Rakovszky Zsuzsa december 4-én ünnepli a 69. születésnapját. Ebből az apropóból választottunk öt verset a soproni szerző lírai életművéből.

Egyezkedés 

És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
egyértelmű idő?

Ha a lehetséges világra dől, ha
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
félmúlt nyüzsög elő,

mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
jelezni így se szűnt –
ha az áttételes pokol helyett mi
kapunk most egyszerűt?

Sopánkodtunk elég soká: időnkül
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
tömör történelem

zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
többé dehogy kíván

felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
depresszió helyett?
Értéktelent ki fél kockára tenni?
De most, mikor veled,

tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,
bánnám is én, ha csak

ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,
kiegyeznék vele.
Engem ördög ha visz, hát visz, de téged –
téged féltelek.

A szerző második, Tovább egy házzal című kötetében jelent meg a vers 1987-ben. Néhány évvel a rendszerváltás előtt, a vers keletkezésekor, már lehetett érezni, hogy a politikai berendezkedésben hamarosan eljön a változás.

A költemény alapélménye nem a jobb világ reménye, hanem a bizonytalanság. A kétes jövőtől való félelemből már érződik, hogy ebben a kaotikus helyzetben a számunkra fontos személyek változása éppúgy elkerülhetetlen lesz, mint amennyire törékenyek emberi kapcsolataink. A másikat féltem, de miatta vagy magam miatt?

A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
Én már semmit sem értek.

Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
mint egy sebzett kisértet.

Mintha egy ádáz idegen erő,
valami ismeretlen
holtak lelke ríkoltozna elő
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
hogy én sosem szerettem.

Most mondd: ha már csak egymást öli két
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bún örökét
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
egy gyűlölt arc világlik?

Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete láncreakciót, a rosszat…

Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
ki bír útjába állni?

Nem szükséges az Egyezkedésben vészjósló, radikális külső változás ahhoz, hogy mi magunk és ezáltal kapcsolataink változzanak. Hét év alatt nagyjából kicserélődnek a sejtjeink is, azaz felfogható úgy is, hogy teljesen megváltozunk. Így történhet meg, hogy idegenként csodálkozunk rá a mellettünk élőre. Épp ezért a hetedik év vízválasztó szokott lenni egy kapcsolatban: a fogaskerekek között lévő, porszemnyi inkompatibilitás miatt is elkezdhet akadozni a gépezet, hosszú távon fájó súrlódásokhoz vezetve a rutinszerűen letudott mindennapokban.

Az egymás mellett elbeszélő felek vagy a szerencsétlen családi minták biztosan nem segítenek – már ha mindenképpen magyarázatot akarunk találni, hogy a visszafordíthatatlanság felismerése kevésbé fájjon. A vers a szerző harmadik verseskötetében, a Fehér-feketében olvasható.

Egyirányú utca 

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Az idő múlása visszafordíthatatlan – ebből a hatalmas, gyenge dalocskák által ezerszer megénekelt közhelyből indul ki a szerző 1998-ban kiadott kötetének címadó művében. Az időutazás gondolatával játszik el, és költői képeivel könnyedén húzza át irodalomba a szöveget.

A múltban elkövetett hibák kijavítása, sérelmeink visszacsinálásának vágya azonban meddő nosztalgiázás a szerző szerint: ahogy A hetedik évben is, itt is a visszafordíthatatlanság felismeréséhez jut. Túl bonyolultak az összefüggések, nincs egyetlen ok. A legkíméletlenebb üzenetet finoman sejteti csak: a bocsánatkéréshez és a megbocsátáshoz kevesek vagyunk.

Csak egy személy

Fura, de mintha minden nő te lennél
bizonyos években, mondjuk, negyvenkilenc és
hatvanöt közt. Te jársz-kelsz a kopott
utcákon (a hirdetőoszlopok
s golyóvert tűzfalak óriásplakátja
az Opera kölnit és Lottó Ottót kínálja,
és a Népfront jelöltjét)… Régi szilveszterek
szendvicsestáljai közt koccintanak veled,
Ámor pezsgővel köszöntve az éjfélt,
te fekszel a nyugágyon, nagy napszemüveged
tükrözi a havas hegyoldal napsütését
Galyatetőn, te mész a léggömbök alatt
a harmadik sorban, nyitott ballonkabát, sál,
letűnt korok szelében lobog sötét hajad,
te ülsz a söripari vállalat
irodájának íróasztalánál,
az ismerős, kopott kosztümkabátot
viseled, és kell pár pillanat, míg az agy
feldolgozza az elmosódó arcvonások
különbségeit, és eldönti: nem te vagy.
Tegnap a YouTube-on hallgattam a Jattendrai-t,
olvastam a könnyes kommenteket.
Úgy tűnik, legalább másik tizenkét
anyának ugyanaz volt a kedvence, mint neked.
A Kor és társadalmi réteged
terméke lettél volna eszerint,
átlagnő, amilyenből számtalan van?
Vagy akinek kezdetben láttalak:
a dolgok értelme, a Hold, a Nap,
maga a kozmosz emberi alakban?
Attól függ persze, hogy nézlek, a lélek
jobb vagy bal szemével, azzal, amelyik ébren,
nappali fénynél lát jól, vagy azzal, amelyik éjjel,
holdvilágnál? A dél árnyéktalan terében
minden körvonal éles, és minden csak önmaga.
Éjjel a határok átjárhatóak:
a fában szellem él, a gyertyalángban a holtak,
a hajóst églakók vezérelik haza,
s Isten mutat utat a civódó vándoroknak,
felhőként nappal, és mint tűzoszlop éjszaka.

A 2015-ös Fortepan című kötet, amelyben a fenti költemény is megjelent, a kollektív képes memóriaként is funkcionáló online fényképtárra reflektál. Rettenetesen izgalmas koncepció a tökéletesen a vizualitásra építő fotógyűjtemény böngészése közben szerzett élményeket, benyomásokat pusztán a szavak erejével visszaadni. De hogy mennyire működik, akkor vesszük észre, amikor sorra peregnek a fejünkben a sosem látott, mégis mindannyiunk családi albumából jól ismert fotók.

Hányféleképpen lehet ugyanarra az emberre tekinteni? Félelmetes és megdöbbentő, hogy az adott kor lenyomatain át, a „fényképes bizonyítékokon” keresztül és éppen ezek ellenére is tucatembernek látjuk azt is, aki számunkra a legfontosabb. Vajon mi is csak egy személytelen személy leszünk az arctalan tömegből annak, aki majd megnézi a típusfotóinkat instán?

Egy más világban

Egy más világban
Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet
mégse hittem volna: azt, hogy egy másik
világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.

Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt:
a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban,
s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben,
és az örömben és a haragban is, a lényünk
gyökeréig leható rémületben,
olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban,
villámmal a kezükben, kagylóhéj csónakon,
e magasabb erők. Szúette szobruk ott állt
minden kertben és utcasarkon,
ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt
áldozatot bemutatni nekik.

Azt épp nem mondhatnám, hogy túl sokat
gondoltunk volna rájuk, de azért
ők voltak a világ rejtett alapzata,
és minden más az ő
létükből következett: hogy mikor kell
elvetni a magot, lerakni
a ház alapkövét, eltemetni a holtakat,
először lenyírni az újszülött
haját és körmét – ezer évig így volt,
azt hittük, így lesz újabb ezer évig.
Vagyis hogy nem hittünk semmit: biztosra vettük.
Eleinte alig is vettük észre
a változást: végtére is kinek kell
tíz Szerapisz-szobor, négy Afrodité-szentély?
Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt
templomok kövét hazahordták,
hogy megtoldják a házat egy szobával.
A szobrokat otthon, a kertben
állították fel, vagy pedig
fölhasogatták őket tűzifának.
Voltak persze holmi rendeletek,
de azokat nem tartotta be senki,
és nem is ellenőrizték a betartásukat,
legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok
bal lábbal kelt, vagy ártani akart
valakinek puszta személyes okból,
vagy ha éppen nagyon törte magát
az előléptetésért. Melyik volt az a pont,
hogy álltak épp a csillagok fölöttünk,
melyik reggel riadtunk arra, hogy
mostantól egy másik világban élünk.
Hogy míg mi aludtunk, az églakók
démonná változtak, az áldozatból
babona lett, hogy mindaz, amit eddig
tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes,
mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?

Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.

A múlt még megmarad,
mint hófoltok tavasszal
néhány árnyékos helyen, bokrok alján,
pár napnál nem tovább. Az életünk
véget ért, mielőtt véget ért volna.
Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz,
de azt hittük, majd az utódok
s az ő utódaik viszik tovább
nevünket és szokásainkat. Azt az egyet,
azt nem is álmodtuk, hogy egy másik világban
halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.

Van egyáltalán olyan generáció ma, amelyik nem él át éppen értékválságot? A világot korábban sosem látott fordulaton pörgette fel a digitalizáció, az állandó közösségi és online jelenlét, valamint annyira szorít a klímaválság, hogy senki sem találja a helyét az új kihívások közepette.

A régi válaszok semmit nem érnek már, az új eszközeinket, lehetőségeinket pedig nem értjük. Pillanatról-pillanatra devalválódik a szaktudás, a jogállamiság és a demokrácia, a józan logika szava. Az idősebb generációk számára ezek a tendenciák valóban követhetetlenek, de nem nekik lesz a nehéz dolguk.

A háborús veszteségektől egy bölcsészlány vakrandijáig – Rakovszky Zsuzsa: Történések – Kritika

Ahogy kezembe vettem Rakovszky Zsuzsa verseskötetét, egyből kíváncsi lettem, vajon miről szólhat. A letisztult, egyszínű kék borító nem sok mindre engedett következtetni. Mégis a különleges betűtípus felkeltette a figyelmemet, ahogy a szerző fehér, illetve a cím fekete kiemelése közötti kontraszt is. De hogy mi fogott meg ténylegesen első látásra a vékony könyvecskében?

A tét a túlélés, mint egy apokalipszisdrámában, csak ez most a valóság.