Brooks Nielsenék szakítottak az eddigi sikereket hozó, melankolikus, tipikusan szakítás utáni, surf, garage és psych elemekből összetákolt, leginkább csak beach goth-ként emlegetett zenei világukkal, és egy merész lépéssel visszautaztak egyenesen a ’80-as évek electro-pop zenéi közegébe. Ebben az utazásban a vezetőjük nem más volt, mint Julian Casablancas, aki a lemez produceri munkáit végezte – markáns módon nyomot hagyva maga után. A City Clubon a gitár helyett a szintetizátor lépett a zenei főszerepbe, de hallhatunk kísérletezést más, új hangszerekkel, például xilofonnal is. Azonban sajnos nagyon hiányoznak a lemezről a korábbról megszokott fülbemászó dallamok, helyettük csak olyan táncolósabb dalokat kapunk, amikre szinte lehetetlen emlékezni egy órával a hallgatásuk után.
A címadó nyitódal, City Club akár lehetne egy kimaradt dal is a Phrazes for the Young című Casablancas-szólólemezről. Ezt hallgatva leginkább egy éjszakai autózást képzelek el a neonfényű városban, megvan benne a jó lüktetés, de igazán érdekes megoldást nem tartalmaz. Ezt követi a lemez abszolút húzódala, az I’ll Be Around, ami kifejezetten slágeresre sikerült, jól eltalált hangzással és szinti témákkal, a végén hallható szóló pedig dob még egyet a számon.
A new wave jegyében született Vacant Lot, bár meg tud mozgatni, sajnos végig elég lapos marad. Az ezt követő Night Ride engem a kásás, másnapos reggelek érzésére emlékeztet, a tipikus „Growlers-melankólia” ebben a számban a legerősebb. Bár nem nevezném kifejezetten unalmasnak, mégis éppen csak annyira köt le, hogy ne akarjam továbbléptetni – ez sajnos sok másik dalról nem mondható el a lemezről. A Dope on a Rope esetében érezhető a legerősebben Casablancas hatása. Talán ennek a dalnak a ’80-as évekbeli, diszkós-szintipopos iránya áll a legmesszebb a zenekar eredeti hangzásvilágától. A hatodik, akusztikus, filmzene-hangulatú track, üdítő változatosságot jelent az eddigiekhez képest, és megint visszahoz valamit a régi Growlers-melankóliából. A When You Were Made egy gyermeknek meséli el szülei válását, méghozzá a következő üzenettel: „Don’t worry babe, don’t get too down on yourself / They were in love when you were made”. Még ha a szintis, instrumentális részek kicsit ki is szólnak a dalból, az egész tulajdonképpen jól működik együtt. Azok, akik nem nyitottak a City Clubon hallható új zenei hangzásvilágra, valószínűleg ebben a dalban találják meg a kedvencüket a lemezről.
Az ezt követő számok nagyjából közepes iparosmunkának vagy stílusgyakorlatoknak tekinthetőek leginkább, a Rubber & Bone és a World Ungled sajnos teljességgel feledhető kategória, a szinti-hangzást ezekben sikerült a legkevésbé eltalálni, míg a The Daisy Chain nagyjából olyan, mintha a Beatles már kiégve és fantáziátlanul folytatta volna a ’80-as években is. A Neverending Line megint egy kis változatosságot hoz a garázsos, keményebb hangzással és tökös basszustémával, viszont ennél sokkal több jót nem tudnék mondani róla. A Too Many Timesban Casablancas még vokálozik is, én pedig ha elfelejtem, hogy a Growlers-ről van szó, akkor egy egész vállalható dalnak mondanám ezt a korabeli elfelejtett zenék közül. A záró Speed Living kedves, táncolós funky-ja tulajdonképpen felüdülést hoz és még jól is áll a Growlers-nek, de a lemez összhatásán már nem változtat.
Összegezve, a zenekar dicséretet érdemel azért, hogy megpróbáltak zeneileg továbblépni és volt bátorságuk valami merőben újba belefogni. Azonban ez a mostani kísérlet, még a néhány jó pillanattal együtt is, elég gyengére sikeredett, és azt jelzi, hogy nem ez lesz (remélhetőleg) az irány, amit a Growlers-nek követnie kéne a jövőben.
Fotó: a zenekar hivatalos Facebook-oldala.
