Hajós Eszter Bejárati égbolt című új kötete körül forgott a beszélgetés nemrég a Gólyában. A szempontok: a szövegerdőben rejlő ösvények felfedezése, gyökereik közt való nyomkeresés.
Hajós Eszter szövegei elválaszthatatlanok Esztertől. Aki hallotta már felolvasni, az utána mindig Eszter hangjával a fülében fogja pörgetni a sorokat. Kígyóznak, akár egy növény, húznak magukkal, mint egy kacskaringós alagútban, és közben látjuk a világot, felmerülnek kérdések, hol a helyem, ki vagyok én, töprengés. Amikor Hajós Eszter felolvas, a lábával méri az ütemet, a szövegnek dallama van, a gondolatnak is. Ritmusra, dallamra gondolkozunk, amikor Eszter szövegét olvassuk.
A beszélgetés a Gólyában zajlik, bent otthonos, burokszerű presszóba lépünk be, körülüljük a sarokban a pódiumot, ahol Bánki Éva és Géher István László mellett Hajós Eszter foglal helyet, Galló Gergely konferál. Széket kerítek magamnak, valahol még lennie kell egy széknyi helynek a kis félhomályos, furcsa térben. Körbenézve régi, bojtos-mintás szőnyegeket látunk mindenhol, a plafonról is azok lógnak, vagy inkább lebegnek: mintha egy láthatatlan tapasztaná őket a mennyezetre. Az jut eszembe, hogy talán itt minden a feje tetejére áll.
A pódiumon Hajós Eszter Szeverényi Orsolyával énekel, először magyarul, aztán nem magyarul, a nyelv átfordul, nem értjük, csak a dallam és a hang marad ugyanaz, ez lebeg a szőnyegek alatt. Majd a dal elhallgat, és a beszélgetés a Bejárati égbolt című kötet körül forog.
Mit lehet tenni egy olyan prózával, amely nem engedi magát egyértelműen bekategorizálni? Mit kezdenek vele a folyóiratok?
Felmerülhet, hogy könnyebb bánni az olyan szöveggel, amely beleillik egy adott címke alá, és hogy érdemes az ilyen szövegeket ilyen szándékkal átalakítani. De Hajós Eszter írásait nem kell deformálni, ezek ilyen ellenállófélék, és arra várnak, hogy mi kigondoljunk róluk valamit, és mondjunk le a kategória-mániánkról. Fontos mozzanat a Hajós Eszter-prózák esetében, hogy ki mivé értelmezi a szövegeket, a szerző, mondhatjuk talán, hogy egy nagy játszóteret ad az olvasónak a művek révén.
Olvasható így is, úgy is
Eszter elmondta, hogy szereti meghallgatni, hogy az olvasók mit gondolnak a szövegeiről. Lévén, hogy az írás folyamata nem lehet soha száz százalékig tudatos, mindig lapulnak olyan részletek a szövegben, amelyeket az olvasó hív a szerző figyelmébe. Ez a többféleképpen való olvashatóság egyik lényegi része a kötetnek. És nem csak az értelmezés szintjén van többféle olvasata a könyvnek: fizikailag is sokféleképpen olvasható. Hat tartalomjegyzéke van a könyvnek, mindegyik egy-egy variációt kínál az olvasás sorrendiségére. Ily módon nincs eleje és vége a könyvnek, nem az elejétől a végéig olvassuk, hanem oda és vissza, ki és be, ahogy tetszik.
Hajós Eszter szövegeiben a világot sokszor a gyermeki tudat logikáján keresztül értelmezzük. Felmerült, hogy mindez a nyelvben megjelenő gyermekiség mennyire tudatos. Géher István László azt vetette fel, hogy vajon ez csupán egy tudatalatti folyamat-e. Bánki Éva arról beszélt ehhez kapcsolódva, hogy Weöres Sándor hihetetlen gyermekverseket írt, azonban a legjobb ilyen műveit természetesen nem gyerekként írta. Kell tehát hozzá a felnőtt tudata is, hogy valamit gyermekinek láttassunk? A gyermeki tudatalatti vajon csak felnőtt szemmel tudjuk értelmezni? Vagy egész egyszerűen a felnőtt tudatalattija valójában gyermeki? Hogy van ez? A felnőtt gyermek-tudatalattija ez talán, mondta végül Hajós Eszter.
Eszter művei mellett rendre ott áll egy másodpercre a pontos dátum, és hozzátartozó zene is. Géher István László azt pedzegette, hogy mi alapján áll ott az adott időpecsét.
OLYAN, MINTHA A SZÖVEGEK SZÜLETÉSE EGY ADOTT PILLANATTÁ TÖMÖRÜLNE ÖSSZE. MINTHA A MŰ VILÁGRA JÖTTÉNEK EGY KONKRÉTAN MEGADHATÓ IDŐPONTJA LENNE, AKÁRCSAK EGY ÚJSZÜLÖTT CSECSEMŐNEK.
De mi ez az egy, megjelölt momentum? Mikor születik meg egy szöveg? Az alkotás folyamatának lezárta ez? Ha igen, tulajdonképpen mikor mondhatjuk ki, hogy lezárult? Hajós Eszter szövegei úgy jönnek a világra, mint bármelyik hús-vér élőlény.
A dátum akkor kerül ki, amikor leírom az utolsó mondatot, vagy címet adok neki.
– árulta el a szerző.
Ezután persze a szerző még formálhat rajta, de tulajdonképpen a születés már megtörtént. Hajós Eszter elmondta, írás közben mindig egy kiválasztott zeneszámot hallgat végtelenre állítva. Ha érti a szöveget, az megzavarja, így általában olyan zenéket választ, ahol a szövegértelem valamilyen módon zenévé válik, ahol az énekelt szöveg már nem verbálisan értelmeződik, hanem mint a zene többi összetevője. A dalok által mindig belehelyezkedik egy hangulatba, amiben az adott szöveget írja. Elmondta, hogy ez sokszor segítség, amikor elakad. Újból meghallgatva a szöveghez tartozó zenét könnyebb visszatalálni egy korábbi hangulatba, és onnan folytatni az írást. Meditatívnak tűnik ez az alkotási folyamat, ahogy a szövegek olvasása is meditatív állapotba rántja az olvasót. Ennek kapcsán felmerült, hogy a Hajós Eszter-szövegek hangulata azonosítható amolyan utazás közbeni, ablakon kibámulós révedezéssel.
BÁNKI ÉVA ELMONDTA, HOGY HAJÓS ESZTER NEM ESIK BELE ABBA A HIBÁBA, MINT A LEGTÖBB SZEMLÉLŐDŐ PRÓZA, NEM VÁLIK EGYHANGÚVÁ.
Nem azt a nyugodt, mozdulatlan közép-európai tájat látjuk, amikor ezen az ablakon kinézünk. Rengeteg indulat, kataklizma és szenvedély van Hajós Eszter prózájában, itt hidak robbannak, háborúk készülnek.
Majd bezárul az ablak, amin keresztül kirévedeztünk, Hajós Eszter felolvas még egyszer, közben lassú hegedűszó hallatszik a háttérben Bakai Marci játszik a hangszeren. A beszélgetés után kitámolygunk a Gólya előtti útra, már hideg az esti levegő. Az ember visszakívánkozik az égősoros szőnyeges helyre, és újra dallamra szeretne gondolkodni, vissza abba a világba, ahol Hajós Eszter szövegei keletkeznek. Valahogy ez az érzésem akkor is, amikor a kötetet olvasom, minden egyes szöveggel egy hangulatba merülök, hogy ott aztán, ahogy Bánki Éva megfogalmazta, hidak robbanjanak, háborúk készüljenek. Majd becsukom a könyvet, és újra ki akarom nyitni. Újabb hidak, újra becsuk. Kinyit.
Hajós Eszter kötetét az idei Könyvhéten jelentette meg a Napkút Kiadó.
