Fehér Renátó új könyve az idő és az emlékezet motívumai köré szerveződik. Az emlékezés ideje és az idő emlékezete is belefér Holtidény metaforavilágába. Mintha a kötet terei is az időben lennének –Terminál, ahogy az egyik vers címe is mutatja.
A múlt azonban nem befejezett, hanem folyamatos. Mintha egyszerre lenne a határsáv egyik oldalán a múlt, a másikon pedig a jelen ideje. Fehér finoman stilizált versmondatai is ezt érzékeltetik, egy szórend cseréjével, egy szintagma megfordításával kilép a közlés az eredeti medréből, és máshová kerül a hangsúly.
Könyvében külön búvópatakot képez az ismétlésalakzatok nagyszerű alkalmazása. Halkan radikális líráját az első kötet (Garázsmenet) után a kritika a közéleti líra és a nemzedéki irodalom újabb hullámához sorolta. A Holtidény nem az így-jöttem költészete, sokkal inkább a hol-vagyok lírája.
Hátsó ülés
Németh Gábornak
A biztonságnak a hátsó ülésen nincs köze
félelemhez, se tarifához vagy határidőhöz.
Mert mozgásban lenni talán mégis
ellenszere az irtózásnak az űrtől.
Át egy hídon, hazafelé. Reggel van megint.
Ennek a hátsó ülésnek felelni meg,
végre a szűkösségnek, hogy, mintegy
mellesleg, itt már csak az férjen el,
amit érdemes gyászolni, becsben tartani
vagy megvigasztalni, és ahol
elvárást innentől hiúság se szab.
Erről a reggelről beszélni úgy,
hogy az holnap is kitartson.
Se célozni, se célozgatni nagyon, mert
megváltozni nem készül, de bárcsak
lehetne több, mint tükröződés.
A zárójelbe tett időszámítással
összeszokni, de kibékülni soha.
Végül nem hívni többé hűségnek
a továbbutat, hiába lehetne
kiszállni mással félreérthetetlenül.
Mert ez a hátsó ülés, bár tanulság nincs,
mégsem választás kérdése.
Laktanya
1
Csak az ideiglenes állomásozás öröklakásai maradtak utánuk,
amikor egy napon hazaindultak az alvó határvárosokból.
Egy anya lányt szült aznap. Mozdulatlant, mint ez a laktanya.
A katonai enklávéból rozsdazóna lett, mert sóval hintette be
a helyi érdekű emlékezet, a szóbeszéd pedig annyit válaszolt
minden befektetőnek, hogy aknamezőre itt nem épül lakópark.
2
A falak rendszerint tovább maradnak állva, mint a köztük lakók.
Az időbe mártott testek közül az aknaszedő is kisebb részletet
takar ki az örökkévalóságból, mint az akna.
Az odabent felhalmozott évtizedek most visszaketyegnek, de a
fordított időszámítás lassul, mint a mutató, ha fogy az elem.
A félreértett történelem közben csak parttalan utójátékot kínál.
3
A lány sérülékenyebb, mint a laktanya, mert az ő állagát az anyag
élettartama nem óvja úgy. Nem segít az sem, hogy tudja mi a
reggel, aminek hinni nevetséges, kiismerni tragédia. A tegnapra
ébred, és ebből egy élet áll előtte. Végigaludná, mint a mormota,
de az éhség visszaűzi vadászni a falak közé. Jóllakik, aztán újra
csak várni kezdi, hogy az ideiglenes állomásozás belőle is kivonuljon.
logopédia
pedig itt az elvadult sövényen túl
a légutak kanyarulataiban
talán jut egy üreg felajzott
kisebb erdei vadaknak
farkastorok- és nyúlszájkölyköknek
akiket a logopédia nem háziasít
állatsimogatóvá
itt ahol gyöngybagolyfiókák
öklendezései kerítenek tisztást ahol
elhullott egyedek lassan bomló
szőrcsomói adják az aljnövényzetet
tömítik el az artikulációt
és ahol öblösíti az akusztikát
a még élők ázott bundájának párolgása
ami egyszerre zsákmánya ízlelő szaglásnak
és az orron át kilégzés jó illata
itt a nazális erdő mélyén
újra és újra megszületik
a sípoló sziszegés az odvas törzsek között
tompult reccsenés a lekváravaron
mire a magasban fenyegetően rándulnak
össze a lombok
Napfogyatkozás
forever’s gonna start tonight
Kopnak a napok, mint a porc.
A Föld forog, súrlódik az idő burka.
A Nap, mint egy óra számlapja, figyel:
nem gonosz isten ő, hogy beváltatlanul ígérje magát.
Üzeni viszont, hogy napfogyatkozás az, ami
két napfogyatkozás között telik el,
az örökkévalóságban pedig
nincsen alkalom.
*
Mint kormos üveg mögött a szem,
úgy talál menedéket a hídfő nyirkos
aluljárójában a gyerekrettegés,
ha odakint fogyni kezd a fény.
Bizonytalan lépteit anyja kíséri,
és ugyanúgy féli itt is a sötétet,
de legalább felismeri a szagáról.
Maradnak, míg átvonul a Hold.
A mulasztás és a szégyen aztán mégis
elkötelezi őt az évtizedek múlva
esedékes következő napfogyatkozásnak.
Addig az örökkévalóság megágyazni telik
kétezer-nyolcvanegy néhány percének,
pedig annál még egy hídfő nyirkos
aluljárójában is könnyebb berendezkedni.
Hiába a szigorú készület –
az ég megsürgethetetlen.
*
És ebben a várakozásban éli túl azt, akit
nem a totális árnyéktól való rettegés vitt
vele a hídfő biztonságot nyújtó aluljárójába,
mégsem láthat soha napfogyatkozást.
Arra a délelőttre gondol: a nőre, a menedékre,
szégyenre, nyirokra. Közben visszhangzik
megint az a régi dal, finálét ígérve zökkenti
ki versszak és refrén rutinját, hogy aztán
mindig visszatérjen.
Volkswagen Sisyphus
Francis Alÿs: El Ensayo
Rázza a kopott karosszériát,
mint felköhöghetetlen váladék
vagy sírás a mellkast.
A bogárhátnál csak ez
az öblös rotyogás ismerősebb.
A közelben egy mariachi zenekar
próbálja az ütemtelen kapaszkodás
betétdalát újra meg újra.
A dobozgitáron elvékonyodott,
meglazult húrok, akár dombot mászni már
képtelen inak: mintha halálpontos
így lenne a forma, miközben a zihálás
még örökösen a végső stádiumé.
Vagy magnóból szól a férfikar,
végtelen szalagról, lehúzott ablaknál.
Mert járókelőt nem látni erre, se sofőrt,
csak kóbor kutyát alkalmi életveszélyben,
meg a határsávot, amit domb takar ki
a szélvédő elől. Odafent ér Tijuana véget.
Az utat lejtőnek csak fentről hívják,
mert vissza már nem fordul, aki valaha felért –
ez egy másik gerinc,
a feljutási kísérletek rárakódnak, mint a mész.
És vonóhorgot akasztani sincsen hova:
a teli csomagtartó és
a visszagörgés lóereje elhúzná az eget is.
Űrhajós táv. Űrhajós terhelés.
Egyetlen tapodt, az mennyi élet?