Egy évvel korábban, 2018-ban fegyver dördül Budapest belvárosában. 70 évvel korábban, 1948-ban a Keleti pályaudvarra több száz menekült gyerek érkezik Görögországból. A gyerekek akkor még nem tudják, hogy a hidegháború és következményei örökre Magyarországra kötik majd őket. De mi köze lehet a történelem sodrásának egy sorozatgyilkoshoz? Részlet Cserháti Éva A Sellő titka. A K.É.Z. első esete című regényéből.

Jucóka végre elaludt Köteles vállán, de amikor megpróbálta letenni, nyöszörögni kezdett. Mivel Réka, a felesége szinte egész éjjel fenn volt Micikével, hogy ne zavarja, inkább kiült az apró nappaliba a kisbabával, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a szoptatós fotelben. Az ikrek márciusban születtek, és hihetetlen távolinak tűnt az a jövő, amelyben majd újra végig lehet aludni egy éjszakát.

Köteles László főhadnagy ebben a pillanatban a közeljövőt sem tudta elképzelni, hogy egy óra múlva készülődni kezdjen induláshoz. Tudta, hogy ha visszaalszik, azzal csak ront a helyzeten. Talán mégis fontolóra kellene vennie Détár vezérőrnagy ajánlatát, amit néhány hete tett neki, mikor váratlanul behívatta.

– Köteles főhadnagy – üdvözölte Nemdebár barátságosan. – Örülök, hogy ráért eljönni – kedélyeskedett, mintha a főhadnagynak lett volna más választása.

– Ami azt illeti… – bökte ki Köteles. – Sietek – Érezte, hogy elvörösödik, és idegesen habogva hozzátette: – Elnézést, vezérőrnagy úr. A gyerekek, tudja.

– Hogyne tudnám, főhadnagy úr, vagy szólíthatom Lászlónak?

Köteles megijedt. Nemdebár nem állt emberevő hírében, de Vasvárin kívül senkit nem szólított a keresztnevén.

– Parancsára, vezérőrnagy úr! – bólintott.

– Foglaljon helyet! Először is, még nem volt alkalmam gratulálni a fiúkhoz. Úgy hallom, ikrek.

– Úgy van, de lányok.

– Nem baj – nevetett a vezérőrnagy. – Úgy tartják, okos embernek először lánya születik. Nos… épp erről szerettem volna magával beszélni.

– A lányokról? – lepődött meg Köteles.

– Úgy van. A gyerekekről. A család fontosságáról.

Köteles csak nagy önfegyelemmel tudta elérni, hogy a tekintete ne ugorjon a Nemdebár mögött lógó faliórára.

– Bizony nehéz egyszerre két helyen teljesíteni – dörmögte Nemdebár. – De a kettős teher nagy része így is a nők vállát nyomja. Nincs igazam, László?

Köteles bizonytalanul bólintott. Csak nem lett feminista Nemdebárból? Réka talán a késést is megbocsátja, ha ezt otthon elmeséli neki.

– Mert mit tudunk mi, férfiak, a sok nehézségről, a mindennapi küzdelemről a konyhában és a gyerekszobában… – Köteles úgy érezte, ez rá nem vonatkozik, elég reális képet alkotott a konyha átalakulásáról az elmúlt négy hónapban, a gyerekszobáról meg nem voltak korábbi élményei. – …meg a… meg a szülői értekezleteken, így hívják még vajon? – tűnődött el Nemdebár olyan halkan duruzsolva, mintha saját pátosza perceken belül álomba ringatná. – Száz szónak is egy a vége – emelte fel a hangját –, a család a legfontosabb, nemdebár. Nem igaz, László?

– De igaz, vezérőrnagy úr – nyelt egy nagyot Köteles, aki állami gondozásban nőtt fel, de soha nem beszélt róla. Nem tartozott senkire a munkahelyén. Szégyellni nem szégyellte már, de a sajnálattal vegyes érdeklődés éppúgy zavarta, mint a ritkábban tapasztalt, kíméletlen kíváncsiság.

– Az otthon különösen fontos lehet egy olyan embernek, aki korán szülők nélkül maradt – nézett a szemébe váratlan melegséggel a vezérőrnagy.

Köteles arcából kifutott a vér, és a tüdejében hirtelen vákuum keletkezett. Annyira figyelt rá mindig, hogyan beszél, mit mond, miként öltözködik. Tucatnyi stratégiát fejlesztett ki, hogy elkerülje a számára kínos beszélgetéseket, a nosztalgiázásokat a gyerekkorról vagy épp a szülőkre való panaszkodást. Honnan tud a gyerekkoráról Nemdebár?

– Meglepődött? – nézett rá Nemdebár sötétkék gombszemeivel.

– Emlékszem az esetére. A Schöpf-Mérei lépcsőjén találtuk László napján egy mózeskosárban. Mellette kis csomag volt madzaggal átkötve, benne két rugdalódzóval és egy cumival. Innen a vezetékneve. A nővérek ötlete volt. De ezt a történetet bizonyára maga is tudja.

– És maga… maga honnan tudja, hogy én vagyok az? – kérdezte Köteles elfúló hangon.

– Részt vettem a nyomozásban, fiam. Harminckét éve. Olvasta a nyomozati anyagot, nem?

– De, olvastam, csak…

– Nem tűnt fel magának a nevem. Nem is tűnhetett, mert csak a vezető nyomozó szerepel benne. Amikor idekerült hozzánk, azonnal eszembe jutott az eset, de biztos nem lehettem benne. Kikértem hát azt a régi nyomozati aktát, hogy egyezik‑e a születési dátum. De a dosszié nem volt benn – tartott egy kis szünetet a vezérőrnagy –, maga már kikérte.

– Nem ütközik szabályzatba – suttogta a főhadnagy.

– Kis túlzással ismerem magát gyerekkora óta, László – folytatta Nemdebár barátságosan, mintha a közös titok összekötné őket. – Ezért veszem magamnak a bátorságot, hogy elbeszélgessek magával a jövőjéről.

Köteles megkönnyebbült, és most már határozott melegséget érzett Détár iránt. Foglalkozik vele, a pályájával, az előmenetelével. Talán tud olyan részletet a megtalálásáról, ami nincs a nyomozati anyagban, vagy szóba kerül a lassan esedékes kinevezés.

– És a jövő… – rezzent össze Nemdebár hangjára. – A jövő maga a család. Semmi sem adhat akkora biztonságot, mint a család – nézett sokatmondóan Kötelesre, olyan mélyreható tekintettel, mintha ezzel önmagát is meg tudná győzni. – Gondolom, önök sem állnak meg kettőnél, ha már ilyen szépen összejött elsőre.

– Jelenleg nem tervezzük a további terjeszkedést – válaszolta Köteles esetlenül, mint aki vállalati beszámolót tart. Azt mégsem mondhatta, hogy Réka halálosan megfenyegette két hónappal a szülés után: „Ha a pinámhoz mersz nyúlni, megöllek.” Olyan komoly krízishelyzet volt, hogy Réka a vaszektómia ötletét is bevetette, és megpróbálta meggyőzni az idegenkedő Kötelest, hogy nem fáj annyira, mint a szülés.

Köteles érezte, hogy eljött a perc:

– A gyerekvállalásnak anyagi vonzatai is vannak – vetett jelentőségteljes pillantást a felettesére.

– Ha az Isten nyulat ád, bokrot is ad hozzá – bújt ki a felvetés alól Nemdebár.

Köteles némán meredt rá, és a bokrot terhelő hatalmas hitelre gondolt.

– Hogy érti ezt, vezérőrnagy úr? Ne haragudjon, kicsit elvesztettem a fonalat.

– Nos, ugye – fészkelődött egy kicsit Nemdebár a fotelben –, a fonál, kedves László, az lenne, hogy arra gondoltam… Jövőre esetleg elmehetne gyesre – dőlt hátra elégedetten, mint aki a nehezén túl van.

– Tessék? – döbbent meg Köteles.

– Én már hatvan vagyok, László, és elmondhatom magának, hogyha valamit megbántam az életben, az az volt, hogy nem láttam felnőni a gyerekeimet. Magának megvan a lehetősége, hogy apa legyen csupa nagybetűvel, a szó legtisztább értelmében. Mert ezek a fiúk, izé lányok, ripsz-ropsz megnőnek ám, én mondom magának.

– Úgy érti, vezérőrnagy úr, hogy maradjak otthon az ikrekkel? – képedt el Köteles.

– Igen. Nos, nézze, én csak felvetem a lehetőséget. Vegye apai jó tanácsnak – tette hozzá sietve. – Úgy értem… Na, tudja maga, hogy értem, nemdebár. Ez nem utasítás, ne ijedjen meg. Csak egy javaslat, lehetőség, kiváló alkalom, kihívás, feladat… De miket is hordok itt össze, amikor magának mennie kell, várja a család, nemdebár.

Kötelesnek alig volt titka a felesége előtt, de erről a beszélgetésről nem szólt Rékának, aki már a szülés előtt pedzegette, hogy marketingesként a dupláját keresi annak, amit ő a rendőrségnél, és érdemes lenne végiggondolni, ki maradjon otthon a gyerekekkel, ha abbahagyja a szoptatást.

De Köteles tudta, hogy nem tarthat szünetet most, amikor végre elkezdheti az igazi munkát. A Kiemelt Életellenes Ügyeket Felderítő Főosztály „döglött ügyekkel” is foglalkozott, és Telki-Nagy őrnagyasszony maga kérte az új C csoportba.

Vállán a békésen alvó Jucókával óvatosan felállt, és a könyvespolchoz lépett. Aztán végighúzta az ujját egy porosodó mappa gerincén. Nem kellett kihúznia, tudta, mi áll a címoldalán gyerekes betűkkel: Anya. Ebben a majdnem üres dossziéban volt az összes információ, amit sikerült összeszednie róla az elmúlt évtizedekben.

Cserháti Éva holnap, június 14-én, 16 órától a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatja be regényét. Másnap, június 15-én pedig az Ünnepi Könyvhéten, a Prae Kiadó standjánál dedikálja is azt.