A két évvel ezelőtti, novemberi fellépés után újra az A38-on játszott az A Place to Bury Strangers. Honnan is jöhetne a zajos trió, ha nem a noise-rock fellegvárából, New Yorkból, ahol a ’80-as évek elején az irányzat olyan zenészek erősítőjéből született meg, mint Lydia Lunch, Glenn Branca vagy Thurston Moore. Az este értékelése viszont elég széles skálán mozog a talán túl nagy elvárások miatt.

A noise rockot nem nehéz felismerni, elég beszédes a név; az az alapelgondolása, hogy nem hagyományos, jól felépített riffekkel, hanem az erősítőkből származó gerjedéssel, zajorkánokkal történjen a zenei aláfestés. A gitárok ritkán vannak standardben, általában az alternatív és disszonáns, mindössze két-három hangból álló hangolás dominál. Az így keletkezett káoszban viszont erős, dübörgő basszus és nagyon pontos dob tartja össze a rendet. A fegyelmezettség tehát ugyanolyan fontos, mint a gitárok kiismerhetetlen, dobhártyaszaggató őrjöngése.

Mindkettőben bőven volt része a közönségnek tegnap a hajón.

A headliner a majdnem tizenöt éve alakult A Place to Bury Strangers (APTBS) volt, akik eddig négy albumot adtak ki, a legutóbbit 2015-ben Transfixiation címen.

Sok dal, sok turné, azonban igazán világhírűek talán sohasem lesznek, de azért van egy masszív rajongótáboruk, és a koncerteken sorban bizonyítják, hogy teljesen jogosan érdemelték ki a New York leghangosabb zenekarának járó titulust.

A repertoárjuk elég nagy, nem lehetett tudni, hogy miket fognak játszani az A38-on, és miért pont azokat. Annyi biztos volt, hogy a „slágerekből” – 90-100, esetleg 500 ezres YouTube-nézettség – egy párat hoznak majd. Én a Straightet és a Leaving Tomorrow-ot szerettem volna hallani, vagy a régebbiek közü a Don’t Think Lovert – ezek közül sajnos egyik sem hangzott el. Szerintem közel sem a legjobb, legpörgősebb dalokat játszották, de ne essünk abba a gyakori hibába, amelyről már a Paul van Dyk kapcsán írtunk, hogy csak a kanonizált oldalát szeretnénk hallani egy előadónak. Főleg egy ennyire intenzív este után, amikor mindhárom fellépő rendesen kitett magáért.

Baby in Vain

Az est meglepetése a dán trió, a Baby in Vain volt. Negyed kilenckor nyitott a három lány egy profi, félórás produkcióval az egyre növekvő közönség előtt.

A szokás gitár-basszus-dob felállásból a basszus hiányzott, helyette Lola Hammerich és Andrea Thuesen két sima elektromos gitárral gerjesztett olyan zajszennyezést, amelyből nehéz volt bármit is kihallani, a lányok zenéjében lakozó elemi erő viszont nagyon jól megmutatkozott.

Az első három-négy rövid, pörgős dalban jobban magukra találtak, amelyeknél a legszebb pillantok azok voltak, amikor egy-egy szám vége felé az ütem hirtelen szétesett, hogy majd a dobos, Benedicte Pierleoni hozza újra ritmusba a bandát, mint a koncert közepén lévő akusztikus, dallamosabb elemeket punkkal ötvöző darabok.

Az utolsó dalt Lola Hammerich elképesztő beleéléssel énekelte, illetve kísérte nintendó-hangokra emlékeztető szintetizátorral, ami méltó lezárása volt a pózolás nélküli produkciónak. A mai zenekarok közül a szintén nagyon fiatal és hasonló stílust képviselő Mournhoz lehet hasonlítani, akivel tökéletes párost alkotnának egy turnén. Amúgy a Baby in Vainnek augusztus végén jelent meg a More Nothing című albuma, amit valószínűleg viszont fogunk még látni mondjuk egy évösszegző listán, a Pitchforkon.

Brutus

És akkor jött a Brutus negyedóra szünet után.

A belga trió zajos hardcore zúzása nem nyűgözött le, kicsit ötlettelennek, művinek éreztem az egyes dalokat, a koncert egészét pedig monotonnak.

Egyáltalán nem nyújtottak katartikus élményt, habár az tény, hogy energiabombák voltak, amint az A38 promójában olvashattam. A Baby in Vain póznélkülisége után idegennek tetszett a középen álló Peter Mulders színpadi alakítása. A majdnem spárgába lemenő basszusgitáros, aki egy-egy dal csúcspontján már-már nevetséges módon, szemeit a mennyezetre szegezve esett transzba, nagyon nem illet a képbe.

Az oldalán játszó Stijn Vanhoegaerden mintha ott sem lett volna, a színpad perifériájára került, kiszorult a basszeros-dobos páros összhangjából. Stefanie Mannaerts-ről, az énekes-dobosról még nem esett szó, pedig ő az, aki tényleg megérdemel a lehúzás mellett dicsérő szavakat is. Nem mindennap hallani olyan precíz dobolást, amit Mannaerts nyújtott, ráadásul úgy, hogy közben az énekért is ő felelt. Összességében azért nem volt ez olyan rossz produkció, de inkább egyenként győztek meg a tagok, nem együtt, zenekarként.

Lesz-e pogó?

Bennem hamar, már a Baby in Vainnél, az kezdett kérdésként megfogalmazódni, hogy mikor fog az este elérni arra a pontra, amikor mi, a közönség a magányos fejrázogatást és az óvatos egy helyben ugrálást vad pogózásra cseréljük. Mert a Baby in Vain és a Brutus dalai simán megadták ezt a lehetőséget. Az elsőnél megértem a passzivitást, elég üres volt még a nézőtér, meg egy előzenekarnak az a feladata, hogy hangulatba hozza az embereket. A Brutusnál már vártam volna egy kisebb mozgolódást, ami elmaradt, pedig a tempó lökdösődésre alkalmas volt. Aztán jött az APTBS, elkezdték játszani a We’ve come so fart, és konstatáltam, hogy ilyen hangerővel itt nem lesz semmi pogó.

A hangerővel kapcsolatban szerencsére tévedtem, egyre hangosabbak lettek. A fülem annyira hozzászokott a két órája tartó állandó zajhoz, hogy már nem is tudtam, mi számít hangosnak.

Váratlan fordulat volt, amikor Oliver Ackarmann az első dal közepénél összetörte a gitárját, és hagyta gerjedni a földön. Ennek el kellett volna indítania valamit a tömegben, ami a pogóra emlékeztet, de ez még nem történt meg. És azt hittem, nem is fog, egyszerűen nem működik, csinálhat az APTBS akármit, lehet akármilyen jó a világítás, itt nem lesz ma tömeges megőrülés.

Persze megint tévedtem. Olyan történt, amire szerintem senki nem számított. A negyedik szám után Robi Gonzalez mezítláb a közönség közé rohant, majd Dion Lunadon és Ackarmann követte őt, hogy a nézőtér közepén egy basszusgitárral és egy keverőpulttal olyan rave partit csináljanak, amitől végre mindenki megőrül. Hirtelen minden átrendeződött: akik az első sorban álltak, most utolsók lettek; akik eddig a semleges övezetben élvezték a koncertet, most kénytelen voltak bevonódni a pogózásba. Az a közvetlenség és kreativitás az APTBS részéről, ami nagyjából tíz percig törzsi hangulatot hozott el a hajó gyomrába, a koncert és az egész este csúcspontja lett. Annyira, hogy mindezt még egy So Far Away sem tudta felülmúlni.

Egyedül talán az utolsó szám érhetett a pogó nyomába, de az is csak azért, mert az APTBS felhívta a Baby in Vain tagjait maguk mellé a színpadra játszani: három dob és négy gitár szólt egyszerre, plusz még a földön lévő kettő gerjedése. A szimpatikus gesztus arra is rávilágított, hogy a fellépők közül ők ketten azok, akik inkább összeillenek – a Brutus-szal nem tudtam volna elképzelni ugyanezt.

Az a bizonyos széles skála

Összességében nem lehet panasz egyik zenekarra sem, ezért érzem kicsit igazságtalannak, hogy mégis panaszkodom. A Brutus kilógott a képből, habár egyenként profik, az ő fellépésük nem érte el a másik kettő produkció színvonalát. A Baby in Vain szerintem mindenkivel megkedveltette magát: nem is lehet mást csinálni, csak szeretni azt az egyszerűséget, ahogy a három lány kiáll a színpadra.

Az A Place to Bury Strangers koncertjén annyira sokat dobott a nézőtér közepén zenélés, hogy ahhoz képest elhalványul az, ami előtte és utána volt. Oliver Ackarmann énekéből szinte semmit nem lehetett hallani, talán hozhattak volna egy ütősebb set-et is, belefért volna egy mix mind a négy nagylemezről. Nem tudom pontosan megmagyarázni, mi az, ami hiányzott – már ha egyáltalán hiányzott valami, és nem csak a túlzott elvárás beszél belőlem. De elnézve a közönség passzivitását, leszámítva azt az őrületes negyedórát, lehet, hogy más is hasonló érzésekkel távozott.