John Webster nehéz feladatot vállalt azzal, hogy az egyének szintjére szűkítette le a klímaváltozás problémakörét Sárga csizmák a jövőből című filmjében. A végeredmény egy szerethető, közönségbarát dokumentumfilm lett – annak ellenére, hogy nem képes pontosan meghatározni magát.

Ki visz majd minket át a túlpartra?

Hirdetés

Még mielőtt belevágnék véleményem kifejtésébe, két dolgot érdemes tisztázni. Az első, amit mindannyian tapasztalunk: a klímaváltozás egyre valóságosabb és ijesztőbb. Viszont időközben meg már annyira körüljárt lett a téma, hogy ha nagyritkán dokumentumfilmet is szeretnénk nézni, nincs túl sok esély rá, hogy az az éghajlatváltozásról szóljon. Al Gore és még számtalan figura ugyanis nagyszerűen bemutatta már.

A másik: dokumentumfilmet irtózatosan nehéz készíteni és mindamellett nagyon veszélyes is. Nem-fikciós műfaj, tehát valóságalapja van, sőt, azt hivatott visszatükrözni hitelesen. A gond ezzel az, hogy egyetlen vágással megcsorbul ez az elképzelés, hiszen a tér és az idő összesűrűsödik, ez pedig felszámolja a valós időt és megkérdőjelezi a valósághű kontextust. Veszélyes pedig akkor lesz, ha a rendező annyira vonzódik érzelmileg a jelenetekhez, hogy pontosan emiatt rugaszkodik el a vágódeszkán a realitástól.

A kérdés persze, hogy John Webster érintettsége a témában mennyiben az ő kizárólagos dolga és mennyiben van nekünk, nézőknek ténylegesen közünk hozzá.

A dokumentumfilmeket ugyanis először leforgatják és mindig utólag rendezik meg, a forgatókönyv tehát csak egy tervezet. És eleve itt is van egy elfeledett buktató, amire annak idején Szabó István Oscar-díjas rendezőnk is felhívta a figyelmet: rendezője van. Ha valaki a saját érzése és forgatókönyve szerint értelmezi és adja át a nézőnek a dokumentációt, akkor a dokumentumfilm a legtöbb esetben csupán egy harmadik személy által vélt valóságot mutatja be.

Egy bálna gyomrában több mint 115 poharat találtak – Folyamatosan gyilkoljuk az élővilágot

Egy halott ámbracetet mosott partra a víz egy indonéz nemzeti park közelében. Az esetet parkőrök jelentették. A 9,5 m-es emlős gyomrában elképesztő mennyiségű műanyagot találtak, közel 6 kg-ot. A talált tárgyakat az indonéziai WWF egy tweet-bejegyzésben adta közre. Úgy tűnik, sokan egyetértenek abban, hogy túl sok műanyagot használ az emberiség, és nem lehet tőle megszabadulni, ha már nincs rá szükség.

Mitől lehet mégis érdekes a Sárga csizmák a jövőből? Nos, mert itt a rendező és forgatókönyvíró John Webster a veszteség személyes példájából kiindulva gondol reménnyel a jövőre és ezt láthatóvá is teszi.

Filmlevél a palackban

Apja korai halálát párhuzamba állítja azzal, hogy a családja jövőjének ne kelljen ennél is jobban szenvednie, a szenvedés előtere pedig a tengerszint ijesztő emelkedése. És mi a gond vele? Csupán annyi, hogy nem határozható meg egyértelműen az alműfaja. Mondhatnánk persze, hogy egyik dokumentumfilmnek sem, de itt, ha a játékidőt tekintjük, majdnem sikerült. De csak majdnem.

A film ott kezdődik, hogy John Webster történetet mesél a 2063-ban születendő dédunokájának, Dorcine-nak. A sárga csizma lírai motívuma arra utal, hogy mire a kislány járni tanul, addigra a világ vizei egészen más partokat mosnak.

Sárga csizmák a jövőből, John Webster filmje / Fotó: littleyellowbootsmovie.com

A rendező saját múltjának veszteségéből, édesapja korai halálából, a különböző szigetországok lakóinak és gyermekeinek halálosan fenyegető jövőjéből, valamint a jelenkor felelőtlenségeiből kiindulva hívja fel a figyelmet a globális felmelegedés veszélyeire. Ez leírva úgy hangzik, mintha az idősíkok végül összemosódnának, de ebben a tekintetben az alkotás jól tartja magát. Még ott sincs hiba, hogy Webster a feleségével beszélget arról, mennyi dolgot fontosabbnak érzünk a tengerszint emelkedésénél, vagy amikor az édesanyjával visszaemlékezik apja halálára. Valós, nem megrendezett, emberi jelenetek ezek, amelyek nagyon megindítóak.

Kifejezetten vonzó vizuális megoldás, mikor a sárga csizma a víz alatt sodródik vagy mikor a gyermekkori felvételek egy régi vetítőn köszönnek vissza a fotóalbumról.

Szépek a narrációkban meghagyott üzenetek a dédunokának, a kikacsintások egyszeri emberek egyszeri sorsa és a szerelem felé. Kézhez kapjuk, hogy hol és mennyiben hibázik az ambíciónk a környezetvédelem iránt, és a film ezt egyenes arányosságban bontja le az egyének szintjére. És mikor eljutunk ide, ellenérveket is hallunk, többek között arról, miért nélkülözhetetlenek a fosszilis energiaforrások.

Atlantisz gyermekei?

Az apró hibának nevezhető tényező a film utolsó harmadában tűnik fel. Bár ezzel az átlagos néző valószínűleg nincs bajban és észre sem veszi, de ott van: a fő fókusz túlságosan átesik Websterről egy Marshall-szigeteki édesanyára és ennek kapcsán egy eseményre. Az addigi önéletrajzi vonatkozású oknyomozás hirtelen átalakul eseménynaplóvá: az ENSZ 2015-ös klímaváltozási konferenciájának filmdokumentumává.

Értem én, hogy ez egy kitűnő és reményteljes példája annak, ha szemben a többségi cinizmussal valaki a semmiből ekkora lehetőséget kap, de nekem ez ott, akkor túl soknak tűnt. Tökéletesen értem az üzenetet és a mögötte rejlő optimizmust, de ez a rész bizony vontatott lett, vélhetően Webster esemény iránti vonzalma miatt.

Sárga csizmák a jövőből, John Webster filmje / Fotó: littleyellowbootsmovie.com

És akkor itt rátérhetünk arra, hogy John Webster alkotása miért vitathatóan dokumentumfilm: mert a nézőpont nem kimondottan objektív. A rendező a narrációban folyamatosan kiszólja saját életbölcsességeit a dédunokájának, és leginkább erre fordítja a figyelmet.

Ez a film mintha inkább egy tudatos hagyaték lenne annak az egy, még meg sem született gyermeknek.

Merthogy a klímaváltozásról sem ismeretterjesztési szempontból, sem tudományos megközelítésből nem mutat semmi újat. Lényegében rendkívül szubjektív példákon keresztül láthatjuk, hogy az egyéni attitűd mennyire káros.

Matus Bence azt állítja, tőle lopta a National Geographic a hatásos címlap ötletét

A lap értesülései szerint a NatGeo júniusban egy többéves kampányt indít a műanyaghasználat csökkentése érdekében. Az inkriminált címlapkép pedig a világ óceánjait beszennyező műanyag hulladék globális problémájára hívja fel a figyelmet, utalva arra, hogy a vízben lebegő műanyag zacskó csak a jéghegy csúcsa. A magazin címlapfotójáról és célkitűzéséről mi is beszámoltunk, ezen a linken olvashatod.

A legtöbben tényleg azt érzik, semmit nem tudnak egymaguk tenni a következmények ellen. John Webster inkább a saját nézőpontjába kapaszkodik, és ez sokat csorbít a valóság visszatükrözésén.

Persze nagyon sok a megszólaló, de Webster az apja elvesztése miatt elkötelezett a jövő iránt. Ez pedig önmagában annyira intim, belterjes módon és ambivalensen mutatkozik meg, hogy a dokumentumfilm egyetlen altípusába sem sorolható.

Útifilmnek nem elég távolságtartó, ismeretterjesztőnek nem ad semmi új ismeretet, önéletrajznak hiányos. És bár a rendező sokszor maga kérdezi az alanyokat, közben beszámol egy eseményről is, emiatt nem tekinthető riportfilmnek sem. Klasszikus dokumentumfilmnek pedig túl szubjektív.

Emlékezni a jövőre

A Sárga csizmák a jövőből remekül sikerült korpuszkép egy még meg nem született közönségnek. A ritka látásmód és a rendező ambíciói lelkesítenek a mozitermet elhagyva és arra gondolok, hogy érdemes önerőből maradandót alkotni. Viszont éppen ez az ábrázolásmód kérdőjelezi meg, hogy pontosan milyen dokumentumfilmet láttunk. Egy portrét, egy környezetvédelmi segélykiáltást vagy ismeretterjesztő művet? Akárhogy is, az illusztrációk kompozíciója, a személyes törekvés és oknyomozás épp elég, hogy többé ne feledkezzünk meg dédunokáink jövőjéről.

Hirdetés