Amanda Gorman mint a 2036-os választások győztese?
Amanda Gorman The Hill We Climb című lelkesítő, pozitív üzenetű költeményét a január 6-i események, valamint Barack Obama két elnöki beiktatásán elhangzott versek ihlették.
A S/magazine-nak adott júliusi interjúban költészetéről azt nyilatkozta, célja, hogy a szavai erejének segítségével még a legmegterhelőbb időkben is emlékezni tudjunk legjobb énünkre.
Ő Amanda Gorman, a fiatal, színes bőrű költő, aki Joe Biden beiktatásán Lady Gagától is ellopta a show-t
Szólt arról is, hogy neki, „sovány, rabszolga ősöktől származó, fekete kislánynak”, akit anyukája egyedül nevelt fel, mit jelent amerikainak lenni, mit gondol a demokráciáról.
Kapcsolódó cikk
A rendkívül ambíciózus és optimizmussal teli ifjú harvardi diplomás költő-aktivista állítja, a reményt nem másoktól kell kérnünk, hanem magunkban kell megtalálnunk.
Ha eljön a nap, kilépünk a homályból
Amanda Gormant az újdonsült first lady, Jill Biden kérte fel, hogy szavaljon az ünnepélyen. Gorman verse, a The Hill We Climb (A domb, amelyet meg kell másznunk) félúton mozog a szabadvers és a slam poetry között.
Reaction To Amanda Gorman's Inauguration Poem
During ET Canada Live, Roz Weston, Graeme O'Neil and Keshia Chante take a look at the celeb reaction to Amanda Gorman's Inauguration poem, including shoutout...
A slam poetry műfaji sajátossága, hogy előadásának módja is sokat hozzátesz az élményhez, és Gorman nem csupán felolvasta, de elő is adta költeményét, kiemelve a sorokon belüli rejtett rímeket és a rengeteg bravúros szójátékot. Az első (nem hivatalos) magyar fordítást a HVG kulturális újságírójának, Kovács Bálintnak köszönhetjük.
Amanda Gorman: A domb, amelyet meg kell másznunk
Hol keressük a fényt ebben a végtelen homályban,
kérdezzük magunktól, amikor új napra ébredünk.
Annyi veszteséggel a vállunkon egy tengeren kell átkelnünk.
Dacoltunk sötét rengeteggel, végül el is hagytuk a mélyét.
Megtanultuk, hogy a csend nem mindig jelent békét,
és ami eszmék és normák szerint „igazság” – nos:
az nem mindig igazságos.
És mégis, máris a pirkadat tárul elébünk.
Valahogy elértük.
Valahogy átvészeltük, és egy olyan nemzet tanúi lettünk,
amely nem tört meg,
csak még befejezetlen.
Mi, akik egy olyan országot, egy olyan kort örököltünk meg,
ahol egy apró fekete lány, a rabszolgák leszármazottja,
akit egy egyedülálló anya nevelt fel,
arról álmodhat, hogy egy nap elnökké válhat,
most egy elnöknek szavalhat.
És igen, távol vagyunk a makulátlanságtól,
távol a kristálytisztaságtól,
de nem is azért küzdünk, hogy tökéletes egységet alkossunk.
Küzdünk az egységért és egy közös célért.
Hogy megalkossunk egy országot,
amely minden emberi kultúra, bőrszín,
és tulajdonság elkötelezettje.
Így végre arra emelhetjük a tekintetünket, ami előttünk áll,
és nem arra, ami köztünk áll.
Betemetjük az árkot, mert tudjuk,
ahhoz, hogy a jövőnkre koncentrálhassunk,
félre kell tennünk a nézeteltéréseinket.
Letesszük a kardunkat,
hogy a másik felé nyújthassuk a karunkat.
Többé nem ölni, hanem ölelni vágyunk.
Ha más nem, maga a földgolyó erősítse meg, hogy így van:
Hogy még ami meg is roppantott, fel is röppentett.
Hogy még ami túl kemény is volt, abban azért remény is volt.
Hogy még ami kiakasztott, meg az sem akasztott.
Hogy örökké egymáshoz vagyunk láncolva, győzelmesen.
Nem azért, mert sosem szenvedünk többet vereséget,
hanem mert többé nem vetjük el a megosztottság magvait.
A szentírás arra biztat, képzeljük el,
hogy ki-ki az ő szőlője és fügefája alatt nyugszik,
és senki meg nem rettenti őket.
Ha mindannyian megtesszük, amit ma meg kell,
a győzelem nem a katonáink szívében,
hanem az újonnan épült hidak ívében
rejlik.
Ez az ígéret kell itt,
ez a domb, amelyet meg kell másznunk,
csak mernünk kell.
Mert amerikainak lenni nem csak a büszke örökségünk.
Ez a múltunk, amit kijavítani is kötelességünk.
Láttuk az erőt, amely összezúzta volna a nemzetünket,
amikor összehúzni kellett volna.
Elpusztította volna az országunkat a demokrácia felfüggesztésével.
És kis híján sikerrel is járt.
De ha időről időre fel is lehet függeszteni a demokráciát,
végleg legyőzni soha nem lehet.
Bízunk ebben az igazságban, mély hittel,
mert míg mi a jövőre figyelünk, a történelem minket figyel.
Ez az igazság helyrehozásának kora.
Ettől tartottunk az eleitől fogva.
Nem éreztük késznek magunkat arra,
hogy örökül kapjuk e rémisztő órát,
de amit találtunk benne, erőt adott
egy új fejezet megírásához,
amely reményt és nevetést kínálhat nekünk.
Így noha nemrég még azt kérdeztük,
„Hogyan is győzedelmeskedhetnénk a katasztrófa felett?”,
most bátran mondjuk,
„Hogyan is győzedelmeskedhetne felettünk a katasztrófa?”
Nem térünk vissza ahhoz, ami elmúlt, csak afelé megyünk, ami jó, ha lesz:
Egy ország, mely sebesült, de él, melegszívű, de merész, szabad és szeles.
Nem térít el és nem zavar meg a megfélemlítés,
mert tudjuk, a tétlenségünket és tehetetlenségünket
továbbörökítenénk a következő generációnak.
A mi ökörségünk lesz az ő örökségük.
De egy dolog biztos:
Ha keverjük a kegyelmet a képességgel,
a képességet a békességgel,
a szeretetet adjuk örökül, és gyermekeink jövője
megtelik fényességgel.
Hagyjunk egy jobb országot magunk mögött, mint amilyet mi kaptunk.
Bronzszínű kezem
a mellkasomra teszem:
e feljajdult világ feljavult lesz általunk.
Felemelkedünk a nyugat aranyló dombjairól.
Felemelkedünk a szélfútta északkeleten, ahol őseink először forradalmat szítottak.
Felemelkedünk a közép-nyugat tavaktól szegélyezett államaiból.
Felemelkedünk a nap perzselte délről.
És építünk, békítünk és szépítünk.
Nemzetünk minden ismert zugában,
az országunkként ismert hely minden sarkában,
a népünk, sokszínű és gyönyörű,
talpra áll majd, ütésektől gyötörten, de gyönyörűen.
Ha eljön a nap, kilépünk a homályból,
izzva és bízva.
Szabadságtól borul virágba a hajnal.
Hiszen mindig ott a fény,
már ha elég bátrak vagyunk látni.
Már ha elég bátrak vagyunk azzá válni.
(Kovács Bálint fordítása)
