Kisiskolásként kinevették, mert nem úgy öltözködött, mint a többiek, gimnáziumban visszavett, beolvadt, de ettől meg feszengett. Nem volt mit tenni, önmaga lett a traktoros lány szettjeivel és zsákruháival együtt. Manapság az utcán gyakran rejtőzködni kell: sok a bunkó. Minden körülmények között megadja az őszinte tiszteletet megjelenésével, melyet nagy munkával komponál össze egy-egy alkalomra. Nem hisz a női együttérzésben, mert mindenki licitál. Karafiáth Orsolyával beszélgettem az öltözködése mögötti önkifejezéséről.
ContextUs: Különleges kompozíciójú megjelenésednek köszönhetően, ha csak belépsz valahová, mély nyomot hagysz az emberekben. A veled született érzék mellett van benned egy kis polgárpukkasztás is?
A kinézetemmel való játszadozás egészen kislánykoromból ered. De nekem könnyű volt: anyában sok volt a művészi hajlam, és ezt mindenféle kézműves tevékenységben élte ki: horgolt, szabott-varrt, kötött, magának, az egész családnak. Gyermekkoromban még nem volt ekkora kínálat, mint manapság, és anya épp az ő sivár, szürke fiatalkorából azt hozta, magadnak kell a színt hozni, ha a konfekció csak egysíkú dolgokat kínál. Már kisiskolásként meg kellett éljem, hogy kinevetnek, mert nekem nem olyan a szabadidőruhám, mint a többieknek, az enyém bolyhos és pingvinek strandolnak rajta. És a kabátom teli van hintve csillagokkal, és a blúzaim is megszólalnak, akkora puffos ujjakkal, mint amilyet csak a filmekben látni. Szóval a család vitt bele az őrületbe. Amúgy eszembe sem jutott, hogy mindez polgárpukkasztó lehet… Később, a gimiben már visszavettem, akkor épp olyan akartam lenni, mint mindenki, de ez sem sikerült. Alteres lettem, apa farmerje, zsákruhák, úgy is hívtak, hogy Vranyecska, a csehszlovák traktoros lány vagy Zsákbavarrott, Elvont, ilyesmi. De akkor már ez megint jó volt, ez a különlegesség jele lett. Nálunk mindenkit frocliztak, én is tudtam nevetni magamon. Ez a csipkelődés nem volt bántás, talán emiatt is nem húzódtam vissza. Később persze, mikor észrevettem, hogy mennyit számít a megjelenés, elkezdtem tudatosan is használni az ebben lévő lehetőségeket.
ContextUs: Honnan merítesz inspirációt az öltözékedhez? Milyen gondolatiság van benned, mikor felkérnek egy tárlat megnyitására vagy egy kerekasztal-beszélgetésre?
„Ezt kicsit túltoltad..”
– sokszor hallom.
De szerintem igaz a régi mondás: egy nő nem lehet túlöltözött. És továbbfejlesztettem: egy művésznőn semmi nem túlzás! Aki engem kér fel, tudja, mire számíthat. Volt már, hogy egy műsornál direkt szóltak, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy papagáj. Ekkor megkérdeztem, hogy miért nekem szólnak? Arra persze vigyázni kell, hogy ha több nő is van a színpadon, akkor ne menjen át versengésbe, én mindig tekintettel vagyok a többiekre. De volt már kínos helyzet. Tavaly a Könyvfesztiválon moderáltam például egy külföldi írónőt az új arany fejdíszemben és arany, hozzá készült fűzőmben. Láttam rajta, ahogy rám nézett, felmért és gyűlölt. Sok voltam neki, zavaró többlet, aki ellopja előle a show-t. Sokat gondolkodom, míg egy-egy alkalomra összeáll a szett. Folyamatosan járom a várost, a boltoktól a turkálókig, agyára megyek a varrónőmnek, és kikészítem a temérdek segítséget nyújtó tervezőket. Akiknek rengeteget köszönhetek, mert ízlésükkel, ötleteikkel sokat formáltak rajtam.
ContextUs: Mikor meglátlak egy irodalmi esten vagy kiállítás bemutatóján, azt gondolom, igazán megtisztelted a közönséget összeszedett, egyedülálló ruhadarabjaiddal. Milyen pozitív élményt, visszajelzést kaptál eddigi, nem mindennapi stílusodnak köszönhetően?
Igen, igyekszem minden eseményt megkomponálni, mert azt érzem, a külsőmmel is megadom így a tiszteletet, hogy időt és energiát fektetek a dologba. Megnézem például ha egy művészt kell bemutatnom, hogy mik a színei, a formái. Megnézem hová hívnak, milyen kort idézünk meg. Direkt veszek is így ruhákat: az sem volt kérdés, hogy még Észak-Koreából is egy teljes öltözetet hozok, hogy ha majd beszélek róla, akkor legyen mit felöltenem, valami autentikust. De például, amikor egy onnan szökött nővel vezettem egy talk show-t, akkor eszembe nem jutott a ruhámmal is felsérteni az emlékét, a TICCI-től kaptam egy military-s ruhát, abban voltam, és az telitalálatnak bizonyult. Ha írókkal beszélgetek, fontos a nemzetiségük, az alkatuk, a könyvük. Erlend Loe már kétszer is volt itt, mindkét alkalommal én beszélgettem velem a Doppler-könyvek kapcsán, ahol ugye egy férfi kivonul a civilizációból és egy rénszarvassal él. Nos, első alkalommal beöltöztem norvég zászlónak, és hoztam magammal egy játék rénszarvast. Második alkalommal sikerült szereznem egy rénszarvasos felsőt, és a többi a norvég színeket idézte meg: kék-fehér szoknya, piros harisnya, fehér cipő. Persze mindkétszer platinaszőke voltam, északi nő. Amikor az izlandi szerző, Hallgrímur Helgason volt itt, gleccsert imitált a ruházatom: pöttyös felső – jég és hópelyhek – hatalmas jég-hegy turbán. Néha csak én tudom megfejteni a kódokat, de nekem nagyon kell a ráhangolódáshoz, beleéléshez ennyi pikantéria – egy plusz kis íz. De a saját projektjeimhez is mindig alaposan megtervezem az outfitet, mert a ruháknak összhangban kell lennie a mondanivalóval.
Most októberben jelenik meg az új regényem, ahhoz is készül egy nagyon komoly mellékprojekt – épp ma egyeztettem a divattervező csapattal.
Súlyos és költséges mulatság ez, de a megjelenésünk a névjegyünk, hogy ilyen közhelyet mondjak. A kép rögzül elsődlegesen. És ha az marad meg, hogy itt valami nagyon egyben és nagyon izgalmas volt, már nyertem. Az Él című könyvemhez egyenesen magam terveztem a ruhát és az anyag mintáját is.
ContextUs: Mi a véleményed a magyar lányok agárversenyéről és egyívású öltözködéséről? Keresik a helyüket, nincsenek ikonjaik, vagy a celebek ezt betöltik? Miért elégednek meg a szolgai másolással, ahelyett, hogy kifejeznék a személyiségüket?
A kamaszlányok szerintem sok helyütt egyformák: nem mernek különbözni. Aki más, azt kicikizik, bántják. Még keresik magukat, és nálunk nem sok lehetőség van, hogy meg is leljék: a kis üzletek kiszorultak, a tervezők egyre másra húzzák le a redőnyt, mert nem tudnak megélni a plázákban, mert mindenhol ugyanaz a pár márka van. És a tanárok se az izgalmas szettekkel, kreatív look-kal állnak előttük, mint ahogy a szülők sem. Kis elmozdulások már vannak szerencsére…
ContextUs: Szerinted társadalmunkban, mennyire van lehetőség, itt nem a piaci korlátokra gondolok, hogy a mindennapokban kifejezzük magunkat a ruháinkon keresztül?
Ha nem akarjuk, akkor is üzenünk. Erről már sokat írtam, a régi Népszabadságban volt egy Ruhatárca című rovatom is egy évig. Gyakorlatilag mindent leveszek egy pillantásra az ékszerből, sminkből, ruhából, cipőből. Na, jó, majdnem mindent.
A lehetőség amúgy ott van, csak utána kell menni. És rengeteg olyan példa van, hogy te magad is megalkothatod.
Elég pár jó alapdressz, és oldd meg látványos, ügyes szexi kiegészítőkkel! Fond másképp a hajad! Merj felvenni egy kalapot, egy színesebb harisnyát! Apróságok, de az egész megjelenést megváltoztatják, fillérekből.
ContextUs: Az emberi tulajdonságokat – féltékenység, előítélet, irigység – önvizsgálattal könnyen a magunk fejlődésére használhatjuk. Azonban, azt látni, ha csak egy partiba megyünk el, hogy mindenki licitál, pozicionálja magát a másik megjelenéséhez képest, majd nyugtázza: neki könnyű, nem kell ezt, meg azt, meg amazt csinálnia, mint nekem. Mit gondolsz, mi, nők, miért vetítünk egymásnak? Hol marad ilyenkor a női együttérzés?
Én nem hiszek a női együttérzésben, és igen, azt gondolom, a rossz gondolatok mindenkiben ott vannak. Az én korosztályomban és köreimben például most az a tét, mennyire tudod konzerválni magad. Ó, neked könnyű, neked a férjed finanszírozza a havi másfél millás kezeléseidet… Persze, aki egész nap otthon döglik, és örökségből botoxoztat, az fogja be a száját… Ez is csak a férjének köszönhet mindent. Ez meg micsoda nőietlen trampli, őt meg nem zavarja, hogy alig negyven és rémmé ráncosodik? Nekem sokat segít, hogy iszonyú egoista vagyok, így sokszor tudok csak magammal törődni. De amúgy meg mindenkinek a maga felelőssége, mennyi energiát fektet abba, hogyan néz ki. Ha nem érdekli, és jó neki egy lebernyegben, lelke rajta. Néha én is érzem hülyén magam, mondjuk, olyanok között, akik között nyilvánvaló, hogy nem rúghatok labdába. És ezt egy pillanat felmérni, nagyon elveszett tudok lenni akkor. Ez is nagyban az anyagi lehetőségeinkről szól. És hiába mond bárki bármit, igenis nagyon számít. Nem is tudom, ki mondta: nem azért veszek méregdrága ruhákat, mert sznob vagyok, hanem mert egyszerűen ezek állnak jól. És tény, hogy egy magas nívójú ruha, egy direkt ránk szabott anyag egészen más, mint amit akár egy klassz boltban vehetünk. A cipőkről nem is beszélve. Ordít a gagyi és tündököl a minőségi, és aki egy kicsit ért hozzá, leveszi ezeket a jeleket. És ez igenis tud szorongatni. Sokszor viselek tervezői ruhákat, olyan darabokat, amit nem engedhetnék meg magamnak. És láttam már rám vetülő sanda oldalpillantást. Hogy ja, persze, ennek a csajnak könnyű, a média, satöbbi… Sokszor nincs vetítés a dologban, általában arra a legirigyebbek, aki még csak nem is sejti ezt. Még ez is természetes valahogy. Persze minden nő a legcsinosabb, legszexibb akar lenni, a méhkirálynő, a domina. Akkor tud igazán működni a dolog, ha megnyerő személyiség is kapcsolódik hozzá, bár láttunk már példát az ellenkezőjére is. Minden a sikerről és a pozíciókról szó, amit meg kell tartani. A pasinkat, a munkánkat, a helyünket.
ContextUs: Végezetül, mit tanácsolsz, ha valaki le szeretné venni a konvenciókat, de mikor kilép az utcára, mégis felveszi a beolvadós kabátját?
Az utca pont rossz példa: néha ott én is rejtőzöm, annyi a bunkó beszólós, ez még nem London és nem Berlin. De nehéz ez, mert sokan végezzenek például irodai melót, ott sem lehet nagyon különcködni, bár egy-egy szép designer ékszerrel, eredetibb cipővel, ravasz szabással egy tipikus kiskosztümöt is izgalmassá lehet tenni. Nem mindenki szeret harsogni, és nem is kell. Néha elég mondjuk egy extra fehérnemű és máshogy tekintünk a világra. Csak mi tudjuk a titkunk, de az kisugárzik.
