Mert van az úgy, hogy az ember fia (avagy lánya) kijön a színházból, és tudja, hogy más lett az élete egy ötvenperces előadás után. Mert olyan hatalmas érzelmi skálát járt be, amit egy hatórás előadásnak nem sikerült elérnie; mert több kép vonult fel a szemei előtt (konkrétan és a lelkiek előtt is), mint amennyivel két időszaki gigakiállítást meg lehet tölteni a Szépművészeti Múzeumban.
Leonardo álmai
A Vuelos (Repülések – spanyol) című előadást valamiért gyerekelőadásként hirdették meg. Más okot, mint a nézőmaximálás, nem tudok elképzelni. Mert zsigerileg hatott rám. Mondjuk, tényleg gyermekként örültem minden egyes jelenetnek, minden egyes újabb varázslatnak, minden egyes átváltozásnak, ami a színpadon megjelent. Az is igaz azonban, hogy a mai napig álmodom arról, hogy repülök. Nem, nem úgy, mint valamelyik amerikai képregényből filmvászonra vetített szuperhős, hanem valahogy úgy, mint a Madárember. Egyszerűen felemelkedek a földről és suhanok a zajos forgatag fölött, kecsesen, erőlködés és karcsapkodás nélkül. Egy-egy ilyen álom után rémesen nehéz az ébredés; annyira valóságos ugyanis, hogy nehéz elhinni: álom volt csupán.
Ezt eleveníti fel, ezt tárja hatványozottan elénk ez az alig ötvenperces mozgásszínház. Az argentin származású rendező-koreográfus, Enrique Cabrera, Leonardo da Vinci (nem csak) repülésről készített tanulmányaiba lehel életet. Az évszádokkal ezelőtt pergamenre vetett mechanikus szerkezetek elevenednek meg a táncosok kezei-lábai által. Természetesen, a szárnyszerkezet a fő téma, de lenyűgöző az is, ahogy a jobb karjukra és bal lábukra erősített rúd – amely, ugyebár, korlátozza őket a mozgásban – milyen formákat képes a térbe rajzolni. Az már tényleg hab a tortán, ahogy Az utolsó vacsora is megjelenik.
Az előadás másik erőssége a háttérre vetített animáció: láttunk már ilyet, mondhatnátok, de az igazság az, hogy nem. Annyira precízen ki van találva, és annyira pontosan is működik, hogy észrevehetetlenül alakul át a „festett kép” élő mozgássá, és fordítva. A vetítővásznak számát nem sikerült megállapítanom, mert azok is szervesen hullnak le, vagy húzódnak ki oldalra a jelenetek előtt / után / alatt. Kicsit sajnálom, hogy az utolsó „csúcspont” nem kulminálódik tökéletesen, ugyanis a függönycsíkokból egy fennragad a trégeren, így a tér nem nyílik ki a maga teljes mélységében.
Konkrét díszlet nincs, viszont mindenféle kütyükkel és a különleges világítás-effektekkel igen változatos tereket hoznak létre. Vízszintesen forgó-, és kerek kézi-tükrök, hatalmas selyemzászlók, vetített és ácsolt szárnyak, ujjra húzható kolibrik, a földre hulló és minduntalan visszapattanó madárrobot: olyan miliőt teremtenek, amelyből nehéz kiszakadni, nehéz újra kimenni a Skóciától mégoly szokatlan verőfénybe is. Jól mondta a mester, akinek számos „álma” napjainkra valóság lett:
Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fent és oda vágysz vissza.
Jómagam az előadásra vágytam vissza, még akartam, akár ugyanezt többször, akárhányszor, végtelenszer. Ez volt a leggyönyörűbb előadás, amit valaha láttam… egész életemben…
Vuelos (Repülések) – Aracaladanza Company, Church Hill Theatre, 2017. augusztus 11-13, 18 órától (12-13-án 14 órától is), 50 perc
Ötlet és rendezés: Enrique Cabrera
Szereplők: Carolina Arija Gallardo, Jorge BreaSalgueiro, Raquel de la Plaza Húmera, Jonatan de Luis Mazagatos, Jimena Trueba Toca
Koreográfia: Aracaladanza
Zene: Luis Miguel Cobo
Díszlet és jelmez: Elisa Sanz
Kellékek és kütyük: Ricardo Vergne
Fény: Pedro Yagüe
Video: Álvaro Luna
Értékelés: 5*
Türelempróbáló vízválasztás
Pontosabb kifejezés híján fordítom a The Divide produkció címét A vízválasztóra. I. sz. 2201-ből tekintünk vissza a megosztás százhuszonegy éves korszakára. Ami 2101-ben ért véget. Ezek szerint a felosztás, megosztás (vagy amit akartok) 1980-ban kezdődött. Tudom, nem jön ki a matek, mert nem történt ilyesmi, amikor én még csak kissrác voltam, de nem ez a legnagyobb probléma a hat óra hosszú (!) előadással. Eleve Part I és Part II (azaz két részre bontva „adják”), és ezekben is másfél óránként kiengednek megpihenni. Egy brit kritikus szerint az előadás a marmite-hoz (ez egy gyártási folyamatban képződő melléktermékből előállított szósz, alapanyaga a sörélesztő – a szerk.) hasonlítható: vagy szereted, vagy utálod – ahogy, egyébként, a szlogenje is állítja.
Nos, szerintem nem. Láttam elég közönségmegosztó produkciót. Ez, sajnos, nem az. Jó színészi játékkal előadott utópisztikus történet, remek rendezői ötletekkel (ismét bebizonyosodott, hogy az Egyesült Királyságban az elképzeléseknek semmi nem szabhat határt), amelyek viszont talán másfél órára elegendőek. A többi csak szó, szó, szó…
A drámaíró, Sir Alan Ayckbourn, a szakma egyik igen elismert alakja. Saját bevallása szerint is, eleve regényként képzelte el a sztorit, jómagam nem bánom, hogy végül színpadra került, mert kifejezetten szeretem a sci-fit a színházban. De a történet sem új: Robert Merle már írt hasonlót a Védett férfiakban. Történik ugyanis, hogy a férfiakat és a nőket külön kell választani, mert a testi érintkezés halálos vírussal fertőzi meg az „erősebbik nemet”. A nők immunisak, a lány gyermekekkel egyetemben, a fiúkra veszélyes, őket egy adott kor elérése után át kell küldeni a „túlsó partra”. Az utódlás úgy történik, hogy egy Any-nya és egy Ap-nya (MaMa és MaPa) összeházasodik, mesterségesen megtermékenyül a feleségnek szánt hölgy, és világra hozza a lányt. Vagy a fiút. Ha a vezetés megengedi, akkor akár két gyermek is születhet egy „családba”. A férfiak párkapcsolati- vagy szexuális szokásairól nem sokat tudunk meg, mert a történet a vízválasztó női oldalán zajlik.
Szerelem, politika, lázadás – mindent láthatunk a hat órában, amely aztán, természetesen, happy enddel végződik, a tragikus végkifejlet előtt, amely aztán visszatereli a társadalmat a „normális” kerékvágásba: nők és férfiak ismét együtt élnek az immár nem fekete és fehér (néhol szürke), hanem igenis színes világban. És az első rész tapsrendje alatt felemelkedik a színpad legmélyén a függöny, így azt is megtudhatjuk, hogy végig élőzene kísérte az előadást, csaknem száz zenésszel és kórustaggal.
Őszinte elismerésem emiatt; meg azért is, ahogyan a főhősnő, Soween megformálója, Erin Doherty ilyen végeláthatatlanul hosszú ideig el tudta velem hitetni a naiv fruskát: hét-tizennégy éves gyermeket játszani valakinek a húszas évei közepén nem kis feladat. Örvendetes volt az is, hogy a produkció nem kívánt polkorrekt lenni, ahogy manapság a mainstream média megkívánná; illetve a kevés, de annál látványosabb és funkcionálisabb díszlet.
A második részre, azt hiszem, érthető módon, sokkal kevesebben voltak már kíváncsiak – három óra alatt egy fél évadnyi Trónok harcát meg lehet már nézni, lényegesen több vizuális élménnyel gazdagodva általa. Állítólag, mert én még egy részt sem láttam belőle…
The Divide: Part I & Part II (A vízválasztó: 1. és 2. rész), King’s Theatre, Part I: 2017. augusztus 11-20 (14-e kivételével), 14.00-tól (16-án és 18-án 19.30-től), hossz: három óra / Part II: 2017. augusztus 11-20 (14-e kivételével), 19.30-tól (16-án és 18-án 14.00-től), hossz: három óra
Író: Alan Ayckbourn
Rendező: Annabel Bolton
Szereplők: Clare Burt, Jake Davies, Erin Doherty, Thusitha Jayasundera, Richard Katz, Joanne McGuinness, Sophie Melville, Clare Lawrence Moody, Weruche Opia, Martin Quinn, Letty Thomas, Sian Thomas, Finty Williams
Design: Laura Hopkins
Zeneszerző: Christopher Nightingale
Fény: David Plater
Hang: Bobby Aitken
Video: Ash J. Woodward
Értékelés: 3,3*
Van orrszarvú egyszarvú, kétszarvú, sőt több…
A díszlet és a „politikai üzenet” kapcsán kell írnom egy másik előadásról is, amelynek nincs köze a főcímhez, de semmilyen más „skatulyába” nem tudom belerakni.
Kezdjük azonban az elejéről. Igen, Eugène Ionesco Orrszarvú (néhány kötetben Rinocérosz) című drámájáról van szó. Valamiért azonban az Egyesült Királyságban utálják a „felélesztéseket” (revival): így nevezik azt, ha mondjuk Shakespeare Vízkeresztjét, Csehov Sirályát, vagy – ami őrület – Sarah Kane 4.48 pszichózisát rendezik meg 2017 augusztusában.
Sokkal menőbb a „new writing”, azaz kortárs dráma, már a csapból is az folyik, hogy melyik színház épp hány új darabot mutatott be az előző évadban, ezzel kérkednek, mintha ez valamiféle dicsfénnyel övezné a következő évtizedekben az intézményt.
Ezért, ha mégis valaki, mondjuk egy rendező fantáziát lát egy „vacak”, „ósdi” darabban, akkor uccu neki, elővarázsolunk egy drámaírót, aki „új” fordítást, „új” megközelítést ad a témának, az eredeti mű „újonnan” ihletett verzióját teszi le az asztalra. Ilyen a ’80-as évekből Steven Berkoff Görögje (erről egy következő cikkemben majd bővebben írok), egy évtizede Mike Bartlett Médeája, idén pedig már kettőt is láttam: Patrick Marber Hedda Gabler újraírt változata a londoni National Theatre-ben, illetve a feljebb említett Orrszarvú, amelyet Zinnie Harris írt Ionesco hatására, állítólag, amikor arra ébredt egy verőfényes 2016-os júniusi reggelen, hogy Brexit van. Mit mondjak, én a két szöveg között jelentős eltéréseket nem fedeztem fel.
Berenger, a főhős felfedezi, hogy a nyugodt kis városkában, ahol nyugodt kis életét éldegéli, orrszarvúk jelennek meg. Hogy még jobban felboruljon a megszokott középszerűség, rádöbben, hogy nem valami állatkertből szökdöstek ide a nagytestű állatok, hanem maguk az emberek változtak át szürke egy (vagy két) szarvúakká. A színpad az elején teljesen nyitott, a zsinóron lógó tárgyak egy másik Ionesco-dráma – a Székek – előtt tisztelegnek. Aztán ahogy fogynak az emberek, úgy fogy a levegő is Berenger körül: a hátsó falból egyre kisebb és kisebb színpadok tolódnak ki, míg annyira pici nem lesz, hogy csak egy asztal és egy szék fér el rajta. Végül a legjobb barát, Jean, és az igazi szerelem, Papatya is átváltoznak, főhősünk azonban hősiesen helytáll: már a zongorista is eltűnik, de Berenger váltig hajtogatja, hogy ő nem fog beállni a sorba.
Tudni kell, hogy az előadás az edinburgh-i The Lyceum és az isztambuli DOT Theatre közös produkciója, ezért talán nem véletlen, hogy az esetleges politikai felhangja az előadásnak nem az, hogy el kell fogadni a globalizációs elméket. Hanem inkább ellen kell állni, saját utunkat kell bejárni, ahelyett, hogy böhömnagy egy-, két-, netántöbbszarvúkká váljunk.
Rhinoceros (Orrszarvú), The Lyceum, 2017. augusztus 3-12 (7-e kivételével), 19.30-tól (8-án, 10-én és 12-én 14.30-tól is), hossz: két óra
Író: Zinnie Harris (Eugèno Ionesco műve alapján)
Rendező: Murat Daltaban
Szereplők: John Cobb, Ece Dizdar, Esin Harvey, Robert Jack, Myra McFadyen, Steven McNicoll, Sally Reid, Natalie Arle-Toyne, Harry Ward
Design: Tom Piper
Zeneszerző: Oğuz Kaplangı
Fény: Chris Davey
Hang: Bobby Aitken
Video: Ash J. Woodward
Értékelés: 4,7*
Tulajdonképpen elégedett lehetek, hiszem három díjnyertes előadás láthattam az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál jóvoltából (már, ha én osztanék díjakat): a leggyönyörűbb – Vuelos; a leghosszabb – The Divide Part I & Part II; és a legjobb díszlet – Rhinoceros. De mindhárom még látható lesz: a spanyolok világszerte turnéznak; a „végtelen” előadás a londoni Old Vic Színházba költözik be 2018. január 30 – február 10. között; míg az abszurditást az eredeti helyszínen játsszák újra 2018. március 23 – április 7. között.