Tesztelhettük három zenész segítségével, az elektronikus zene kínálta lehetőségeket. Képleteik: rengeteg effekt, dobhártyaszaggató basszusok, és irdatlan mennyiségű pörgés. Ha mindezt összekeverjük, megkapjuk az Electrify vol. 15-t.
A kísérleti zenének elkeresztelt műfaj könnyen felismerhető a rendkívül disszonáns hangokról. Összetétele gyakran egész egyszerűen abból áll, hogy összekeverik az electro house-t egy kis technoval, illetve dubsteppel, és megpróbálják belevegyíteni a saját személyiségüket. Bár egyik alapja lehet a house, a műfajra gyakran jellemző vokált szinte sosem kevernek hozzá. Sokkal inkább az ütős basszusok, és kiemelkedő magas hangok játszanak szerepet ennél a stílusnál. Nagyon fontos, hogy az előadó mindig tudja hol a határ a disszonancia terén, különben élvezhetetlen lesz a produkció.
A Trafóban 2013 óta futó Electrify-sorozat ezeket a stílusú zenészeket kutatja fel, azért, hogy a közönség minél szélesebb skálán láthassa – esetünkben halhassa – a kísérleti zene szépségét, és varázslatát. Ez az alkalom most került tizenötödjére megrendezésre, a Phase Alternating Line, Lolina, és James Ferraro közreműködésével.
Az egyszerűség, nem nagyszerűség
Az estét felvezető Phase Alternating Line neten fellelhető repertoárja meglehetősen csekély, így sötétben tapogatóztam csupán, hogy mi várhat majd rám. Bár néhány számuk megtalálható YouTube-on, mint például a Jelle Vandelie, vagy éppen a magukról elnevezett Phase Alternating Line. Kísérleti zenéhez képest egész nagy népszerűségnek örvendenek, ötszáz pluszos megtekintéssel – azonban a PAL inkább az élő fellépéseiről híresült el. És, hogy ez a tizenötödik Electrify-on hogyan sült el? Fájó szívvel mondom, hogy rettentő egyszerűen.
Phase Alternating Line
Phase Alternating Line AV Performance by: S Olbricht (audio) Gabor Kitzinger (video) Foyer | 23:00 – 23:45 Saturday 10 September Live analogue electronics wi…
A dj személyében színpadra lépő Kitzinger Gábor olyan végtelenül monoton és unalmas zenét kevert, hogy megaludt az emberek szájában a tej. Pontosan azokat az effekteket hagyta ki, amikről a kísérleti zenének szólnia kéne. Előadásában alig voltak basszusok, túlzás nélkül tíz percen át ment ugyanaz az ütem, amit egy szörnyen idegesítő magas hang kísért. Sokkal többet ki lehetett volna hozni zenéiből, mivel a jó alapok megvoltak, de nem vitte tovább őket. Ha például az állandóan ismétlődő refrén helyett néhány verse-t is kevert volna a számaiba, sokkal élvezetesebb lett volna a performansz. A kísérleti zenéből mezei ritmusgyakorlatot csinált, ami lehúzta a hangulatot.
Egyetlen dolog mentette meg a produkciót a biztos monotonitástól, mégpedig a látvány.
Társa, S. Olbricht ugyanis olyan képi világot hozott össze a hang-kreatív háromdés animációival, ami legalább színessé tette előadásukat. Az éppen aktuális mozgóképei mindig illettek az adott zenéhez, és mindnek volt valami mondanivalója. Láthattuk például az emberi gonoszság rejtelmeit, az ő képzelete szerint, vagy éppen a magányosság sötét perceit. A gond csak az, hogy nem egy mozifilmre váltottunk jegyet. A kísérleti zene mellett, a videó csak egy plusz, és egyáltalán nem menti meg a zenészeket az, ha egy teljesen átlagos produkció jól megtűzdelt képi világgal párosul.
Kis hamis
Körülbelül tízperces szünet után elérkezett második fellépőnk, Alina Astrova, – művésznevén Lolina – műsorideje akinél a fülemnek borzalmasabb előadóval még nem találkoztam, a vicc mégis az, hogy tökéletesen megfelelt a stílus kritériumainak.
Rengeteg basszus, kreativitás, és disszonancia jellemezte zenéit, egy kis punkkal fűszerezve.
Az első néhány percben már érezhető volt, hogy ez a lány közel sem átlagos előadó.
Egyből, egy a műfajhoz méltó számával indított. Pörgős volt, az emberek füle csak úgy rezonált az ütős basszusoktól, és ami a legjobban tetszett, hogy oda tudtam rá figyelni. Bár utóbbit csak úgy tudta elérni, hogy a széthangzás határát rendesen felülemelte. Az „éneket” tekintve azonban a produkció megbukott.
Astrova-nak nem szabadott volna kinyitni a száját, mivel a torkából nem jött ki más, csak hamis hang.
A koncertje ezt követően, számomra élvezhetetlen irányt vett. Ha valakivel össze kellene hasonlítanom, akkor olyan volt, mintha kevertük volna Skrillexet Tóth Bettinával. A különbség csak annyi, hogy ő jóval „disszonánsabb” előadó, emiatt valószínűleg sosem fog szert tenni akkora népszerűségre, mint kettőjük bármelyike is.
Minden jó, ha a vége jó
Lolina után újabb tízperces szünet következett, amit James Ferraro performansza követett, aki olyan parádés befejezést nyújtott, amilyet az egész rendezvény jól megérdemelt. Ötletesség, változatosság, és eredetiség. Ezekből mind kaptunk bőven előadása alatt. Ferraro koncepciója nem más volt, mint zene készítése az utca és a világ hangjaiból. Ez olyan remekül sikerült neki, hogy csak az óra ketyegéséből egy egész szimfóniát komponált.
Mindent, amit meg kellett, hogy halljunk kísérleti zeneként, azt ő bele tudta csempészni szerzeményeibe, és bőven ki tudta egészíteni saját fantáziájával. Remekül összhangba tudta hozni a szólamait; egyszer sem hallhattunk két ugyanolyan dallamot, mivel mindig újabb és újabb tárgyak zajai kúsztak fülünkbe.
Nem tudok említeni hozzá hasonló zenészt, mivel ez a stílus még senkinek nem jutott eszébe.
Ráadásul fontos kiemelnem, hogy ő volt az egyetlen, aki kommunikált a közönséggel. Köszönt, amikor bejött, elbúcsúzott, amikor kiment, és még előadása közben is intézett néhány mondatot a hallgatóság felé. A produkcióját kísérő látványt azonban keveselltem.
James Ferraro live in the Boiler Room
FOR PODCAST: http://bit.ly/L7rv6D The weird and wondeful James Ferraro showcasing all the dope music he made! Sorry for making him sound like an amateur dram…
Az érzéki zenékhez nem kaptunk mást, csak egy számítógép monitorját, amin egyfolytában egy szöveg futott. Mivel mindez látszólag nem hordozott plusz jelentést, rontott az összképen, és kissé elvonta a figyelmet az alatta játszódó gyönyörű muzsikáról. Összességében viszont remek koncertet, és kiváló lezárást hallhattunk tőle.
Április 28-án pedig jön a folytatás. Találkozunk a Trafó falai közt!
