Okostelefon, táblagép, okostelevízió: ha mindenre mást használunk az agyunk helyett, az előbb-utóbb megbosszulja magát. Kérdés: „Mikor lett ennyire bonyolult a világ?” Válasz: „Amikor egyszerűbbé akartuk tenni.”
A lány…
Stieg Larsson, svéd író nem gondolta volna, hogy Millennium-trilógiájának angol fordítói márkanevet teremtenek. Az eredeti címeket (A férfiak, akik gyűlölik a nőket; A lány, aki a tűzzel játszik; A légvár, amit felrobbantottak) angolszász nyelvterületen – gondolom, üzleti megfontolásból – mind The Girl-kezdetű címkékkel látták el (…with the Dragon Tattoo; …who Played with Fire; …who Kicked the Hornets’ Nest). Pár évvel később aztán megszületett egy másik regény: A lány a vonaton (The Girl on the Train), tavaly a belőle készült film is mozikba került. És most itt van egy új dráma, illetve az előadás, amely ugyanezt a fordulatot használja: Girl in the Machine, azaz Lány a gépben. Talán, Shakespeare Cymbeline-je sem a legtalálóbb a drámában történtekhez, valahogy mégsem tudok elszakadni a gondolattól, hogy az Edinburgh-i Science Festival keretében bemutatott színpadi mű címe is csupán egy jó marketing-fogás.
A sztori viszonylag egyszerű: a lányt, aki harmincas éveiben járó ügyvédnő, előléptetik, munkája több stresszel jár majd. Ezért férje, aki szintén harmincas, és ápolóként dolgozik egy kórházban, meglepi egy ajándékkal,amit egy haldokló már nem tudott átvenni a kiszállító-fiútól. A gép, a Fekete Doboz, interakcióba lép az agyhullámokkal, és segíti ellazulni használóját.
A gép…
Az idő múlásával aztán a gép és fejlesztői elszabadulnak, ugyanis a kulcsfontosságú kérdés – „Akarsz-e örökké élni? Igen vagy nem?” – feltevése után, megerősítő válasz esetén, a a gép a használó agyának tartalmát letölti/feltölti egy valamiféle központi memóriába. Járulékos veszteség, hogy ezáltal a használó meghal.
A nő, Polly, valahogy összefüggésbe hozza a világszerte bekövetkező haláleseteket a Fekete Dobozzal. Éjt nappallá téve ezt kutatja, ezáltal munkáját nem végzi rendesen, elbocsájtják, depresszióba esik. Kétségbeesésében a Fekete Dobozhoz fordul, igennel válaszol a kérdésre, és férje karjai között meghal.
Mindenképp figyelemfelkeltő történet, hogy napjaink egyre nagyobb iramba kapcsoló digitalizációja végül hova vezet majd? Meddig bámulhatjuk következmények nélkül a különböző méretű képernyőket?
A probléma, az én személyes problémám csak az, hogy a történet túl gyors, túl hiányos, és túl rövid. Pedig, esküszöm, imádom a hiányos szerkezetű történeteket. Ez az ars poeticám; ha magam rendezek, pontosan ezt csinálom, hogy gondolkodásra, a hiányzó részekkel való kiegészítésre késztessem a nézőket. De a miértek, és a rájuk adott válaszok nem hiányozhatnak az előadásból.
Polly egyszer csak, több hónap használat után összetöri a gépet,látszólag minden ok nélkül. Hirtelen veszélyesnek tartja, mert a szomszéd halála rossz sejtéseket ébreszt fel benne. De ez színpadi időben kábé fél perc, nincs az a színésznő, aki a teljes imádatból teljes gyűlöletbe hitelesen át tudna menni, és a néző is csak kapkodja a fejét. Sajnálatomra ez realista színház, még ha a – nem túl távoli – jövőben játszódik is. Ezért érzem túl rövidnek is: az érzelmek változásának megvan a maga ideje, ezt nem lehet csak úgy egyszerűen átugrani.
Benn…
Szívesen elidőznék egy-egy részletben, felfognám mondatok jelentőségét, amiket imádok, de előadás után, az ajándékba kapott szövegkönyvből kell visszanéznem, hogy pontosan mi is hangzott el:
„ […] Olyan, mint amikor a díler is ingyen adja az első grammot – még a betegek és a haldoklók is egy piac, egy végtelen piac.”
[…]
A valóság az egy csók. A valóság az a hátba vájódó körmök. A valóság az a megharapott ajak. A valóság az… A valóság… A valóság van… Valóság létezik… (Angolul ez sokkal frappánsabb a ’létezni’ ige első szám harmadik személyben való használata miatt – ’reality is’)
[…]
Nem tudom, hogyan kell lenni.”
És még idézhetnék, mert valóban hallunk megfontolandó mondatokat.
Mert, sajnos – a másik mániám – a képek megint elmaradnak. Akár rádiójáték is lehetne, amit mi sem érzékeltett jobban, mint, hogy beült a nézőtérre egy gyengénlátó hölgy vakvezető kutyájával együtt, és pontosan ugyanúgy élvezte az előadást, mint a többiek. Ismét csak szó, szó, szó… Pedig a díszlet elképesztő és ígéretes. A nézők egy hatalmas konténer két oldalán ülnek; ez nyílik ki és teszi láthatóvá a házaspár lakását. A padlót Vasarely/Escher ihlette linóleum fedi, a bejárati/kijárati ajtó falát egy hatalmas erdei látkép takarja (szimbólumok, ugye), négy párnázott lóca alakul át mindenféle bútorrá, a mennyezeti lámpák pedig a mérnöki találékonyság mintapéldányai: egy zsinór meghúzásával a gömb két egymásba olvadó félgömbbé alakul.
Zseniális a világítás: szerettem, ahogy a nem változó térből változó teret csináltak; ahogy „festették” a teret különböző színű lámpákkal; ahogy „kivágtak egy-egy szeletet” a térből. Imádtam a zenét is, beleértve a hangeffektusokat is; talán a technikus néha nem várta meg a végszót, de a színészek ezt is jól oldották meg.
Mert a színészi játék, színpadi létezés, hitelesség kiváló volt. És ez egyben a rendező dicsérete is.
Értékelés: 3.5/5
Lány a gépben (Girl in the Machine)
Traverse Theatre, Edinburgh, 2017. április 5.
További előadások:
Traverse Theatre, az Edinburgh-i Science Festival keretében, 2017. április 22-éig mindennap, 19.30-tól (vasárnapok és hétfők kivételével)
április 12-én, 15-én és 22-én 14.30-tól is
Szereplők:
POLLY – Rosalind Sydney
OWEN – Michael Dylan
HANG – Victoria Liddelle
Rendező: Orla O’Loughlin
Író: Stef Smith
Díszlet – és jelmeztervező: Neil Warmington
Light Design: Sergey Jakovsky
Zeneszerző, zenei rendező: Kim Moore
Mozgásrendezés/koreográfia: White & Givan
Rendezőasszisztens: Nikki Kalkman
Fotók: Mihaela Bodlovic