Nem mindenki azért jár színházba, hogy a bordó bársonyszékbe süppedve elmerüljön egy nyilvánvalóan megkonstruált valóság-reprodukcióban. Vannak, akik élményre vágynak: színházat akarnak látni, sőt, annak részei akarnak lenni. Erre Boross Martin is rájött. Ennek fényében hozta létre a Stereo Akt alkotócsoportot és így született meg a Promenád című előadásuk is.

FesztiválszezON

Kitavaszodott, itt a jó idő, beindul a fesztiválszezon – és ez ugyanúgy érinti a színházat, ahogy a zeneipart. Számos hazai fesztivál (például a Művészetek Völgye vagy az Ördögkatlan) palettáján szerepelnek a zenei felhozatal mellett színházi előadások is. A nyári festival seasont megelőzően azonban az igazi pezsgés a magyar színházi életben tavasszal zajlik! A debreceni Deszka Fesztivált és a budapesti Határon Túli Magyar Színházak Szemléjét is áprilisban tartják.

Későtavasszal/koranyáron rendezte meg a Boross Martin vezette Stereo Akt a Stereo 5 Fesztivált, amely során az eddigi előadásaik újrajátszásával a társulat 5. születésnapját ünnepelték meg. A kilencnapos fesztivál során az érdeklődők koncerteket, előadásokat láthattak, valamint konferenciákon és workshopokon vehettek részt.

Színház, vagy mi

Miben áll a Stereo Akt progresszivitása és újszerűsége? A válasz nagyon komplex, ugyanakkor könnyen megragadható. Kizárólag eseményközpontú előadásokat hoznak létre, amelyekkel messze maguk mögött hagyják az európai (főleg magyar) színházi konvenciókat. Mindenkinek van egy képe arról, mit jelent a színház. Boross Martin előadásai – ilyen az Etikett, a Védett férfiak kertje és a Promenád is – ezt a berögzült képet akarja teljes mértékben kitörölni a nézői fejéből. A darabok nem drámai alapokra épülnek, sokkal inkább a valóság szolgál a történetek kiindulópontjául.

Promenade Trailer English

This is “Promenade Trailer English” by Stereo Akt on Vimeo, the home for high quality videos and the people who love them.

A játék- és nézőtér elrendezése is mindegyik említett darab esetében rendhagyó. Az Etikettnél egy futószalagszerű, keskeny, de hosszú színpad áll a kétfelé bontott nézőtér közt, így ott a színészeknek szimultán kell két irányba játszaniuk. A Védett férfiak kertje esetében a színészek pozíciója viszonylag kötött (egy-egy üvegbúrába zárva állnak), a nézők pedig körülöttük sétálgatnak vagy éppenséggel leülnek, ha azt az utasítást kapják.

Közös még ezekben a darabokban, hogy a rendező mindegyik esetben a technikának is fontos szerepet ad.

Ezt úgy éri el, hogy a néző fejhallgatón keresztül hallja az egész történetet.

A Promenád még a Stereo Akt saját előadásai közül is kiemelkedik, hiszen a színház összes létező határát feszegeti. Igazából nehéz megmagyarázni, hogy egy ember miért tekint egy másfél óra hosszú buszutat színháznak. Azért én megpróbálkozom vele.

Az utcaszínház egy új szintje

A Promenád ott válik színházi előadásból színházi élménnyé, amikor az alkotócsoport egyik tagja kivezet minket a Ferencvárosi Művelődési Ház előtt álló buszhoz. Arra kér minket, szálljunk fel rá és rögtön vegyük fel az üléseinken található fejhallgatókat. A busz végtelen lassúsággal halad a keskeny kilencedik kerületi utcán, közben az elől álló rendező narrál, valamit. Nem feltétlenül állíthatjuk, hogy ahhoz kapcsolódik a narráció, amit éppen a busz ablakán kinézve látunk, de semmi esetre sem tűnik oda nem illőnek. A menekülésről, az álmokról, egy kitalált figuráról hallunk történeteket. Az utazás első perceiben azt vettem észre, hogy a nézők leginkább csak elméláznak, a pesti utcákat fürkészik a tekintetükkel.

Stereo Akt: Promenád / Fotó: A Stereo Akt hivatalos weboldala

Ez alatt Boross Martin hangja a fejhallgatóknak köszönhetően egész közelről duruzsol a fülünkben. A járműből kinézve látunk egy-egy embert rollerezni, biciklizni, futni, bevásárló szatyrokat cipelni – de ekkor még nem tudhatjuk, hogy ők színészek-e vagy egyszerű járó-kelők. Az első pillanat, ami visszaránt minket a buszos valóságba, abba, hogy tulajdonképpen színházat nézni jöttünk ide, amikor egy hatalmas fal mellett egy férfi látványosan nekikezd ruhát cserélni.

A narráció ezen a ponton kezd el a látott cselekvésekkel együtt, azzal szimbiózisban működni.

Innentől próbáljuk meg folyamatosan, már-már kétségbeesetten elkülöníteni a tényleges valóságot és a valóságként ábrázolt színházat.

Színész, vagy mi

Állandó izgalmat nyújt az utazás első felében, hogy nem tudjuk, mit kell néznünk és mire kell a zötyögő buszon ülve odafigyelnünk. A legfontosabb kérdés talán az, hogy egy buszos színház esetében hogy tudom megkülönböztetni, miről ismerem fel a színészeket. Néhány percig esetlenül forgatom a fejemet körbe-körbe az ülésen, igyekszem a lehető legtöbb apróságot megfigyelni a kinti környezetből, keresem a talán-színészeket. A hatalmas emberforgatagokban azonban nehéz meglátni, ki a professzionális színész és ki az egyszerű járókelő. Ez a kíváncsiság, az izgalom idővel természetesen eltűnik a nézőből, amikor rájön, hogy ugyanazt a tíz színészt látja, más szerepekben, más ruhákban és más szituációkban.

Stereo Akt: Promenád / Fotó: A Stereo Akt hivatalos weboldala

A rendező a döntést ugyanakkor mégis a nézőre hagyta. Hiiszen ha úgy tetszik, elfordíthatom a fejem és ahelyett, hogy a busz jobboldalán zajló pénztárca-rablást nézném, figyelhetem a baloldalon a kutyáját sétáltató idős bácsit (aki természetesen nem színész, csak egy egyszerű szombat délutánját tölti Budapest kertvárosi részén).

A fantáziám mindenek felett

A színház és valóság határának végső elmosódása az olyan momentumokban történik, mint például a kutyás bácsi megpillantása. A Promenádban ez a legcsodálatosabb: rajtam és a fantáziámon múlik, hogy mit és kit tekintek az előadás részének és kit hagyok figyelmen kívül, mondván „ez csak egy mezei egyszerűségű, kocogó hölgy”. Talán a színészek és a civilek elválasztására használom legkevésbé a fantáziámat, hiszen idővel minden színészhez tartozni fog egy-egy attribútum, egy-egy a fejhallgatóban elhangzó szöveg.

Ugyanakkor a rendező sem tudja, hogy milyen emberek fognak éppen Budapest utcáin lófrálni, amikor arra hajt a busz.

Ezzel az előadás esélyt ad a véletlennek arra, hogy az adott pillanatban olyat produkáljon, amit a néző be tud építeni az éppen játszódó történetbe, hozzá tud csatolni az épp elhangzó szöveghez – persze csak, ha akarja. Ilyen jelenet volt például, amikor a fülemben elhangzó „sorstragédiák, sorskirakatok, van, akinek komédia, de van, akinek csak a tragédia jut” szöveg közben a szemem egy idős hölgyre tévedt, aki mérhetetlen fáradtsággal az arcán cipelt egy néhány zöldséggel megpakolt fonott kis kosarat. A néni éppen megállt, letette a csomagját és az arcát kezdte törölgetni. Ez természetesen nem volt az előadás része, de az azt követő jó néhány percben azon kattogott az agyam, hogy a néninek vajon jutott az életében komédia is? Mikor azonban ezen túllendültem és újfent elkezdtem odafigyelni a jelenetekre, arra is rájöttem, hogy nem csak a szereplőket illetően kell összeraknom az előadást.

Stereo Akt: Promenád / Fotó: A Stereo Akt hivatalos weboldala

Azon túl, hogy én választom ki, kiket tekintek színészeknek, a történeteket is az én dolgom rekonstruálni. Szokatlanul sokat gondolkodtam azon, mi volt tulajdonképpen a wekerletelepi színházi esemény története. De rá kellett jönnöm, hogy nem volt. Fragmentumok voltak, persze: a tíz színész mind különböző cselekményt, más-más háttérsztorit hozott magával. Ezek bizonyos pontokon találkoztak (például a frissen szabadult rab ellopta a turista lány kameráját, a bolond lány a vasúti felüljárón találkozott a folyton telefonáló üzletemberrel stb.), de a másfél órás út során látottak sehogy sem adtak ki egy koherens cselekményt.

A mikrotörténetek sem voltak teljesek, gyakorlatilag mindegyiknek a közepébe cseppentünk bele. A néző feladata pedig nem merült ki az észlelésben és értelmezésben, hanem előzményt és végkifejletet is kellett kreálnia ezeknek az in medias res jeleneteknek. Az emberi elme hihetetlen dolog, hiszen erre úgy fél óra után döbbentem rá, pedig a busz indulásától fogva, már magától is csinálta az agyam: kiegészített, kiszínezett és befejezett történeteket.

Néző, vagy mi

Egy másfél órás buszos utazás körbe-körbe Wekerletelepen és Kispesten nehezen tekinthető színháznak. A Promenád azonban az volt. Hogy miért? Nagyon egyszerű a válasz: mert én [mint néző] színházként keretezem. Van egy rendező, aki a színészeit instruálja, valamint adott egy busznyi néző, aki az ő előadásukat nézi. Érdekes mondjuk, hogy a gyanútlan járókelők valóságként érzékelik, és akként is kezelik az összes jelenetet, amely az utcán játszódik. Ők nem tudják, hogy színházat látnak. Így természetes reakció, hogy amikor egy fiatalember (=színész) a buszmegállóban (=díszlet) kiejti a kezéből a pénztáráját (=kellék), egy férfi lehajol és segít neki összeszedni az aprópénzt.

Stereo Akt: Promenád / Fotó: A Stereo Akt hivatalos weboldala

Az előadás vége felé azonban elérkezett az a pillanat is, ahol belőlem, a színháznézőből is, egyetlen pillanat alatt egyszerű járókelő lett. Azt a színházi szabályt, miszerint a nézőnek az a dolga, hogy a színészt figyelje, rögvest elfelejtettem, amikor az egyik színésznő felszállt a buszunkra és ott kezdte el a sminkjét igazgatni. Jó nézőként mit csináltam volna? Néztem. Akkor azonban, amikor a nő visszanézett rám, akaratlanul is elkaptam a tekintetemet, hiszen a buszon ülve civilként nem illik bámulni a másikat. Az előadás túlnyomó részében azonban így is színházként nézzük a történéseket és színháznézőként funkcionálunk.

Szereplők

Debreczeni Márton

Gold Bea

Julia Jakubowska

Kocsis Gábor

Nagy Csilla

Szabó Zola

Téri Gáspár

Tucker András

Vadas Zsófia Tamara

Dányi Viktória

Alkotók

Alkotó munkatársak: Goda Gábor, Sarah Günther

Zene: Tóth Szabolcs

További közreműködő: Fischer Balázs

Producer: Rácz Anikó

Rendező munkatársa: Téri Gáspár

Produkciós asszisztens: Varga Brigitta

Rendező: Boross Martin