Így próbálgathatja az érzelmeit egy öntudatára ébredő szoftver. Hideg ráció keveredik szentimentális, nyugodt futamokkal. Ami szétesik, ismét összeáll. A spontaneitás is stratégiának hat. Meghallgattuk Gesaffelstein új lemezét, a Hyperiont.
Fogyasztóbarát sötétség
A Gesaffelstein művésznéven zenélő és producerkedő Mike Lévy 2013-as Aleph című nagylemezével hamar belopta magát a dark techno szerelmeseinek szívébe. Az olyan számokat, mint a Hate or Glory, Pursuit vagy a Trans igazi zaklatott szeletelés, száraz, kegyetlen rigmusok jellemezték. Olyan előadókkal dolgozott együtt az utóbbi időben, mint Jean-Michel Jarre, The Weeknd vagy épp Kanye West. Utóbbi BLKKK SKKKN HEAD című száma tető alá hozásában a most 31 éves Lévy is aktívan kivette a részét.
Kanye Westnek megvan a véleménye a mentális betegségekről
Kanye West épp Twitteren kritizálta Drake-t. A tweetek között kifejtette a véleményét a mentális egészségről is. Az amerikai rapper már egy ideje nyitottan beszél saját tapasztalatairól, most is ez történt. Kanye elmagyarázta, mentális betegségének köszönhetően elsőkézből tudhatja, a társadalom leírja a mentálhigiénés problémákkal küzdőket. Gyakran őrültnek titulálják őket, kétségbe vonják a szavukat, relevanciájukat.
Az idén megjelent Hyperion című albuma egészen más oldalát domborítja ki a „techno sötét hercegének”. Minden szerzemény csendesebb, melankólikusabb, kevésbé agresszív, mint amilyen darabokkal korábban berobbant a köztudatba. Ehhez olyan előadók közreműködését vette igénybe, mint Haim, Electric Youth vagy épp Pharell Williams.
Egy hibrid titán
Hüperión a Napot hordozó titán nevét takarja a görög mitológiában. A Nap, a Hold és a hajnal istene mind gyermekei voltak. Miután Hélioszt, a Nap istenét megtanította az égitesttel bánni, az idős titán megpihent. Alakja költők (Friedrich Hölderlin, John Keats) és írók (Dan Simmons) képzeletét is megragadta.
Az album címére vonatkozó egyik lehetséges olvasat, hogy Hüperión alakja Mike Lévy-re vonatkozik.
A Blast off és a Lost in the Fire klipjében ugyanúgy tintafekete entitásként jelenik meg a háttérben, ahogy az albumborítón is láthatjuk. A producerkedés, alkotás így a „magasban járó” titán feladata. Az csak gondolatjáték a részemről, hogy a vendégénekesek az istenségek, amíg az alkotó pihen. Bár a Lost in the Fire klipjében pont ezt láthatjuk: Gesaffelstein csendben üldögél egy díszes széken, amíg The Weeknd előadja a dalt.
Gesaffelstein & The Weeknd – Lost in the Fire (Official Video)
Listen & Download Hyperion: http://smarturl.it/hyperionthealbum http://gesaffelstein.com http://facebook.com/gesaffelsteinmusic http://instagram.com/gesaffel…
Ez az éjfekete álca telitalálat Lévy esetében. Jelen is van és nincs is; amikor felfigyelünk alakjára, olyan benyomásunk támadhat, mintha hiába tennénk ezt. Nem ő a lényeges, mégis minden hozzá kötődik, amit hallunk. A Lost in the Fire háttere is fekete, amibe az entitás gyakran egészen beleolvad, mintha abból jött volna létre. Ez a kísérlet kiemel és eltüntet. Mindezt ugyanazon pillanatban teszi. Összekuszálódik a mutatni és a rejteni akarás vágya, ami számomra rendkívül szimpatikus.
Új vizeken
A Hyperion hangzása jóval könnyebben csúszik, mint az előző album világa. Poposabb, de azért nyakig be van mártva Gesaffelstein stílusával. Már az Aleph-en is fel lehetett lelni az ambient felé hajló számokat. Ebből és a korábbi közreműködésekből nőtt ki tehát a Hyperion koncepciója, ami végig egységesnek hat. Ezzel együtt a kísérleti, kiforratlan, hiányérzetet keltő címkék is illenek rá.
Ez következhet abból is, hogy a durvább, arcletépős sikerszámai, mint mondjuk a Viol nagyon sokáig viszonyítási pontok voltak.
Szokni kell ezt az új irányt, ami nem a semmiből érkezett. Azért a legtöbben lehet, egészen másra számítottak tőle.
Lévy egy interjúban kifejtette, rosszul van attól, hogy „misztikusnak” tartják, mert csak a zenére összpontosít, és nem fordít komoly energiákat arra, hogy Instagramon, Twitteren építgesse személyes imázsát.
Sőt, az is rendkívül zavarja, hogy sokan a zenei stílusa miatt egyfajta komor, kívülálló figuraként tartják számon. Önmagát teljesen másként határozza meg. A rajongóit elsősorban boldoggá szeretné tenni, „és ha ezt valami sötéttel sikerül elérnem, akkor nyertem.”
Nem tökéletes, de figyelemre méltó
Az albumnyitó Hyperion pattogós monotonitásával már-már egy Steve Reich-számnak is elmenne. De csak egy szokványos intro feladatait látja el. A Reset, akár csak a mumble rap jelensége okozta rossz közérzetnél többet nem igazán állító klipje kaotikus, tompa, kiégett arcoskodás. Fáradt olaj, amit mégis használatra fogtak.
A The Weeknddel készült hideg szintifolyamokra felhúzott Lost in the Fire kifejezetten rádióbarát.
Szexualitás terén profánabb szövege már kevésbé az („I wanna fuck you slow with the lights on”). A szövegben a gyermekvállalás vágya is előkerül. Ezután az énekes, Abęl Tesfaye azt is kijelenti, hogy utódját sose rejtegetné a világ elől. Ez kiszólás Drake felé, aki hosszú ideig eltitkolta, hogy egy pornószínésztől gyermeke született. Ez is csak azért derült ki, mert Pusha T egyik dalában elrappelte a sztorit.
Az Ever Now másfél percen át futurisztikus melankóliával fúrja át magát a lemezen, vezeti tovább a hallgatót. A Blast Off száraz, robotikus kattogással kezd. Ehhez csatlakozik Pharell Williams visszafogott, kicentizett énekhangja is. Egy szélfútta mezőhöz hasonlóan egyre áramlóbb térbe kezd torkollni a szám, hogy 2:04-nél beszakadjon az egész. Szivárogjon és zuhanjon.
Mintha egy szakadék szélén az erőszakos fuvallat egy ideig megtartaná, majd eleresztené a testet, ami ennek következtében mégse zúzza össze magát. A szöveg lazán írja körül a lebegés érzésvilágát. Égen csatangoló lovak csordájával és a sárkányrepülővé válás képével is operál.
Gyümölcsözően részegítő Pharrell x Camila duett, a Sangria Wine
A tökéletes Sangria Wine receptjéhez nem kellett más, mint a vérbeli, latin ütemű alapok, némi reggae-fűszer, salsa-csipke és az a mágia. Ezeket csakis a két szupersztár „mixer”, Camila Cabello angol és spanyol éneke, illetve Pharrell szexi refrénje tudott hozzáadni.
Haim vokálja remekül illeszkedik a So Bad némileg nyálkás, mégis selymes dallamvilágához. Ebben bálnaéneket megidéző futamok is vegyülnek. Megvan benne az a grafitszürke lobogás, ami már Woodkid debütáló lemezét is olyannyira szimpatikussá tette. A szentimentális szövegben partra kicsapó hullámok, megbánás, önvád kerül elő.
Hűs örvény
A Forever első szakasza, amiben The Hacker és az Electric Youth is közreműködött, engem minduntalan a 99 Luftballonsra emlékeztet. Ennek nyomvonalán ’80-as évekbeli Nyugat-Berlint képzelek köré, nyilván a város koszosabb arcát. A csúcspontja talán a 3:25-nél végbemenő széthullás, a dallam néhol Aphex Twinhez közelítő megcibálása. Kár, hogy az ilyen pillanatokból az albumon jóval kevesebb akad. Félkész, bátortalan az összhatás. A szöveg felejthető megoldásokkal kapargatja meg az elnyűhetetlen hűség témáját.
A Vortex jól viszi tovább a megbomlást, szélesíti örvényléssé azt.
A mélyebb, búgó hangok és a ragadozó madár sivításához hasonló magasabbak váltakozása furcsa benyomást kelt.
Mintha egy erdőben rohanna valaki abban a tudatban, hogy bármerre fordul, végül csak még inkább bekebelezi a rengeteg. Szimpatikus, de nem igazán ütős vagy épp emlékezetes szám. A fő problémám ez az albummal: jó ötletek kerülnek felvezetésre, csak a kibontásuk lesz felemás.
A Memora filmzeneként is megállná a helyét. Elsősorban Cliff Martinez munkássága jutott róla eszembe; a szám egy borús sci-fi sorozat nyitányához kitűnő választás lenne. Lassan, de kíméletlen precizitással építkezik és férkőzik a bőr alá. Elkeseredett, de elszánt. Közben van, hogy előkúszik egy kevés roncsolt dallam, háttérzörej, a dob is ezután lesz magabiztosabb. A folyamatosan emelkedő, gyászos, vékonyka futam pedig gyönyörűen kapcsolódik össze a minduntalan elcsukló, szikárabb hangzásokkal.
Gesaffelstein – Humanity Gone (Official Audio)
Listen & Download Hyperion: http://smarturl.it/hyperionthealbum iTunes: http://smarturl.it/hyperionthealbum/itunes Apple Music: http://smarturl.it/hyperionth…
A közel 11 perces Humanity Gone talán az egyik legkompaktabb szám a lemezen, az a fajta zárás, ami egyben összegzésként is hat. Orgonával indul, mindez lomha vánszorgásba torkollik, közben jazzes basszus is tekereg a háttérben. A dark jazzes elemeket támogatja a később előkerülő, réveteg szaxofon is. Mintha a Chihiro szellemországban Folyamistenének szennyezett alakban történő kínlódását figyelnénk – egy meghiúsult megtisztulást. Végül mindez egybecsomósodik és szertefolyik, hűs lebegésben búcsúzva a hallgatótól.
Még sok minden kisülhet ebből
Azt hiszem, pont ezek a számok sorakoznának Patrick Bateman iPhone-ján, ha 2019-ben játszódna az Amerikai pszicho. A poposabb számok úgy táncolnak néhol a felszínesség határán, hogy a hallgató végig azt érzi: itt valami komplex lappang a háttérben.
A tapasztalatok ezen keveredése számomra Ellist idézi meg.
A futurisztikus hangszőnyeg megteremtése többnyire klappol.Ilyen lenne egy cyberpunk városban ébredni, nekivágni a hideg esőben, langyos neonfények között a semminek.
Összeségében jó ez, egy aprólékosan megtervezett, hol bús, hol pszeudo-bús utazás, viszont néhol kiaknázatlan lehetőségek sejlenek fel az albumon belül.
Furcsa ez a visszafogottság. Viszont az mindenképpen üdvözlendő, hogy Lévy nem ugyanazt akarja a rajongói torkán lenyomni, mint a durvább hangzású Aleph-en. Zenei világát igyekszik gazdagabbá, komplexebbé tenni, ez pedig dicséretre méltó.
