Nem igaz már,
mindig eltemetünk, de te folyton feltámadsz, mama,
izomlázam és több hólyagom is van már a sok ásástól,
ennek így értelme nincsen, csak egymás dolgát
nehezítjük meg. Ritka egészségi állapot a tiéd,
és ezt tiszteletben tartom én is, a család is,
köztudott, hogy vannak emberek, akik csak egy
időre hunynak el, de azért én unom már a sok
hideg ebédet, meg az ásót, a kapálást, ezért legalább
addig maradj, míg ez a mostani izomláz múlik el előbb,
mert bebizonyítottad, jól van, halál nincs, csak
áramszünete a testnek.
Megterhelő az érzelmi huzavona is, mama, most,
hogy te az élet szuperpozíciójában lebegsz –
amíg az orvostudománynak jobb szava nincs rá,
legalább is –, így most akad köztünk, aki tovább
gyászol, van, aki egyszerűen csak megzavarodott,
de összességében nem értjük mi ezt az egészet.
Furcsán néznek ránk az emberek az utcán,
a szomszédok is beszélni kezdtek, pedig eddig
jól megvoltunk velük, ráadásul új lakók vagyunk
magunk is otthon.
De rosszul azért ne érezd magad, na, csak úgy éreztem,
ennyi feltámadás után jogunk van feltárni az érzéseinket.
Azért ne nézz rám ennyire riadtan mama, még a végén
elhiszem, hogy okom lenne bármilyen aggodalomra.
Nem akartam megsürgetni az épp hátralévő dobbanásaid,
jobb is, ha inkább csöndben maradok.
Fotó: Matthew Day Jackson
