A nők mentális betegségének tudományos megítélése folyamatosan változott az idők során, nem így a művészetben, ahol reprezentációjuk évszázadokig konzisztens maradt: kusza haj, beszédproblémák, üveges tekintetek. Főként férfi művészek láttak meg ezekben a tulajdonságokban valami romantikusat, néha még kívánnivalót is, és gyakran tekintettek a mentálisan sérült nőkre múzsákként.
Nem véletlen, hogy Hamlet Opheliája pontosan beleillik ebbe a sztereotípába. Karaktere erősen befolyásolta az első pszichológusokat is. Hugh Diamond, aki a Surrey megyei menekültház női részlegét vezette, gyakran öltöztette betegeit Ophelia-szerű ruhákba, majd fényképezte le őket terápiás céllal. Úgy gondolta, ezek a képek sokkterápiaként hasznosak lesznek ahhoz, hogy gyógyulásba sokkolja őket azzal, hogy saját magukat látva visszahozza a beteg embereket a valóságba.
A hisztéria diagnosztizálása a 20. században kevesebb népszerűségnek örvendett, ezt leginkább a feminista aktivizmusoknak tudhatjuk be, ám a mentálisan sérült nők romantikus mitológiája továbbra is fennmaradt. A film megjelenésével együtt ennek hangot is adtak, megjelent a tragikus sorsú gyönyörű nőalak, akinek szörnyű betegség árnyékolja be a mindennapjait. A háború utáni Hollywood olyan filmekben használta ezt a karaktert, mint a Vertigo és Lilith, amiben a nő elcsábítása szinte része volt komor sorsának. Szomorú és gyönyörű. Muszáj volt így ábrázolni, hiszen ha nem formálják szépre a beteget, akkor sajnos nem kap elegendő figyelmet sem a plotban, sem az egész filmben. A Vertigo elején például, amikor elmondják James Stewart karakterének, hogy a jeges szőke szépséget az öngyilkos nagyanyja szelleme szállta meg, annyira rabja lesz a hősnőnek, hogy a következő barátnőjét is erre a képre formálja.
Ezek a nőalakok sokkal inkább hasonlítanak egy kirakós darabjaira, semmint egész személyiségekre. Úgy hivatkoztak rájuk, mint egy tünetegyüttesre.
A filmeknek leginkább az a céljuk, hogy megmutassák a nőket, nem pedig az, hogy analizálják. Ez megváltozik, ha a szóban forgó hölgy nem teljesen ép.
Írta Terrence Rafferty a Dangerous Methodról alkotott kritikájában. A film mint médium, csak akkor foglalkozik a nők bensőséges gondolataival, ha a szereplő őrült. És csak akkor fog egy nő őrültségével foglalkozni, ha gyönyörű. Vegyük példának Olivia de Havillandot a The Snake Pitből, Jessica Lange-t a Francesban, Naomi Wattsot a Mulholland Driveból és Natalie Portmant a Fekete Hattyúból.
Ez a tendencia a média több formáját is elkezdte uralma alá hajtani, erre remek példa a 13 Reasons Why című Netflix-sorozat, ami az év elején jelent meg és egy lány öngyilkossági merényletét vázolja, amibe a szexuális zaklatások hajszolják bele.
Ahelyett, hogy az élet tragikus véget vetését ábrázolná, tanúi lehetünk, ahogy az iskola válik az öngyilkos dráma fő okává.
Természetesen léteznek olyan ábrázolások is, amikor a nők mentális zavarai nem esnek a sztereotípiák áldozatává, amiknek a hisztéria diagnózisával együtt kellett volna, hogy megszűnjenek. Mikor egy nő ilyen zavarokkal küzd és elmondja a saját történetét, sosem látott árnyalatot tud adni a témának. Sylvia Plath félig fiktív The Bell Jar-ja, és a The Center Cannot Hold Elyn Shaks tollából első kézből szállítanak nekünk információkat erről. Ezekben a művekben a nők végre felszabadulhatnak az évszázados Ophelia-korlátok közül, és saját szabályaik szerint narrálják a történetet.
Susana Kaysen memoárjában, a Girl, Interruptedban a borderline szindrómája ellen veszi fel a harcot. Miközben elfogadta, hogy szüksége van segítségre és (saját szavaival élve) megőrül, nem engedte az orvosainak, hogy eltiltsák a munkájától. Az ilyen és ehhez hasonló művek arra késztetik az olvasót, hogy szembesüljenek a mentális betegségekkel és azok komplikációival. Mivel egyre több nő írja és osztja meg történetét, a betegség megtapasztalásában is fejlődést figyelhetünk meg.
A mentális betegség nem egy életszakasz. Lehet őrült, fájdalmas, undorító és még sok minden más is. Ez egy mély és komplex téma. Akárki, aki elolvassa a Girl, Interruptedet, rá fog jönni, hogy Kaysen élete nem volt tele virágos rétekkel és távolba révedő tekintetekkel. A hisztériában szenvedők nem tudták elmondani saját történetüket, helyettük csak átadták őket színészeknek, akik később el tudták adni állítólagos őrültségüket a vásznon. Amikor a nők urai tudnak lenni a saját történetüknek, minden falat át tud ütni az őszinteségük. Ez egy újfajta szépség.