A 61 éves Ai Weiwei, az egyik legismertebb kínai kortárs művész, aki egyben aktivista is. Alkotásaiban legtöbbször a kínai politikára és univerzális emberi jogi kérdésekre reflektál. A kínai hatalom által üldözött alkotót hazájában bebörtönözték, pénzbüntetésre ítélték, betiltották, sőt még fizikailag is bántalmazták. A szabadságot megszállottan hirdető művész körül mára kultusz alakult ki a nemzetközi művészeti életben, sőt még azon is túl. A jeruzsálemi Talán igen, talán nem című kiállításán jártunk.
„Egyetlen nagy művésszel nem találkozom, aki művein át ne avatkozott volna bele a világ rendjébe, jobban mondva rendetlenségébe.” (Kassák Lajos)
Művészet gépkarabéllyal
A művészet, ha a politika, Hannah Arendt által sokszor leírt definíciójából indulunk ki, kétségkívül politikai aktus. Olyan emberek közötti tevékenység, amelyben klasszikusan autoriter módon közvetlen visszacsatolás nélkül kíván a művész hatni a befogadóra. Ekképpen, akárcsak a politika, a művészet is létrehozza sajátos megszólalási keretét (narratíváját) és értelmezési környezetét (paradigmáját). Ebből kiindulva rögtön érezhető, hogy mi is a kapcsolódási pont politikum és esztétikum között.
Vannak aztán olyan művészek is (nem is kevesen), akik ezen a szerepen túllépve alkotásaiknak elsődlegesen (vagy kizárólagosan) politikai szerepet szánnak. Aktivistaként, művészetükkel egy-egy jól körülhatárolható politikai agendát szolgálnak.
Mi lehet az a nóvum a posztposztmodern korban, amely kapcsán a művészi játék totális szabadsága mellett is lehet politikai művészetről, politikai célú művészeti „provokációról” beszélni? Mi lehet a művészeti és mi a politikai jelentősége 2018-ban a politikailag aktív, jogokért harcoló művészek alkotásainak?
Egyfelől még a legszabadabb társadalmakban is képesek szelep funkciót betölteni a társadalmi frusztrációk levezetésére, mindezt jó esetben eltaláltan provokatívan. Erre számos iskolapéldával szolgálnak a klasszikus ellenkultúrát hirdető művészeti alkotások a hatvanas évek polgárjogi mozgalmainak megerősödésétől kezdve. Másfelől vannak azok a művészek, akik a kapitalizmus nyelvén szólva képesek eladhatóvá és egyben láthatóvá tenni egy-egy problémát, ügyet. Ezzel pedig képesek a politikai szereplőkhöz hasonló érdekérvényesítő szerepre.
Egy politikailag aktív alkotó művészete, szerintem akkor jó, ha folyamatosan dinamizál, igazi, éles és képes művészetileg is lenyűgözni a nézőket.
El is jutottunk egy fontos pontig, amikor a művész személye, művészetének minősége és politikai agendája ideális egyensúlyban marad. Mi történik viszont abban az esetben, amikor valami félrecsúszik? Amikor a művészeti alkotás esztétikai értéke megkérdőjelezhetővé válik, esetleg a művész arca lesz egy mérettel nagyobb, mint szükséges lenne. Nekem ezek a kérdések jutottak eszembe, amikor Jeruzsálemben, Ai WeiWei kínai polgárjogi művész-harcos Talán igen, talán nem kiállításán jártam.
KIÁLTSD TE IS AI WEIWEI!
Ai Weiwei Pekingben filmszakon kezdte meg tanulmányait, azonban fullasztónak érezte az ottani viszonyokat és külföldi kapcsolatai révén Kaliforniába, majd New Yorkba költözött. 1993-ban visszatért Kínába, ahol kiadott három könyvet (Fekete, Szürke és Fehér fedelű könyvek). Ai Weiwei művészetének kiemelkedő aspektusa az interakció, a beszélgetés szabadságának képessége.
Legnagyobb vihart kavaró műveiben a beszéd szabadságának kérdésével foglalkozik. 2000-ben hozta tető alá egyik legnagyobbat szóló kiállítását a Fuck Offot, amelyben arra ösztönözte az embereket, hogy harcoljanak demokratikus jogaikért.
Ai Weiwei megítélése olyan, mint általában legtöbb nagyon ismert társáé. Sokszor kerül a média kereszttűzébe, amit azonban saját elmondása szerint sem is sajnál, hiszen ez is csak erősíti az Ai-mítoszt.
A kiállításon járva ez a fenti Ai-mítosz a legszembetűnőbb. Hatalmas tereket tölt be, gigászi méretű alkotásaival a művész. A termekben semmi sincs a véletlenre bízva, mindenhova ki van írva három nyelven, hogy melyik mű mit is jelent, mire utal, mit vagy épp kit kritizál. A siker kőbe van vésve, félreértésnek nincs helye. Mindenki tudja, hogy mit is kell gondolnia. Ez összességében meglehetősen illúzióromboló egy olyan nagyszerű művész esetében, akinek elsődleges célja a gondolatébresztés.
Ai Weiwei legutóbbi nagy dobása, a menekültkrízis elején Bécsben felállított kiállítása volt. Ebben (bár már akkor is sokan kritizálták befogadhatatlansága miatt) képes volt a szélesebb, a kínai művészeti nyelvet nem értő közeg számára is eladni narratíváját. Mindezt anélkül, hogy bárki szájbarágásnak érezhette volna a művész véleményét.
A mostani kiállítás szívét a kétségtelenül rendkívüli kreativitásról árulkodó Napraforgómagok projekt adja. Ebben 10 cm vastagságban került elhelyezésre nagyjából százmillió, kézzel festett porcelán napraforgómag. Ezzel Ai Weiwei dicséretesen, a valós méretű magok elkészítésével több száz embernek adott munkát a porcelán fővárosként ismert Csingtöcsenben.
A projekt egyébként több kérdést is felvet, ahogy ez a leírásában szerepel: a tömegtársadalmak, a kizsákmányolás, a hatalom és az egyén kapcsolatának kérdéseit a mai kínai államban.
Az eredetileg a londoni Tate-ben kiállított projekt alatt a látogatók ráléphettek, sőt akár még el is csenhettek 1-1 magot a projektből. A lépkedést aztán a múzeum a porcelánpor tüdőre káros hatására hivatkozva betiltotta és a magok eltulajdonítását is rövidre zárta.
Ezzel ki lett herélve a művészeti darab és a nézők közötti azon interakciós lehetőség, ami annyira jellemző a kínai művészóriásra. Mintha ez az egész hangulatjól szimbolizálná a mostani kiállítás egészét is.
Mi maradt ebből a kiváló ötletből, mik a benyomásai az embernek, ha végigsétál ezen a grandiózus kiállításon?
Egy a Louvre-nak és igazából mindennek bemutató, kicsit fáradtnak, kicsit túlontúl mindennel szemben elszálltnak tűnő szabadságharcos projektje. A művészről készült selfie-k, az alkotóról készült Legó-installáció és megannyi szépen megmagyarázott projekt, amelyek nem magukért beszélnek. Itt és most a művész és a múzeum beszél helyettük. Az egyébként szépen megtervezett szintén óriási teret elfoglaló szőnyeg projektre, a kezdeti elképzelésekkel szemben, már csak cipővédőben lehet fellépni. A porcelán szotyit pénzért lehet megvenni, 20 euróért pedig Ai Weiwei-idézetes könyvet is lehet kapni. A mítoszépítés tehát kétségkívül rendben van.
Félig üres Ai Weiwei jelenlegi jeruzsálemi kiállításából, mintha az a lényegi mozzanat maradna ki, amit őmaga fogalmazott meg már olyan sokszor:
A művészet csak akkor releváns, ha a leglényegibb kérdéseket teszi fel, és a legártatlanabb szemmel fejez ki érzelmeket.
Jeruzsálemben a mindennek bemutató, de az aktuális helyi eseményekre egyáltalán nem reflektáló kiállítás esetében egyik sem teljesül. Ahogy a művészeti darabok részben el lettek szakítva a látogatóktól, úgy szakadt el a kiállítás attól a helytől, amithárom világvallás gondol a világ közepének.
Attól a helytől, amiről egy egyszeri ember is tudja jól, hogy akár egy fűszál elejtése is jelentőségteljes tetté válhat. Egy helytől, ahol emberek tömegei folytatnak valamilyen formában mindennapi harcot saját nyelvük, kultúrájuk, művészetük, narratívájuk győzelemre juttatása érdekében. Erre azonban Ai Weiwei a kiállítótérben szinte semmilyen módon sem reagál mostani projektjében.
Én most először jártam Ai Weiwei-kiállításon, és azzal az ártatlan szemmel mentem, ahogy első randira érkezik az ember. Azzal a jól eső könnyedséggel, hogy talán jól sikerül, talán nem. Belőlem sajnos most az utóbbi érzést hozta elő. Holott nagyon is nagy szükség van jelen világunkban, az olyan politikai művészetre, amelyet ő maga is folytat fiatalkora óta.
A politika és művészet interakciójának kiemelt szerepe van bizonytalan világunkban. Ugyanis a politikailag aktív művészek azok, akik különösen képesek azokra a bizonyos határátlépésekre.
Tabukat tudnak áttörni, paradigmákat hozhatnak létre, a politika nyelvén szólva képesek a jövő megzabolázására, az aktuális helyzetről való vélekedés átstrukturálására.
Ahogy Kassák sugalmazta, semmit sem hagynak meg a maguk rendjében vagy rendetlenségében, és ez így is van jól.
A művészek többsége joggal hiszi, hogy hatalmában áll hatni. Erre a jeruzsálemi és a tágabb izraeli és palesztin környezetben, szerencsére számos jó példa van. Ezért is volt a mostani kiállítás egy kissé csalódás számomra. Pláne egy olyan térben, a jeruzsálemi Izrael Múzeumban, ahol a szabadság nem igazán lehet kérdéses, hiszen provokatívabbnál provokatívabb kiállításoknak adnak helyet. Az alkotó ezúttal biztonsági játékot játszott a műveket tekintve, ahogy a múzeum is az alapos leírásokkal. A címmel szemben nem hagytak helyet annak a talánnak, amely az első randiknak is a lényegét adja.
