitt, szoborrá formált Hermione megelevenedése. A színmű műfaji megjelöléséhez híven mégis fáradt rezignáció marad bennünk: a dráma kezdete és vége között eltelik 16 év. Emberi léptékben mérve ez nagy idő. Mehet-e minden tovább úgy, mint azelőtt?
Téli rege
A Radnóti Miklós Színház előadása
2017. március 18.
További előadások: április 22. 28. május 10. 18. 26.
Fordította: Szabó T. Anna
Szereplők
Az Idő – Bálint András
Leontes, Szicília királya – Pál András
Hermione, Leontes felesége – Martinovics Dorina
Mamillius, a kisfiuk – Murányi Amadé, Nyáry Brúnó
Camillo, szicíliai nemesúr – László Zsolt
Antigonus, szicíliai nemesúr – Gazsó György
Dion, szicíliai nemesúr – Gyabronka József
Cleomenes, szicíliai nemesúr – Vilmányi Benett eh.
Polixenes, Bohémia (Csehország) királya – Rusznák András
Florizel, a fia – Olasz Renátó eh.
Öreg pásztor, akit Perdita atyjának hisznek – Schneider Zoltán
Bohumil, a fia – Figeczky Bence eh.
Lopacseh, csavargó – Dénes Viktor
Perdita, Leontes és Hermione leánya – Sodró Eliza
Paulina, Antigonus felesége – Kováts Adél
Emília, Hermione udvarhölgye – Lovas Rozi
Boženka, bohémiai parasztlány – Mészöly Anna eh.
Valamint: Feicht Zoltán, Mészáros Gergely, Hajdú Ádám, Komjáti Áron / Tóth István, Bukovinszki Balázs / Rácz Dániel, Kecskés Mihály, Schór Ádám
Alkotók
Dramaturg: Morcsányi Géza
Jelmeztervező: Benedek Mari
Játéktér: Valló Péter
Látvány: Pater Sparrow
Világítás: Baumgartner Sándor
Zene: Melis László
Koreográfus: Hód Adrienn
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Őri Rózsa, Ari Zsófi
Rendező: Valló Péter
/ Fotók: Dömölky Dániel
