A színház valódi erejét a Zsótér Sándor által rendezett színművészetis vizsgaelőadásokban érzem meg igazán. Színészeit a kőszínházi előadásaiban is egyedülálló módon vezeti. Amikor azonban vizsgaelőadást rendez, a tanítást egy új szintre emeli. A színésznövendékekkel való első találkozástól kezdve minden előadás utolsó percéig formálja és tanítja őket. Ennek a közös munkának köszönhető, hogy ezeket a vizsgaelőadásokat látva újra és újra beleszeretek a színházba.
Klasszikusok a kertben
Zsótér számára egyáltalán nem idegen a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós intézetének székhelye a Szentkirályi utcában. 2008-ban Shakespeare Lear királyát rendezte meg a kertben az akkori Marton-Hegedűs D. vezette színészosztálynak Lír címen. 2013-ban saját osztályának rendezett egy maratoni hosszúságú, szabadtéri Peer Gyntöt, idén pedig újra visszatért a már jól ismert bokrok és fák közé. Ezúttal egy, a spanyol Pedro Calderón de la Barca tollából született, tizenhetedik századi barokk drámát gondolt újra. Az élet álom szövegstruktúrája nehezen kezelhető, de a 8-10 oldal hosszú monológokat a rendező ötletesen és egyenlően osztotta el a színinövendékek közt.
Zsótér tanárként szereti kihívások elé állítani a színésznek készülő fiatalokat.
A most harmadéves Marton-Hegedűs D. (illetve a tavalyi botrány óta Forgács-Hegedűs D.) osztály tagjai azonban sorra döntötték le az eléjük állított akadályokat. Úgy játszották végig a két órát, mintha meg se kottyanna nekik, hogy fára kell mászni, földön kell gurulni és gyakorlatilag folyamatosan mozgásban kell lenni.
Brecht vs. Calderón
Noha Zsótérnak és a színészeknek a próbafolyamat után már megszokott környezetnek számított az egyetem belső kertje, a nézők bizonytalan, lassú léptekkel haladtak az udvar két részén elhelyezett székkupacok felé. Az egyik színinövendék vezetett minket a jó irányba, ahol komótosan helyet foglaltunk. Nem sokáig ülhettünk nyugodtan a szombat délutáni napfényben, hiszen az előadás előtt a rendező kiállt elénk, és egy néhány perces monológba fogott. Zsótér Sándor Magyarországon a legtermékenyebb Brecht-rendező.
A számos Brecht-darab hatása, akarva vagy akaratlanul, más rendezésein is szemmel látható. Ilyen „brechtesülésnek” tituláltam ezt az előadáskezdő monológot. Bertolt Brecht előszeretettel használt bevezető szövegeket, számozatlan, nulladik jeleneteket drámáiban, amelyek arra voltak hivatottak, hogy szituálják a helyzetet, ami rövidesen a néző elé fog tárulni. A rendező informálta a közönséget a dráma születéséről, majd röviden vázolta a kezdőszituációt – hogy értsük, biztos, ami biztos. Ezek után megkért minket, hogy a jobban hallhatóság és a színész-néző közti intimitás megteremtése érdekében álljunk fel, fáradjunk a hatalmas, háromágú fa alá, és onnan nézzük az első jelenetet.
Dekonstruált és rekonstruált szöveg
Kifejezetten nehéz egy közel négyszáz éves, aktuális témájúnak aligha mondható drámaszöveget hitelesen színpadra vinni és a mondatokat úgy adni a színészek szájába, hogy az ne váljon tizenkét perc után unalmassá. A rendező Harsányi Kálmán fordítását használta az előadáshoz, amiből gyakorlatilag csak a hosszabb monológokat húzta rövidebbre. A szöveg eltér az eredeti változattól, de nem nyelvileg, inkább strukturálisan. A dráma lineárisan elmesélt története egy jogos trónörökösről szól, akit apja, az uralkodó elzárt az emberek elől, mert egy jóslat szerint fia alkalmatlan a királyi létre, és csak megnyomorítaná az országot. Erre a fiúra aztán rátalál két bolyongó fiatal, így a király titkára fény derül, aminek következtében úgy dönt, ad egy esélyt a fiának és egy nap erejéig a trónra ülteti.
Olvasáskor a cselekmény egyszerűnek tűnhet, de ahogy újabb szereplők bukkannak fel és újabb viszonyrendszerek alakulnak ki, egyre inkább összekuszálódik a fejünkben a történet.
Ez az, amit a rendező azzal akadályozott meg, hogy szétszedte a drámát és a jeleneteket újra sorrendbe rakta – a saját koncepciója szerint és a könnyebb megértés érdekében. Ezért szerintem a közönség kifejezetten hálás volt, noha az előadásnak így is volt elég összetevője, ami nehezítette a megértést (vagy inkább elvonta a figyelmet). A darab tehát a 20. századi magyar fordítás nyelvezetét használja, de ez egyáltalán nem zavaró. Hogy miért nem? Mert a kétórás előadás alatt a szöveg erősen háttérbe szorul. Akkor mi kerül előtérbe? A mozgás.
Pina Bausch mint inspiráció
Zsótér Sándor gyakran fordul a mozgás és a tánc máig egyre bővülő eszköztárához, amikor belefog egy előadásba. Az Ódry Színpad aulájában rendezett Sirályba táncos betéteket illesztett, amelyek teljes mértékben kihasználták a tér adottságait: a ruhatár pultjától az aula oszlopaiig mindent betáncoltak. A Nemzeti Színházban megrendezte Euripidész Hippolütoszát, amiben egy élő ló is a színpadra kerül. Erre való tekintettel a mozgásnak végtelenül fegyelmezettnek kellett lennie, ugyanakkor a hatalmas jószág nyers erejét is éreztük, amikor az, egy karnyújtásnyira tőlünk körbe-körbe kezdett vágtatni. Szintén a Nemzetiben rendezte Brecht Galileijét, ahol a színészeit majdhogynem folyamatos mozgásban tartotta, különféle akrobatikus mozdulatokat végeztetve velük.
Ugyanígy a mozgáshoz tért vissza Zsótér Az élet álom esetében is, amit inkább neveznék mozgásszínháznak vagy fizikai színháznak, mintsem egyszerű prózai vagy helyspecifikus előadásnak.
Itt egészen konkrétan a tánctörténet egy kiemelkedő alakjához nyúlt vissza. Pina Bausch szolgált inspirációként a darabhoz. Pina a huszadik századi táncművészet megújítója volt, mozdulataiban hatalmas szerepe van például a kontakttáncnak, a gravitációnak és a graham-technikának. A háromágú fán játszódó nyitójelenet statikussága után (hiszen a két szereplő csak állnak a fa elágazásaiban) az előadás dinamikája az utolsó percig meg sem áll.
Mindenki, aki a „színpadra” lép, folyamatos mozgásban van. Ezek a mozdulatok teljesen hétköznapinak tűnnek, de attól válnak szokatlanná, ahogyan Pina Bausch összeszerkesztette őket. Minden egyes mozdulat (legyen az fának dörgölőzés, földön gurulás, székdöntögetés vagy vonulás) a német táncos-koreográfustól származik. Zsótér nem véletlenül fordult a művészhez, hiszen Calderón drámaszövegéhez meglepően passzol Bausch mozgása. Igaz, egy-két jelenet esetében a tánc csak szövegpótléknak tűnt – vagy éppen fordítva.
A színház tisztaságából mocsok lesz
A mozgás akkora szerepet kapott az előadásban, mint maguk a színészek. Ebből kifolyólag gyakorlatilag a testükön kívül semmi más nem áll a játszók rendelkezésére: se jelmez, se díszlet, se kellék. A saját testük az egyetlen kifejezőeszközük, abból kell kihozniuk a maximumot. A jelmezek kizárólag funkcionálisak, a külsőségek egyáltalán nem számítanak. A színészosztály egyes férfi tagjai hol fel vannak öltözve, hol félmeztelenek. Sőt, az egyik jelenetben pedig egy szál semmiben ülnek előttünk. Mindenki a saját ruháját viseli, talán azt, ami éppen a kezébe került: mackónadrágot, kapucnis pulcsit. Amikor először megláttam őket még az előadás előtt, az jutott eszembe, hogy én pont ilyen öltözetben szoktam hátramenni a kertbe, amikor kapálni vagy ásni kell. Később rájöttem, hogy a lányok például azért viseltek tréningnadrágot és sportfelsőt, hogy amikor a földön fetrengenek, az ott heverő tűlevelek ne szurkálják őket agyon. Praktikus.
A fiúk félmeztelensége is legtöbb esetben indokolt volt, hiszen miután Segismundot elásták a gödörbe (de tényleg, frankón rálapátolták a földet), majd onnan kimászott, a bőrére ráragadt a föld és a por. Így szó szerint rajta ragadt a mocsok, amibe mások mártották. A komfortos kőszínház tisztaságából Zsótér kertszínházában dzsuva lett. A fenyőkről lehulló tűlevelek, az udvar földje, száraz levelek – ezek voltak az előadás kellékei. Gyakorlatilag csak a kertben fellelhető eszközöket használtak. Díszlet nincs.
Vagyis van, de statikus és mozdíthatatlan, ami annyit tesz, hogy a színészeknek teljes mértékben a térhez kell igazodnia.
A szabadtéri színház legnagyobb ereje a térben rejlik: friss levegő, természet és a fix „díszletelemek” közt játszó színészek hatnak a nézőre. Izgalmas volt egyik helyről a másikra sétálni: hol a tetőn, hol a fenyőfákon, hol az egyetem raktárépületének falai közt zajlottak az események.
Itt egy Segismundo, ott egy Segismundo
A drámának hét nevesített szereplője van, az osztály pedig tizenkét főt számlál. A színműs vizsgaelőadások szinte mindegyikében találkozunk ezzel a jelenséggel: egy szerepet több színész játszik. A rendező azonban Az élet álom esetében amellett döntött, hogy nem egyszerűen egyes attribútumokkal – nyaklánccal vagy ruhadarabokkal, mint a már említett Sirály esetében – jelzi a szereplő kilétét. Itt is a mozgáshoz, egészen konkrétan Bausch koreográfiáihoz nyúlt. A szerepváltások nem a megszokott módon történtek. A ember kimegy, a következő jelenetben B ember lép be, ugyanabban a szerepben. Ezt Zsótér szerepduplikációkkal oldotta meg, ez pedig a mozgással is jól működött, abszolút egyértelmű volt minden váltás.
Többször láttunk egyszerre két Clotaldot vagy egyszerre két Segismundot a színen, de egy percre sem volt kérdéses a kilétük, hiszen ugyanazt a mozdulatsort láttuk tőlük szimultán. A szereposztásnál ügyeltek arra, hogy az osztály összes tagja nagyjából ugyanakkora szerepet kapjon. Számukra ez az előadás nem szerepeket, hanem kihívásokat rejt magában. Ezeket teljesíteni akarják, és teljesíteniük is kell.
Zsótérnak oda kellett figyelnie a jelenetek összeállításánál arra, hogy a hallgatók fizikai adottságának megfelelően adjon nekik feladatokat.
Horváth Csenge megmutathatta hangi adottságait, Rudolf Szonja törékeny alkatával meggyőző volt a rég nem látott, elveszett gyermek szerepében. Ábel Stella gyorsaságát pedig többször is kihasználta a rendező, ezzel is lendítve az előadás dinamikáján. Dino Benjamin alacsony és vékony termete sem okozott problémát, sőt, többször humorforrásként szolgált. Noha az alkata egy-egy jelenetben megmosolyogtató lehetett, amint megszólalt, az egész Szentkirályi utca az ő hangjától zengett. A szereposztásban talán Segismundo kettőse volt a legerősebb. Pontosabban az, ahogyan az osztály két tagja (Márfi Márk és Reider Péter) a börtönbe zárt fiú két énjét, két egymástól teljes mértékben eltérő oldalát mutatta meg. Márfi Márk testfelépítése és temperamentuma indukálta, hogy az ő tömlöcből kiszabaduló Segismundoja egy fenevadhoz hasonló lény volt. Ezzel szemben, amikor már Reider Péter játszotta a királlyá koronázott fiatalt, egy egészen más embert láttunk. Az ő Segismundoja már sokkal szerethetőbb és hétköznapibb volt, valamint kevésbé ijesztő. A színészosztály minden egyes tagján érezni lehetett a csinálni akarást és a teljes jelenlétet. Még akkor sem zökkentek ki a játékból, amikor a szomszéd néni az erkélyén állva sípolni kezdett, jelezvén, hogy abba kéne hagyni a hangoskodást így vasárnap délután.
Szomszéd néni, szőnyegporolók, fűnyíró
Érdekes és rizikós döntés szabadtéren színházat csinálni, hiszen megvan rá az esély, hogy az esetleges csendek nem lesznek olyan feszültek, mint amilyennek szánták, vagy a túl hangos megszólalásoknál bizony beleszólnak az előadásba. Ez még bátrabb vállalkozás, ha a belváros egy viszonylag csendes utcájának belső kertjében vagyunk, amit házak vesznek körbe, amelyben lakók tengetik életüket. Mi történik, ha egy lakó megunja a tetőn visítozást vagy a sikoltásokat? Általában egyszerűen belekiabál az előadásba, mondván „Elég legyen már az üvöltözésből!” vagy „Vasárnap van, kussoljál!”, esetleg ellenhangzavarba kezd. Ez természetesen a szomszéd természetétől függ, de előfordul az is, hogy apuka a mellettünk lévő kertben nekiáll füvet nyírni vagy szőnyeget porolni.
Ezek ellen nincs mit tenni, de eldönthetjük, hogy odafigyelünk-e rá vagy sem. Létezik írói szabadság, rendezői szabadság, színészi szabadság, de nézői szabadság is.
Teljes mértékben rajtunk múlik, hogy mire figyelünk. Ha akarom, hagyhatom, hogy a néni füttyögése megzavarjon, de úgy is tehetek, mintha meg sem hallottam volna. Ezt a nézői szabadságot a rendező az előadás előtti monológban effektíve ki is jelenti. „Nyugodtan fel lehet állni, sétálni, mosdó benn van, szabadtéren vagyunk, cigarettázni is szabad, amit akarnak”, mondván. Felszabadító érzés a természetben, szabályok nélkül színházat nézni.
Szereplők
Ábel Stella, Antóci Dorottya, Darvasi Áron, Dino Benjamin, Ertl Zsombor, Horváth Csenge, Kovács Máté, Lukács Dániel, Márfi Márk, Márkus Luca, Reider Péter, Rudolf Szonja
Alkotók
Fordító: Harsányi Kálmán
Rendező: Zsótér Sándor
