Rehad Desai, az Emmy-díjas Sortűz a tüntetőkre (Miners shot down) dokumentumfilm rendezőjével beszélgettünk a film vetítése előtt a 14. Verzió dokumentumfilm fesztivál keretén belül, a Trafóban. A filmrendezőt roppantul kiváncsi és beszédes embernek ismertem meg. Elmesélte, mikor járt legutoljára Budapesten, a fürdők felől is érdeklődött. Rehad Desai egy élő történelemkönyv. Édesapja a dél-afrikai Színesbőrű Népkongresszus Alelnöke volt, mielőtt elhagyta volna az országot a korai ’60-as években. Rehad Desai 27 különböző nemzetközi díjat nyert.
ContextUs: Történésznek tanultál Zimbabwében. Mi késztetett arra, hogy dokumentumfilmeket készíts?
Amint lediplomáztam, elkezdtem írni a doktorimat. Ez egy nagyon passzív folyamat volt, magányos utat jártam be. Nyilvánvalóvá vált számomra a kilencvenes évek közepén, hogy az emberek egyáltalán nem olvasnak már annyit, mint régebben. A fiatal generáció tagjai nem állnak olyan kapcsolatban egymással, mint korábban. Az én generációm egészen más volt.
Amikor találkoztunk valakivel, aki tetszett nekünk és érdekelt minket, akkor történeteket kezdtünk el mesélni egymásnak: az életünkről. Azt hiszem, ez az a terület, ami radikálisan megváltoztatta a társadalmunkat.
Az emberi kapcsolatainkba beférkőzött az új platform, a közösségi média, és az egyén és az individualizmus felemelkedése kísérte ezt a folyamatot. Sokkal inkább elidegenedett létezésben vagyunk most – elidegenedtünk egymástól. Arra jöttem rá, hogy a storytelling, a történetmesélés segíthet abban, hogy feloldjam és túléljem ezt a nihilt. Az emberekkel való találkozás és a más emberek helyzetébe való betekintés abban segített, hogy túléljem ezt a mesterkélt és szükségtelen magányt. Ebben az eszközöm a más emberek nézőpontjából való történetmesélés, érdekes karakterek bemutatása volt. Valójában tévés újságíróként kezdtem, rövid dokumentumfilmekkel, 6-10 perces darabokkal. Ezekből nagyon sokat készítettem, és elhatároztam, hogy idővel majd hosszabbak, mélyebbek és oknyomozó témájúak is lesznek. Ezt a fajta közlésmódot rendkívül izgalmasnak és a saját magam számára is feloldozónak találtam.
ContextUs: Mi volt a fontosabb: saját magadat gyógyítsd, vagy a társadalom elgondolkodtatása?
Elsődlegesen saját magam volt a fontosabb. A filmjeim kölcsönhatásban vannak az emberekkel, róluk és nekik szólnak. Sokan nagyon magas szinten megbecsülték a munkáimat, és ez erőt adott. Szilárd politikai véleményem van, és már a kezdetekben belecsöppentem egy olyan szakma közegébe, ahol a dokumentumfilm ereje meghatározó szereppel bír.
ContextUs: A Sortűz a tüntetőkre egy tömegmészárlást mutat be, amely az első ilyen jellegű tett volt az Apartheid vége óta 2012 augusztusában, Dél-Afrikában. Nem voltál veszélynek kitéve az által, hogy olyan narratíva mentén készítetted a filmet, amely megkérdőjelezi a regnáló hatalom demokratikusságát?
Nem létezik az érzelmi igazság fontossága. Kifejezetten tudományos szemszögből racionalizálható a valóság. A szubjektivitás és az érzelmi intelligencia kapcsolata kritikusan fontos számunkra. Azért releváns, mert mindannyian teljes értékű emberekké akarunk válni az egyéni létezésünk során.
Az ember számára meghatározó, hogy az emberiséget és az őt körülvevő társadalmat is jobbá tudja tenni. A mélyen emberi és személyes történetek teszik igazán hatalmassá a dokumentumfilmek erejét.
A politikai hovatartozás egyéni döntés. Egy olyan családból származok, ami aktívan részt vett a politikai változásokban, Dél-Afrikában. Amikor a regnáló hatalom vezetői úgy döntöttek, hogy a fegyvereiket azok ellen az emberek ellen fordítják, akik őket korábban hatalomra juttatták, akkor elszakadt a cérna bennem. Egy fegyver nélküli emberek sztrájkoló csoportját semmisítik meg azért, hogy védjék a bevételeiket, pontosabban egy Nagy-Britanniában bejegyzett multinacionális cég profitját.
Mindig feltettem magamnak a kérdést, miután beszéltem ezekkel a bányászokkal – akikkel roppantul kevés újságíró beszélt: mi történik egy ilyen társadalomban, ahol intelligens emberek ilyen tetteket képesek végrehajtani? Ismerem ezeket a politikusokat, a mozgalmat. A filmem egy barbár cselekedetet mutat be. Egy öngyilkos jövőt vizionál, amiben harciasított rendőrségi járművek és hatalmas automata gépfegyverek építik a félelem kultúráját. Olyan érzés volt ott lenni a helyszínen, mint amikor a gyarmatosítók először találkoztak a meghódítottakkal.
A rendőrség az eszközévé válik a politikai hatalom irányításának. Ugyanez a politikai hatalom a korábbi felszabadító mozgalom embereiből alakult ki.
Nagyon lassú volt az átmenet az Apartheid után. Ezeknek az embereknek az lenne a feladatuk, hogy megvédjenek minket. Ehelyett tíz évvel a hatalomra jutásuk után a rendőrség ugyanolyanná válik, mint amilyen az Apartheid alatt volt. A kegyetlen erőszak – brigád fegyverekkel és éles töltényekkel némítja el a tüntetéseket. Amikor egyszer megmutattam egy korai vázlatot a dokumentumfilmemből pár filmes ismerősömnek, akkor jöttem rá, hogy egy roppantul erőteljes anyag birtokában vagyok, ami rendkívül fenyegető a regnáló hatalom számára. De nem féltem.
ContextUs: Honnan ered a bátorságod?
Mindig is aktivista voltam. Van egy éles vonal bátorság és butaság között. Nincs értelme egy halott, de bátor embernek lenni. Fel kell mérned az esélyeidet és a helyzetet, ugyanakkor nem engedheted meg magadnak, hogy a félelem megállítson! Soha sem lehet alábecsülni a titkosszolgálatot, amivel a vezetőink nagyon gyakran bűnöző tevékenységet folytatnak! Az emberek úgy ismerik fel az igazságot, hogy megtapasztalják azt. Ebben az esetben rendkívül egyszerű és egyértelmű volt látni. A kulcs az volt, hogy hatásos és érvényes történetmesélést alkalmaztam. Az emberi jogokat szélsőségesen meggyalázó tettet mutattam be. Miért? Mert lehetőséget kell adni az embereknek arra, hogy maguk döntsék el, mi a helyes és mi a helytelen. Az alapján, amit megtapasztalnak a filmemben, képesek eldönteni.
ContextUs: Milyen volt a fogadtatása a filmednek?
Ha megnézel egy ilyen filmet, akkor akarva-akaratlanul kérdéseket teszel fel magadban. A legtöbb ember általában nagyon figyelmesen követi. A nézők egyik felét felháborítja, a másikat pedig ledermeszti. Azért döbbennek meg, mert van véleményük. Nem úgy mutatjuk be a sztrájkoló bányászokat, mintha angyalok volnának. Egyértelműen az ő szemszögükből láttatjuk az eseményeket, de nagyon fontos, hogy objektívek maradjunk. Tehát nagyjából mindenkitől azt a kritikát kaptam, hogy ez egy teljesen egyoldalú bemutatása volt az eseménynek. Ez egy mészárlás volt, nincs rajta mit szépíteni.
ContextUs: A filmed 27 különböző díjat kapott, többek között a méltán rangos Emmy-díjat. Széles körben ismert a világban a Sortűz a tüntetőkre. Milyen fajta változásokat ért el, és milyen változásokon mentél keresztül a bemutató óta?
A szabadságharcunk az Apartheid-ellenes küzdelem emberek milliói érdeklődését vívta ki magának. A nemzetközi népszerűség hatalmas mozgalommá duzzadt.
Ez volt a legfőbb pillére annak, hogy megdöntsük a fehér rezsimet, és demokráciát teremtsünk az országban.
Egyik oldalról ott vannak az idősebb generáció tagjai, akik csalódottak, sokkoltak és elkeseredettek voltak. A másik oldalon vannak a fiatalok, akik jóval radikálisabbak. Ők úgy gondolják, hogy a kapitalizmus történelme mindig is a sztrájkok leveréséről szólt. Túl vagyunk már az ’50-es, ’60-as évek jelenségein, a kapitalizmus fejlődött és erősebbé vált.
A munkásosztály hősei, mint például Cyril Ramaphosa, aki megszervezte az ellenállást, majd a rendszer magába szívta és elkorrumpálta, a hatalmát és a pénzét arra használta fel, hogy mindent eláruljon –valójában semmi sem változott. Az egykori mozgalomvezér harca értelmetlenné vált, mert a munkások, ezek a bányászok, ugyanúgy szenvednek, elnyomásban élnek csorbult emberi jogokkal, mint azelőtt.
És az a félelmetes, hogy azok az emberek nyomorítják meg őket, akik valaha a mozgalmukat vezették. Ez a történet rendkívül ismerős a világtörténelemben.
Az emberek látják ugyanezt a sztorit megtörténni a saját országukban is – nézd csak meg például Törökországot! Az emberek a sajátjuknak érezték a filmet. Önkéntesen lefordították és feliratozták 10 különböző nyelvre. Csináltak olasz, orosz, német, cseh, spanyol, portugál, francia és még sorolhatnám, milyen fordításokat és feliratokat. Ezeket mind az aktivisták készítették. A filmem beindított egy globális folyamatot egy lokális tragédia bemutatásával.
ContextUs: Az édesapád, Barney Desai egy politikai hős volt Dél-Afrikában. Egy közismert és tiszteletre méltó személy. Hogyan befolyásolta a munkásságodat az ő személyisége, és alakított azzá, aki vagy?
Ő egy teljesen kompromisszumok nélküli ember és politikus volt. Hitt abban, hogy egy jóléti társadalmat tudunk építeni a rendszer megdöntése után. De ehhez szabályokra és törvényekre volt szükség. Azt tapasztaltuk, hogy ez a folyamat nagyon elcsúszott, mert miközben megnőtt a hatalom az emberek kezében, azok vérszemet kaptak. Apám úgy gondolta, hogy a felelősöket meg kell büntetnünk. A bűntettek nem maradhatnak következmények nélkül. De nem lettek szankciók, egy embert sem ítéltek el.
Annak ellenére, hogy 400 körüli volt azoknak a száma, akik ellen eljárást kellett volna végezni, mindegyik megúszta.
Az új rend arra törekedett, hogy ne bántsa a régit. A változás sokak számára fájdalmas volt. A Sortűz a tüntetőkre tisztelgés az édesapám munkássága előtt is, mert ez egy kompromisszumok nélküli film. Nagyon remélem, hogy én magam is egy kompromisszumok nélküli filmkészítő tudok maradni.
ContextUs: Cyril Ramaphosa áll a célkeresztjében a filmednek. Ő és a bűnösök megnevezése, a tárgyalásokról szóló eredeti felvételeken nyilvánvalóvá válik.
Cyril Ramaphosa egy emblematikus személyisége a politikai elitnek és a korruptan regnáló hatalomnak. Ő a vezetője annak a gazdasági elitnek, ami Dél-Afrika oligarcháiból áll. Néhány vállalat dominánsan elhatalmaskodik minden egyes részén a gazdaságnak, és ezek az emberek maximálisan kiszolgálják az ő igényeiket.
ContextUs: Hogyan fogadtak el téged a bányászok a film forgatása alatt, és milyen volt a viszonyod velük azután?
Tudod, minden sikeres munkának valójában ez a kulcsa. Ki kell alakítanod a bizalmat, különben az emberek nem fognak megnyílni előtted! Nem volt nehéz dolgom ebben az esetben, mert én magam is aktivista vagyok. Tüntettem is a bányászok jogi képviseletéért. Pénzt gyűjtöttem, és figyelemfelkeltő akciók létrehozásában is szerepet vállaltam. Megbíztak bennem, de a sajtóban és az újságírókban egyáltalán nem.
Egyik sajtóorgánum sem állt melléjük, mert azok csak a hazug vezetők megvezető propagandáját szajkózták. És ez nem amiatt volt, mert ők is korruptak lennének, hanem a rendkívül egyenlőtlen és igazságtalan társadalmi berendezkedés miatt.
Nincsen szolidaritás, nincsenek se reprezentálva, se respektálva a társadalom alján lévő közegek. Letisztult politikai nézőpont szükséges ahhoz, hogy elmondhass egy ilyen történetet az embereknek. A mainstream médiának objektívnek kellene lennie.
Jelen esetben egy hamis objektivitással nézünk szembe. Dél-Afrika újságírásának történelmében a legszánalmasabb cselekmény az, ahogyan a marikanai eseményeket kommunikálták. A mészárlásról készített tanulmányok egyértelműen bizonyítják ezt.
ContextUs: Hogyan és milyen eszközökkel próbáltál ez ellen tenni?
Csatlakoztam egy egyetemistákból álló kutatócsoporthoz, mert nem tudtam ezt szó nélkül hagyni. Egy teljesen értelmetlen történetet közvetítettek felénk. A munkások egyáltalán nem támasztották alá a sajtó állításait. Elkezdtünk vallomásokat gyűjteni. Annyi forrást és embert felkutattunk, amennyit csak tudtunk. Segítettem megszervezni továbbá a támogatókampányt, ami rendkívül fontossá vált, amikor összeült a vizsgálóbizottság. Az áldozatokat vádolták és a családtagjaikat, akik természetesen igazságot akartak. A tárgyalásról el akarták távolítani az özvegyeket és a családtagokat. Az első megnyert csatánk az volt, hogy ezt nem tudták végrehajtani. A második, hogy ügyvédeket tudtunk szerezni. Nagyon hosszú harc volt, mert kilenc hónapig tartott csak az, hogy pénzt tudjunk szerezni.
És ez is a film sikerének tekinthető, hogy megbízható ügyvédeket tudtunk szerezni. Az ügyvédek megértették a fontosságát annak, hogy az állami narratíva ellen lépünk fel. Amikor a film elkészült, a túlélőknek és az elhunytak özvegyeinek vetítettük le először. Az embereket meghatotta a filmem. Az egyik személy odajött hozzám, és ezt mondta:
Ez a mi történetünk. Köszönjük. Mondd el, és mutasd meg a világnak, hogy mi folyik itt!
Ez önbizalmat, erőt és ihletet adott. Meg kellett nyernünk a nemzetközi Emmy-díjat ahhoz, hogy a tévétársaságok is leadják.
ContextUs: Mik a jövőbeli terveid, milyen témájú filmekkel szeretnél foglalkozni?
A már említett film különböző részekből áll. Valójában trilógia lesz belőle. Az első rész, a mészárlás bemutatására fókuszál. A második meg akarja értetni, hogy miként jutottunk el ideáig, és a politika bukását ábrázolja – ezeket DVD-n is elhoztuk Budapestre. A harmadikat a jövő év közepén fogom befejezni. Ez a film az egyetemről szól, ahová jártam; arról az iskoláról, ahonnan kiindult a küzdelem egy dekolonizált államért és egy dekolonizált oktatási rendszerért. Egy radikális diákmozgalomról szól majd, ami diákok tízezreit mozgatta meg. Ez egy nagyon jelentős történet. A stílusa hasonlítani fog a Sortűz a tüntetőkéhez. A reményt fogja kutatni és a kiutat a problémákból. Bemutatja majd a szociális szolgáltatások hiányát, a társadalom és a kormány közti űrt. Mindezt azzal, hogy a fiatalokra fókuszál, arra a potens társadalmi rétegre, ami előidézheti a változást az országunkban.
Remélem, hogy azt is megtekinthetjük majd Magyarországon. Nagyon sok erőt és kitartást kívánok az új filmed befejezéséhez!
Rehad Desai rendezővel a Verzió Nemzetközi Emberjogi Dokumentumfilm-fesztivál keretén beszélgettünk.
