Edinburgh Feszt: A szívet-lelket gyönyörködtető változatosság – vagy mégsem?

Edinburgh Feszt: A szívet-lelket gyönyörködtető változatosság – vagy mégsem?

Előadás templomban, előadás a Hiltonban, előadás magas-művészeti központban, előadás az előadóban… Mert erre a három hétre Edinburgh-ban az egész világ, ugyebár; és minden férfi és nő – még az is, aki csak a nyilvános vécébe szeretne végre valahogy bejutni. De legalább biztosan tudjuk, hogy Shakespeare-nek igaza volt…

A „Kis” Alma

Érkeznek fellépők a világ minden tájáról, Ausztráliától Kanadáig, mindenféle céllal: az álmaik valóra váltásától kezdve csupán egy hangos kiabálás erejéig.

És jönnek nézők is mindenhonnan, rövidebb-hosszabb időre, hogy megtapasztalják a hangulatot, hogy meghatározó élményekkel távozzanak.

Avégett, hogy egy előadásban megoldást találjanak életük problémáira; vagy csak egyszerűen azért, hogy másoknak, akik nem lehetnek itt, valamilyen formában leírják a forgatagot, ami óhatatlanul magába szippantja őket. Még akkor is, ha néha kissé csalódottan kell otthagyniuk a játszóhelyet, mert semmi sem történt. Ez sajnos – már csak a nagy számok törvénye alapján is – előbb-utóbb bekövetkezik.

/ Fotó: Pálffy L. Péter

Hogy egy klasszikust idézzek: oly’ nehéz a választás, mert ömlik az információ a plakátokról, a szórólapokról, a közösségi médiából – és érkeznek „személyes” meghívások is jócskán. Az az érzésem, hogy marketinget mintha mindenki tanult volna, és meglehetős jártasságról tesz tanúbizonyságot benne – ugyanez a szakmáról, mármint a színháziról, kevésbé mondható el…

Imígyen szóla…

Az előadásban elhangzik egy monológ: a leányzó felteszi a kérdést, hogy „miért nem lehet azt mondani egy előadásra, hogy szar, amikor tényleg szar?”. Ő mindig nyitottan ül be, hogy „wow, ez holtbiztosan jó lesz”, és ha mégsem, akkor miért kell a korrektség álarca mögé rejtőzni?

Nietzsche miatt lettem kíváncsi a produkcióra, bár a Zarathustrával már évek óta birkózom, több-kevesebb sikerrel.

Egyszerű a képlet: jól megírt monológok hangzanak el, amelyeket „fizikai színházi” mozdulatsorokkal kötnek össze.

Maradjunk annyiban, hogy jobb-rosszabb koreográfiákat látunk, amíg egyik kézből a másikba kerül a mikrofon.

Nem tudom eldönteni, hogy mi a cél, mert minden egyes szöveg felütése kicsit polgárpukkasztóra sikeredett: kiváltságosnak érzik magukat, hogy pont ezt az előadást választottuk, mi pedig kiváltságosak vagyunk, hogy őket nézhetjük; avagy miért is nem gyűjtünk adományt, hogy felfogadjunk egy bérgyilkost, aki lelövi Donald Trumpot? Később leseggfejeznek, aztán meg arra biztatnak, hogy összes frusztrációnkat nyugodtan ömlesszük rájuk, mert – fekete lyukként – ők most mindezt beszippantják, elnyelik. Aztán, ahogyan fejlődnek a szövegek, ténylegesen filozófiai eszmefuttatásokká válnak, az arra fogékonyakat valóban gondolkodásra késztetik – akárcsak Nietzsche művei. Ezért szerethető az előadás – no, meg a felcsendülő zenék miatt.

/ Fotó: Nadine Gomez

Egyszer azt mondták nekem, hogy eszméletlenül szexi az akcentus, ahogy a francia hölgyek beszélik az angolt. Nos, valóban az; még úgy is, hogy néhol felfedezhető a küszködés, ahogy a francia-kanadai csapat tagjai a nagyon nehéz szöveget próbálják angolul tökéletesre formálni.

Azt pedig nem értem, hogy a „Nincs terhemre” monológ alatt, ha már egyszer benyúl a bugyijába, és elkezdi simogatni magát, akkor – nyolc perc alatt! – a lány hangjában (legalább) miért nem történik semmi változás?

De hát „sok dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmem…”.

Visszakanyarodva az elejére, úgy ültem be, hogy wow lesz, és nem úgy jöttem ki, hogy sz_r volt. Azért ez mindenképpen dicséretes…

Goup Gravel / Lepage: Thus Spoke… (Imígyen szóla…)

Canada Hub a King’s Hallban, augusztus 2-27, kivéve a hétfőket, fél 8-tól, 70 perc

Előadják: Frédéric Lavallée, Marilyn Perreault, David Strasbourg, Anne Thériault

Rendezte: Frédérick Gravel és Étienne Lapage

Színészi játék: 4

Rendezés: 3

Koreográfia: 3

Tér: 3

Szöveg: 4

Átlag: 3,5 csillag

Magánügy?

Julie ül velünk szemben, (nem csak) a szerelmi életéről mesél, és kérdez minket a miénkről (és egyebekről). Természetesen a játékszabályban benne van, hogy ha kényelmetlen, és nem akarunk válaszolni, akkor megtagadhatjuk.

Alapvetően érdekes utazás, engem ugyanis foglalkoztat, már csak a szakmám (rendező és színész) végett is, hogy a nők hogyan élik meg szerelmeiket. Nem mintha abban járatos lennék, hogy más férfiak hogyan, sőt, sokszor még magamat is meglepem magammal – de egy hölgy történeteit hallgatni és interaktívan részt venni benne, színházi szempontból, kifejezetten izgalmas volt.

Annyira széles skálán mozog, annyira ugrál térben és időben, hogy óhatatlanul mindenki megtalálja a maga kapcsolódási pontját. Nyilván rizikós is egy ilyen előadás, mert sohasem kiszámítható, a közönség mit reagál.

A hölgy érezhetően belezavarodott a történetbe, amikor a mellettem ülő néző kifejtette, hogy ő tudós és a földönkívüliekben hisz (sic!). Kicsit sajnálom, hogy annyira igyekezett terápia-szerű hangulatot teremteni és megőrizni azt, hogy a fényekkel „elfelejtett” játszani.

/ Fotó: Ine Van Coillie

Ez kifejezetten akkor vált zavaróvá, amikor a laptopjáról a vászonra vetített szövegek hangos felolvasására kérte meg valamelyik résztvevőt – alig lehetett látni, ha egy picit apróbb betűs volt az írás.

Neki is picit akadozott a nyelve az eredetileg nem angol nyelven előadott szöveg közben, és az utolsó két oldalt felolvasva, mintha még nem sikerült volna megtanulnia a végét. Ez kicsit rontott az összhatáson, de alapvetően kellemes vasárnap délelőtti élménnyel lettem gazdagabb.

Bombastic Declaration of Love (Dagályos szerelmi vallomás)

Big in Belgium – Summerhall, Anatomy Lecture Theatre

augusztus 4-27. (hétfőket kivéve) 10.30-tól, hossz: 1 óra

Saját koncepciója alapján előadja: Julie Cafmeyer

Színészi játék: 4

Koncepció: 4

Tér: 2

Szöveg: 4

Átlag: 3,5 csillag

Ahogyan a csövön kifér…

Az egyik előző írásomban említett videoklip forgatásán ismertem meg a Hangos Költőket (Loud Poets), akiket leginkább budapesti alternatív művészcsoporthoz tudnék hasonlítani. Tagjai ultraműveltek, reflektálnak a társadalmi problémákra a saját szubjektív módjukon, és verseket nem csak írnak, de elő is adják őket olyan „hangosan”, ahogyan a csövön kifér.

Az Egyesült Királyságban tulajdonképpen általánosan elfogadott brandépítést hajtanak végre, ami mindenképpen dicséretes, hiszen, bár különböző stílusban, különféle témákról írnak, láthatóan egy meglehetősen összeszokott csapatról van szó, amely tudatosan formálja a közös „karriert”.

Kevin Mclean, Catherine Wilson, Doug Garry és Katie Ailes számomra váratlan és meglepő műsorral lépett színpadra.

Meglehetősen hosszú videóval indul az „előadás”, amiből megtudjuk, hogy mi is a költészet, mik a fő témák, és hogy mindezt számunkra elérhetővé teszik a következő egy órában. Illetve távozáskor ne felejtsünk el „ellátogatni” a „szuvenír shopba”, ahol az élményt becsomagolva (a „költészet kockáját”) akár magunkkal is vihetjük, hogy bármikor elővehessük, amikor kedvünk szottyan rá.

A következő váratlan húzás egy négytagú zenekar (billentyű, hegedű, cajon, gitár) szerepeltetése, amely minden verset tökéletesen lekövetett. Oké, majdnem mindegyiket. Mert a változó napi vendég – aznap Rob Auton – fellépését, értelemszerűen, nem nagyon tudták előzetesen elpróbálni. Maguk a versek inkább eposzoknak tűnnek, többszörös Hajnali részegség-hosszúságúak, sokszor el is veszítem a fonalat. Ez csak részben „hiányos” angoltudásom következménye; sokszor a verseket kísérő videók, amiket a háttérre vetítenek, vonják el meglehetősen a(z én) figyelme(me)t. Nyilván egy vers előadása nem lehet mindig ugyanolyan, ezért a néző összezavarodik, amikor észrevehetően elmegy a szinkron a bejátszás és az élő esemény között.

/ Fotó: A Loud Poets hivatalos Facebook-oldala

Kifejezetten élveztem a két fiú (Doug és Kevin) sci-fi témájú, de kettejük barátságáról szóló versét, külön-külön a szerelem és a saját testkép volt a témájuk –Catherine a családjához való viszonyát elevenítette meg az előadott lírai művekkel. A legnagyobb meglepetés számomra Katie volt. Vele kommunikáltam a legtöbbet a forgatáson és valahogy nem érzékeltem akkor, hogy ennyire érzékenyen rezonál a szociális kérdésekre. Úgy gondolom, nem volt szerencsés választás a média szalagcímein szereplő témákat beemelni az előadásba, számomra valahogy kilógott az összképből. Még akkor is, ha színészileg az ő előadása volt a leghitelesebb.

Ha az ötvenöt perc alatt nem vált eléggé egyértelművé, hogy miért is ez a nevük, akkor az utolsó, közösen előadott (és írt) vers nyilvánvalóvá teszi: hangos a zene, hangos a video, és a leghangosabbak ők maguk. Kell is ez: ingerküszöbünk olyan magashegyi levegőt szív, hogy csak az „üvöltést” halljuk már meg. Mindent bele, ahogy csak a csövön kifér!!!

Loud Poets – naponta más-más vendéggel

Scottish Storytelling Centre, augusztus 4-28. (kivéve 14-e és 21-e) 21.00-től, hossz: 1óra

Versek: 4

Zene: 5

Vendégszereplés: 5

Tér: 3

Vizualitás: 3

Összhatás: 4

Átlag: 4 csillag

Piros gomb

Igen, pont az, amelyik megnyomásával atomháború robban ki, és a világ elpusztul. A csapat az Egyesült Királyság első és egyetlen tudományos-fantasztikus társulataként definiálja önmagát. Hogy is mondjam csak? Deák Tamás színész-rendező barátom tizenöt éve állított színpadra sci-fi történeteket Budapesten, messze ötletesebben és látványosabban, mint ez a produkció tette.

Bugyutácska történet arról, hogy egy pár kismacska vagy kiskutya helyett a piros gombot kapja meg törődés, vigyázás céljából.

A spanyol származású társulatalapító-író színészként beleesik abba a hibába, hogy ripacskodásával nevettetni akarja a nézőket. Valamiért ezt szinte kötelezettség-szerűen űzik a Fringe „világot jelentő deszkáin”.

/ Fotó: SciFi Theatre

Három, több koktél után beülő hölgy pedig vevő is erre, mégpedig olyannyira, hogy aztán bármit csinál „hősünk” a színpadon, szűnni nem akaró kacagás a jutalma. Még azokban a pillanatokban is, amikor ez mérhetetlenül kínossá válik a többi szereplő számára. Egyedül a fiatal, de máris hatalmas színészi tapasztalatokkal rendelkező Mia Foo profi „mentőakcióinak” köszönhetően nem fullad botrányba az előadás. De még az is lehet, hogy ez a maximum, amit ki lehet hozni a belvárosi Hilton egyik konferenciatermében előadott produkcióból…

Red Button – Horatio Theatre

The Spaceon North Bridge, The Perth Theatre, augusztus 14-19., 19.40-től, hossz: 1 óra

Szereplők: Mia Foo, Benjamin Cawley, Yasmine Holness-Dove, Juan Echenique

Rendezte: Fumi Gomez

Szöveg: 3

Rendezés: 2

Színészi játék: 3

Tér/díszlet: 1

Világítás: 1

Zene: 2

Átlag: 2 csillag

Változatosság

Nincs bajom a változatossággal, a sokszínűséggel. A Fringe alapszabálya, hogy senki sehol nem ellenőrzi, nem minősíti az előadásokat, bárki bármit hozhat, előadhat. Ezért aztán jön is mindenki mindennel, amit szem-fül elképzelni képes – és olyannal is, amit nem.

Azt viszont már kevésbé értem, hogy miért kell pozitívumként kommunikálni, hogy évről-évre több és még több csapat érkezik, már-már szerencselovagként kísértve a sorsot. Ezzel – szerintem – csak elűzik a nézőket, akik egyre nehezebben találják meg az igazi gyöngyszemeket az egyre hatalmasabb kínálatban. Ez pedig az alkotóknak sem lehet (önös) célja…

Kezdőlap > Uncategorized > Edinburgh Feszt: A szívet-lelket gyönyörködtető változatosság – vagy mégsem?

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból