Misztikumba torkollott az est a Margó Fesztiválon, de előtte jót beszélgettek Simon Márton, Rókák esküvője című új kötetéről. A költő, aki szíve mélyén japán, akit a valószerűtlenség motivál és a slam dallamtapadásaival tapogatózik a világban: mindenről ír, legyen az hűtőmágnes-készítés vagy a Csatahajó-sziget.

Aggodalomra semmi ok: a költő nem izgul

Hirdetés

Késni úgy látszik, sikk, a művészlét elengedhetetlen velejárója – gondoltam, mikor húsz perccel kilenc után jelent meg Valuska László a színpadon. Végül kiderült, hogy csak a szomszéd teremben lévő film vetítésének a végére vártak és hogy a közönség utolsó tagjai is még befuthassanak. Mindenki megkönnyebbült, és amennyire a karfátlan, intim közelségben lévő székek engedték, kényelmesen elhelyezkedett.

Egy kötetbemutató mindig érdekes, hiszen a „magányos alkotó” szemtől szemben találhatja magát az anonim olvasói táborával. Ha úgy tetszik, az aktív fogyasztókkal, akik nem otthonról nézik meg a Facebook-live-ot, hanem időt, fáradtságot és télikabátot nem kímélve ellátogatnak a bemutatóra.

Marci ehhez – mármint a nagyközönség előtti megnyilvánuláshoz – mondhatjuk, hogy hozzászokott, hiszen irodalmiságán a mai napig költészete és a slammelése osztozik. Így a rutinosság nyugalmával foglalt helyet a színpadon, és – ahogy azt meg is említette – várta László által ígért „könnyű” kérdéseket.

Japán intertextualitás: mintha egy kicsit nem értenénk

Az estét két blokkra osztották: egyfelől Valuska László idézeteket olvasott fel, és reflektálásra késztette Simon Marcit, ezt követően pedig egy progresszív előadást láttak a nézők. A fentebb idézőjelbe tett könnyű szó itt nyer értelmet, hiszen miután László felolvasott egy részletet a Rókák esküvője címadó versből, arra kérdezett rá, hogy mennyire jellemző a kötetre az érzékelések sűrítése, valamint mit jelent a cím a költő számára.

Simon Márton, a Rókák esküvője szerzője: “Alapvetően két jelentése van: egyrészt, amit magyarul úgy hívunk, hogy veri az ördög a feleségét, tehát másként, hogy süt a nap, de mégis esik az eső” / Simon Márton (b) és Valuska László (j) / Fotó: Nagy Márton / Margó Fesztivál

Marci, miután megjegyezte, hogy amúgy szerencsére nem izgul, elmondta, hogy „alapvetően két jelentése van: egyrészt, amit magyarul úgy hívunk, hogy veri az ördög a feleségét, tehát másként, hogy süt a nap, de mégis esik az eső. Másrészt pedig a japán kultúrában a róka szellem visszatérő szereplő, és van egy olyan jelentése, hogy mikor a megmagyarázhatatlan furcsa fényjelenségeket látták az égen, akkor arra azt mondták, hogy ott megy a rókák esküvői menete!”

A számomra még mindig picit homályos magyarázathoz hozzátette, hogy azért tartja ezt fontosnak, mert ezzel megteremt egy olyan világgal való konfrontációt, amibe nem tartozik bele. Határpillanatnak hívja az előbbit, tehát mikor joggal tartózkodik az adott területen, de a következő lépés már határsértő lenne. Másként mondva: csak megfigyel egy jelenséget, aminek nem lehet részese. Ezt ugyan később fejtik ki, de ez a határt a japán kultúra szabja meg, amiben és aki nem oda születik, csak turista lehet.

Egy újabb egyszerű kérdés követte az Ámor elindul című versből való idézetet, hiszen ezt Marci Borbély Szilárdnak ajánlotta, akivel való viszonyáról kérdezték. Egyrészről László egy általánosan érzékeny témára tapintott a 2014-ben öngyilkosságot elkövető, Marci szavaival élve az „egyik legnagyobb kortárs költőről”, másrészt meg személyes érzékenység is meglapult az ajánlás mögött.

A legfőbb meghatározó élményem vele kapcsolatban, hogy már az elejétől nagyon nagyra tartottam a könyveit, és ahogy sokakat megdöbbentett és elszomorított az öngyilkossága, engem is. Ez a vers egy eltávolított pozícióból szól valamiről, ami hozzá köthető, de valahogy nem tudtam eléggé közel kerülni, annak ellenére sem, hogy többször találkoztunk és volt, hogy leveleztünk is

– fejtette ki Marci és tovább nosztalgiázott a közös borozásokról, és arról, hogy mikor ceruzával dedikálta neki a könyvét Borbély azzal a magyarázattal, hogy ha esetleg nem tetszik neki, akkor nyugodt szívvel vihesse antikváriumba.

Simon Márton: A valóság irracionális részének fennmaradását szolgálják a rókák – Interjú

Igen, erre a valódi válasz nem is az, hogy kik, hanem, hogy mik. Nyilván egy csomó mindent olvastam. Ebben benne voltak az egészen friss olvasmányélményeim is meg régebbi dolgok, amelyek valószínűleg most értek meg a fejemben annyira, hogy tényleg hatással lettek arra, mit írok. Ha nevet kell mondani, akkor Szijj Ferencet mondanám mindenképp.

E vers kapcsán szó esett a japán kultúra és Simon Marci viszonyáról, ami amellett, hogy intertextuálisan is a szövegekben fellelhető, mint kiderült, másképpen is hatott a költőre. Marci megjegyezte, hogy „a japán kultúrába beleszeretni nem olyan nehéz, viszont mélységeiben megélni, az nagyjából mission impossible”. Hozzátette, hogy hordhatja a haját Toshiro Mifune miatt úgy, ahogy, megnézhet akárhány szamurájfilmet vagy elolvashatja az összes Mishimát, ő akkor is kívülálló marad. Emellett persze hat rá és a költészetére, úgy fogalmazott: stigmatizálja.

Aki márpedig mindent le szeretne írni

A Nézd című verset László a PolaroidokhozMarci előző kötetéhez – hasonlította és megjegyezte, hogy az azóta eltelt öt évben nem születtek versek és ez érdekes, hozzáteszi:

Aki a Polaroidokat szerette, azok meglepődhetnek, hogy ebben most sokkal több szó van.

A válasz egyszerű volt: mindent le akar írni. Így eshet meg, hogy hűtőmágnes-készítésről vagy Napra szállásról írja a verseit. Valójában ezzel a kijelentésével engem is megerősített a saját megérzésemben, miszerint a szövegek olyanok, mint az életből kiragadott valóságdarabok, amik akár önmagukban is érvényesek. Mintha az egész kötet halmazokból állna, egy-egy verset különálló, de legalább egy közös tulajdonsággal rendelkező mondatok alkotják. A mondatoknak vannak metszeteik is, van, ami sehova sem való, illetve olyan, ami mindenhova. Üres- és részhalmazok keveréke.

Simon Márton, a Rókák esküvője szerzője: „Néha megyek az utcán, meglátok valamit, és azt gondolom, hogy ha ezeket mondatba rakom, az akkor is költészet lesz, ha se én, se te, senki nincsen benne” / Fotó: Nagy Márton / Margó Fesztivál

Legszívesebben egy abszurd gondolatfolyamnak hívnám, ahol a vesszőnél visszük le a hangsúlyt és a soráthajlásokat önkényesen alakítjuk. Mi, az olvasók sajátos módon tekintünk rá nem csak tartalmilag, de néha formailag is.

Néha megyek az utcán, meglátok valamit, és azt gondolom, hogy ha ezeket mondatba rakom, az akkor is költészet lesz, ha se én, se te, senki nincsen benne

– mesél arról, hogy valójában minden lehet költészet, de ettől függetlenül nem minden az. Azt hozza példának, mikor egy régi interjúban megemlítette, számára elképzelhetetlen volt, hogy benne legyen egy versében az „elefánt” szó. Miután pedig mégis beletette, kattanás volt neki, egyfajta szabadság: a szókészlete kibővült. Felmerülhet az emberben, hogy van-e lélektani határa annak, mi mindenről lehet írni? Én azt vallom a költészet olyan, mint egy ízléses öltözék, ha bizonyos elemnél többet zsúfolunk egymás mellé, akkor értelmét veszti. Zavart hagy maga után. Ez a szám, nálam mondjuk nagyjából négyre tehető, de természetesen személye válogatja.

Dallamtapadások és halmazelmélet

A kötet végén egy jegyzetben nevek vannak felsorolva, akiktől szó szerinti vagy torzított formájú idézeteket használ fel a költő. Elég csak végigfuttatni a tekintetünket rajta, felsejlik előttünk egy olvasási stílus, egy személyiség, egy életforma.

Nem csak az beszédes, hogy mit olvas az ember, hanem az is, hogy kitől.

László egy Shakespeare-idézetet ragadott ki („S a tavaszi zápor fűszere a földnek”), de szóba került, hogy első látásra egészen kontextuson kívül eső, váratlan nevek is szerepelnek a jegyzetben. Fentebb kifejtettem, nekem mennyire érződik a köteten egyfajta matematikai rendszeresség és halmazszerű a felépítés.

Simon Márton, a Rókák esküvője szerzője: “Nem értek a matematikához, csak szeretem” / Fotó: Nagy Márton / Margó Fesztivál

Majdnem hangosan elnevettem magam, mikor Marci arról beszélt, mennyire motiválja a valószerűtlenség, tehát ha oda nem illő nevek is felbukkannak. Ilyen például a listában szereplő Évariste Galois, aki egy francia matematikus volt, és húsz éves korában egy értelmetlen párbajban életét vesztette, viszont a halála előestéjén jegyzeteiben megalapozta a halmazelméletet. Marci ezután még frappánsan hozzátette, hogy „nem értek a matematikához, csak szeretem”. Amellett, hogy picit beleborzongtam a saját felismerésembe, az jutott eszembe, mennyire érdekes lenne a nem annyira ismert nevek mellé odaírni a foglalkozását is.

Talán – ahogyan meg is említették a beszélgetők – tényleg lehetne belőle egy vers, ami keretbe, vagy ha úgy tetszik, egy alaphalmazba foglalja a kötetet.

A slammeléssel való párhuzamba állítás csak a beszélgetés végén került szóba, mintha sokat emlegetett téma révén kerülni kellene. László A Hallgatási gyakorlatok című versből olvasott fel, és megjegyezte: „ennél a kötetnél érzem leginkább, hogy interiorizáltad a slamet, tehát nincsen szétválasztva, mi slam és mi vers”.

Simon Márton és iamyank a Margó Fesztiválon: “Az abszurditásba mintha néha vészjóslás keveredett volna” / Fotó: Nagy Márton / Margó Fesztivál

Marci arról mesélt, hogy a mai napig fontos része az életének, illetve, hogy nemsokára találkozni fog a slam műfajának alapítóival, akik Budapestre látogatnak. Szereti, sokat kapott tőle és egyfajta személyiségfejlesztésként gondol rá. „Évek óta nem tudom eldönteni, hogy intro- vagy extrovertált vagyok” – teszi hozzá nevetve, és ezzel arra utal, hogy egy furcsa kevert műfajról van szó, aminek van egy elmélyült magányos alkotói része és egy előadói, kitárulkozásos vonatkozása is.

A valószerűtlenségig fokozva: ezek a versek kimondva jók

Az első blokk végéhez érve, a beszélgetést egyszerűen, tömören levezetve helyet váltottak a színpadon, Marci egy magasabb székre ült egy kottatartó mellé, jobb oldalon pedig megjelent egy hosszú, raszta srác, aki megállt a keverőpult mögött. iamyank és Simon Marci progresszív előadása következett. A nézőtérre kék és lila fények vetültek és megszólalt egy női géphang.

A kötet első versét mondta el egy gyönyörű aláfestés kíséretében, ami egy idő után minden bizonnyal japán motívumos zenébe mosódott bele.

Feltűntek benne dubsteppes vonulatok is, de a törékeny, hideg, csilingelő hangok végig kísérték az egész produkciót. Az abszurditásba mintha néha vészjóslás keveredett volna. Ahogy végignéztem közönségen – a rendben egymás mellett ülő, mozdulatlan sziluetteken –, bevillant valami utópiaszerűség, valami futurizmus.

Ezek a legolvasottabb könyvek szeptemberben, Paulo Coelho Hippije 3., Simon Márton máris 7.

Líra és Líra-Móra boltok összevont sikerlistát adott ki. Ebből kiderül, mit olvastak szeptemberben a magyarok; Paulo Coelho kétszer is felfért, és A magyar helyesírás szabályai az egyik legkelendőbb. De a még nagyon ropogós Rókák eskövője, Simon Márton harmadik kötete máris szerepel a toplistán.

Az előadás alatt váltották egymást a zenés, az előre felvett és a felolvasásos részek. Meg lehetett figyelni, mennyire máshogy értelmeződnek a sorok, máshogy kimondva. Az utolsó szavakat Marci mindig nagy hatásszünettel mondta ki, hagyta lebegni őket a levegőben. Nagyjából egy órát tartott, és mikor már úgy kezdtem érezni, hogy a tűrőképességünket feszegetik, akkor abbahagyták. Éreztem a sokszor fészkelődő nézőkön, hogy túlcsúszás ide vagy oda, ők elhatározták, hogy végig élvezni fogják. Azt hiszem, ilyen elhivatott közönsége kevés embernek van: erről az esemény után kialakuló kígyózó dedikáló sor is árulkodott.

Hirdetés