„Másfél millióan vagyunk itt, a Budapest Parkban!” – hangoztatta négyszer is Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. A pixelek zaja szeptember 23-án csak úgy átsuhant rajtunk.
Maga a cikk címét a Repülni roncsokat című dalukból idézem. Arra próbálok reflektálni, hogy nagyon rég el akartam jutni egy Vad Fruttik-koncertre, s úgy láttam, mindenki próbálta péntek estéjén összedrótozni magát, hogy majd Likó elvégezze a simításokat. Félre értés ne essék, a zenekar egyik legrégebbi rajongója vagyok, de több hónapja nem voltam a fellépésükön, és a szervezetnek szüksége van arra!
Az előzenekar az Esti Kornél volt, s jó választás, hiszen a srácok hasonló hangulatot idéznek meg, mint a ’Fruttik. Mondhatnám azt, hogy depresszív, de ez egyrészről pejoratív lenne egyeseknek, másrészről nem fedi le teljesen, amit mondani szeretnék. Azonban lemaradtam az elejéről, hála a tömegközlekedésnek. A kedvenceimet még épp elkaptam, így a Boldogság, te kurvát, a Rohadt esőt is. Miután körülbelül az 5. sorba férkőztem, nagy erőkkel vártuk Likót és a bandát. Egyből belecsaptak a setlistet tekintve: az Embergép című slágerükkel indítottak, ami vegyes érzéseket váltott ki. Egyrészről nagyon örültem, mert az volt az egyik olyan dal, amit először megkedveltem tőlük, viszont nem szerencsés már az elején ellőni a nagyokat.
Ahogy haladtunk előre, egyre jobban kommunikált a közönséggel az énekes. Ennek köszönhetően megtudhattuk, hogy például a Limonádé trekkjük az ő 16 éves korát juttatja eszébe – amikor még a korai magömlés még terítéken volt, mesélte a frontember. Aki esetleg jobban ismeri a Vad Fruttikot, pontosabban fogalmazva, mélyebbre ássa magát az interjúk ösvényein át, az tudhatja, hogy a Limonádét a nagyanyja ihlette:
A nagymamám elveszett a gőzben, / penész-virágos fürdőben keresem.
Ennek sztorija, hogy amikor a nagymamája házában volt ifjúként, az idős asszony épp húslevest főzött, s a lábasba tett karnak a képe homlokon csókolta Likót.
És eljött az a mondat, amit azóta sem tudok feldolgozni:
Soha nem volt a Budapest Park életében olyan, hogy másfél millióan töltsék meg a helyet.
Gyorsan hátra is néztem, hogy ellenőrizzem, s megdöbbenve realizáltam, hogy valóban irgalmatlanul sokan vannak mögöttem, de azért a Park mégsem tud befogadni másfél millió embert… Ugye? Az biztos, hogy a bejáratnál is voltak emberek, nem kevés. Koncert közben ezen elméláztam. Ahogy írtam fentebb, azon kevesek és egyben szerencsések egyike vagyok, akik már a kezdetektől rajongója volt a Vad Fruttiknak. Akkoriban nem tudtak volna megtölteni egy Parkot. Ez nyilvánvaló és természetes. Viszont jó volt belegondolni, hogy vidéki helyszíneken kétnapos koncertet adnak, vagy egy Budapest Parkot úgy megtöltenek, mint a magyar zenei szcéna kevés szelete, sőt. Emlékszem, az Úgy fáj című dalukat nagyon megkedveltem, s felháborodva konstatáltam, hogy alig pár ezren tekintették meg. Most azonban másfél millió ember üvöltötte a fülembe ugyanazokat a sorokat. Mi változott a kettő közti időszak tekintetében? A Darabokban és a Tudom milyen című legutóbbi lemezük ekkora népszerűséget hozott volna nekik? Ez talán igaz is, hiszen irgalmatlanul jól sikerültek, s növekvő tendenciát mutat a zenekar a korongok kvalitása kapcsán. Azonban a Youtube-ra feltöltött videói alatti hozzászólásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy akik a videókra kattintanak, már eleve rajongók, s igen sokan vannak. Az én olvasatomban (túlzással persze) egyik percről a másikra ment végbe a zenekar felemelkedése. Mindenesetre nagyon örülök neki, mert igazán megérdemli a banda. Emlékszem olyan Likó-interjúkra is, amikor egyrészt arról mesél, hogy lakodalmakban is fellépett, ahol a menyasszony inkább őt választotta volna, mint az éppen ünneplő legényét, másrészt videók is vannak, amint láthatjuk/hallhatjuk, ahogy az énekes éppen lagziban ropja. Talán közhelyes lenne, ha az mondanám, hogy a ranglétra aljáról indult a ‘Fruttik, de attól még igaz lenne.
A Részeg király daluk előtt megjegyezte, hogy ezt Gergőnek (a vokálgitáros – a szerk.) ajánlja. Akkor még nem tudtuk, melyik számukról van szó, de amint elindult a dallamzápor, mosolyogva üvöltöttünk, s mint azt megfigyeltük, Gergő is – lehet egyszerre mindezt véghez vinni? Megérkezett ezután a Sárga zsiguli is, és szokásosan az elektronikusan felturbózott verzióban. Van egy olyan réteg a rajongók között, akik a Nekem senkim sincsen, Lehetek én is és a Sárga zsigulit ismerik és szeretik. Számomra pedig pont ezek taszítanak – a Nekem senkim sincsen kivételével. Noha mindegyiket meghallgatom, mert a szotyizós dalban szeretem az új verziót, a legnagyobb slágerük kapcsán pedig azt mondhatom, hogy igazán fülbemászó dallamokkal operálnak, így önkéntelenül is ott motoszkál a hallójárataimban.
Javarészt az új albumról játszottak – sőt, az összeset hallhattuk –, ami érthető, viszont az kevésbé, hogy a setlistben nem szerepelt az előző korong címadója, a Darabokban. És valljuk be, igen népszerű és releváns az a trekk. Továbbá az ugyan kevésbé meglepő, de számomra csalódás, hogy nagyon ritka esetekben hallhatom koncerteken az Üvegszilánkkal és a Szerelmes dal számukat.
Természetesen nem maradhatott el a Hold, Szemben a nappal és a Válaszok nélkül slágerük sem, viszont köszönhetően a két korsó sörnek, amit koncert közben bepusziltam, azt már hátul, a mosdóknál énekeltem. Már tudtam, nincs sok hátra sajnos, így nem fészkelődtem előrébb. Kezdtem félni, hogy a Tudom milyen, egyik kedvencem nincs a setlistben, de felcsendül szerencsére. Aztán maradt a vissza!, és a két gigadaluk, a már említett Nekem senkim sincsen és a Lehetek én is zárta a koncertet.
Számomra vegyesek voltak az érzések. Maga a koncert irgalmatlan volt, jó hangosítással, amiért külön dicséret a Parknak. Jó volt újból látni Likó Marci(nk) mozgáskultúráját, és az új dalokat hallani élőben is. Ám valljuk be – és ezt én, az egyik legmélyebb rajongó mondom ezt –, de nem éreztem, hogy Likó kiénekelné a dalokat. Sokszor tartalékolt. Volt egy-két dal, aminek a végén hosszasan kiénekelt egy hangot, és ámultunk rajta. Viszont gyakorta az volt a tendencia, hogy az adott számokat nem teljes mértékben énekli, inkább mondja. Én intenzívebb kommunikációt vártam a közönség és az énekes, valamint az énekes és a zenekar többi tagjával. Volt mindegyikből, de hangsúlyozom: intenzívebbet vártam.
Mindent egybevetve, remek koncert volt, és ismét létjogosultságot nyert az a kijelentés, amit a Kispál és a Borz billentyűse, Dióssy D. Ákos jegyzett meg Likó Marcellnek:
benne vagytok a TOP3 legjobban hangzó együttese között.
És igen, tényleg nagyon figyelnek a srácok a hangzása, több interjúban is nyomatékosították mindezt. Sőt, mint azt tudjuk, ha van rá mód, a Vad Fruttik délután 18 óra után lép fel a színpadra, mert releváns a fénytechnika is. Nyilván leginkább Gyuszkó (billentyűs – a szerk.) és Marci kívánsága ez, hiszen az elektronikus impulzusok az ő asztaluk, és tudjuk, ez a műfaj igényli a stroboszkóp-melódiát. És visszakapcsolódva a fentebb említettekhez: jó volt a koncert, sőt, viszont nekem már magasabb az ingerküszöböm, így többet várok el tőlük – főleg, ha hosszabb idő után ez az első ‘Fruttik-koncertem.
Fotók: Búza Blanka