Csúnya világban élünk. Csúnya emberekkel vagyunk körülvéve. Mi is csúnyák vagyunk, kívül-belül. Ha ezekkel nem lennél tisztában, hát a soliloquor verseit olvasva egészen biztosan tudatosul benned. Nézz körbe és nézz magadba – ez a kötet előrevetített tanulsága.
Soliloquor
A Vígszínház népszerű színésze, akit a mai ifjúság leginkább Nemecsek Ernőként ismer, 2017 decemberében másodszorra adta kezünkbe csokorba gyűjtött verseit. Az új verseskötet egy nap eseményeit foglalja össze és a soliloquor címet viseli. Csupán ezt az egy szót értelmezve is rengeteg dolgot tudunk meg a szerzőről. Soliloquor (színházi szakszó) jelentése: a lélek magányos beszélgetése Istennel. A verseket olvasva ennek a monológnak – de ha akarjuk, tekinthetjük dialógusnak is – lehetünk tanúi.
A borítót egyértelműen a címhez kell kapcsolnunk – már csak azért is, mert a cím (definícióval együtt) szerepel a hátlapon.
A jelenlegi világunk kettőssége valószerűen manifesztálódik a borítónak választott fotón, ahol egy csapat katona kíséretében egy keresztény vallási szertartás résztvevői vonulnak egy számunkra ismeretlen helyre.
A vallás és Isten meghatározó elemei a kötetnek, hiszen az egész tulajdonképpen a Teremtő és az író közt zajló huszonnégy órás diskurzus. Ha elég figyelmesen olvasunk, mi is a részévé válhatunk.
Világ=élő tájkép
„A világ egy élő tájkép Vecsei H. Miklós verseiben” – írja Grecsó Krisztián a fiatal alkotó (író, költő és színész) 2017-ben megjelent verseskötete fülszövegében, annak kritikájaként.
Amennyire kedvesnek és irodalmiasnak hangzik, épp annyira hamis ennek az állításnak minden egyes szava.
A világ maximum a költőt körülvevő mikrovilágot jelentheti, amit élőnek semmiképp sem neveznék.
A kötet összes versében egy mobilitásából kiragadott, hibernált pillanatot élünk át. („De van egy erősen hiányzol hangulata / ennek a pillanatnak.” – Meséllek magamnak.) A tájkép pedig a legutolsó fogalom, ami eszembe jut olvasás közben. Tájról aligha esik szó, mindvégig az ember és annak belső gondolatai, vívódásai állnak a művek centrumában („ha tudnád, mit csinálok, / elhagynál. / ha tudnád, mi zajlik bennem, / még jobban szeretnél.” – Ha tudnád, mit csinálok…).
Égszilánk a matracon < > Soliloquor
Nem lehet szeparáltan elemezni és értelmezni a költő eddig megjelent két kötetét és azoknak a verseit. Meglehetősen egyedi módon ugyan, de kapcsolódnak egymáshoz. Hasi (Vecsei H. Miklós – a szerk.) tizennyolc évesen adta ki az égszilánk a matracon című első verseskötetét, benne hatvanegy versével. Ő maga fogalmazza meg előre a konklúziót az előszóban:
Ebben a kötetben rövid életem fájdalmai, kérdései s szerelme feszítené ki gondolataim érzelmi határait versekbe varrva.
A költő számos interjúban, ahol szóba kerül első publikált verscsokra, előszeretettel kritizálja magát, mondván, még túl fiatalon írta ezeket a verseket, s ma már nem így írna. Épp ez a másfajta írásmód tárul elénk a Soliloquorban. Első kötetének műveiben az én a központi elem, minden rólam szól, minden belőlem indul ki, és általában a szerelmemhez érkezik. („kár lenne nem felvenni kazettára / hogy tegnap is oly mesés voltál / tündérem, elrabolod a napot ha / csak játékból szeretsz” – megeszlek vers.)
Grecsó korábban idézett szavait az égszilánk a matracon kötettel tudnám inkább párosítani. Arra abszolút igaz az állítás a világról, az élő elemekről és a tájról. Azzal tudnám indokolni a két kötet közti markáns különbséget, hogy a költő lassan felnőtt, kilépett a gyermekkorból. Ennek a fejlődésnek köszönhetően pedig összezárt: az őt körülölelő sokszínű világ finoman, alig észrevehetően egy fekete-fehér mikrokozmosszá zsugorodott össze.
Nyelvünk mint elsődleges kommunikációs csatorna
Irodalmi alapú alkotásokat, például verseket, nem lehet a nyelv vizsgálata nélkül értelmezni. A soliloquor versei túlnyomó részben lírai hangvételűek. Dramatikus elemeket, épp úgy, mint az elbeszélés egyes jellemzőit teljes mértékben mellőzik. Ha azonban díszes kifejezéseket, a nagy költőinktől (mint Petőfi, Arany, vagy Radnóti) ismert cifra rímpárokat keresünk a kötetben, garantáltan zsákutcába jutunk.
Vecsei H. Miklós egy végtelenül egyszerű nyelvezetet használ, aminek a lényege, hogy a banális, ismert és gyakran használt szavainkat, valamint kifejezéseinket párosítja.
Ezek az önmagukban is helytálló mondatelemek egy koherens egészet alkotnak. Ennek az egységnek köszönhetően újabb értelmet nyernek az alkotóelemek, és a szavaknak jelentősen nagyobb súlya lesz (isten mellett cipellek hátamon – Öt sor a szerelemről).
A versekben nincs felesleges locsogás, csak a lecsupaszított valóság – többek közt ez az oka, hogy nem többoldalas alkotásokat olvasunk a kötetben. Ezekből a versekből ennyi kell, és ennyi pont elég.
Mindent elsöprő eklektika
A kötet hosszúságához (inkább rövidségéhez) és az olvasási időhöz képest viszonylag sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáljak valami egységet és logikát találni a verscsokorban. Sikertelenül. A logika kimerült abban, hogy, mint azt az előszóból megtudjuk, egy nap eseményeit foglalja össze ez a néhány tucat oldal. Az egyszerűbb végén igyekeztem megfogni a verseket: sorról sorra haladtam. Semmi. Első ránézésre is szinte sikít a lapokról, hogy szabadversekkel vannak teleírva. El-elszórva találunk egy-két rímpárt, de tényleg csak akkor, ha close reading-gel olvasunk. Kötött formának és műfajnak nyoma sincs a kötetben.
Az egysoros versikétől (van-e én csendek nélkül?) egészen a három oldalas forgatókönyv-szkeccsig (Az ember, aki cirkuszba dolgozott) mindenbe belekóstolhatunk. A szerző érzékelhetően jártasabb a konvencionális formájú és hosszúságú versekben, így számomra érthetetlen, miért döntött úgy, hogy elfordul ezektől és bizonytalan vizekre evez. Végül egyetlen egy sikerélményem lett az egység felkutatásában; négy egymástól elszakíthatatlan vers bújik meg az oldalakon.
Nem voltam benne biztos, hogy párhuzamot vonhatok a versek közt, hiszen cím szerint nem különítette el az alkotásokat a szerző. Én mégis ragaszkodom ahhoz, hogy ez négy, önmagában is helytálló vers, amiket érdemes (jó sorrendben!) elolvasni: Öt sor a szerelemről, Négy sor a szerelemről, Három sor a szerelemről, Két sor a szerelemről.
Összességében előbb nevezném a soliloquor műveit önvallomásoknak, mint verseknek.
Gesamkunstwerk
Vannak azonban olyan, a tartalomra is hatást gyakorló, stiláris tényezők, melyekhez a költő minden bizonnyal ragaszkodik. Elég belelapozni a kötetekbe, máris feltűnik, hogy nem a megszokott módon vannak felosztva az oldalak. Ez az eklektika többek közt annak köszönhető, hogy a művek nem egyforma hosszúak, így nem tud dominálni sem a mostanság népszerű minimalista elrendezés (a néhány soros vers a lap tetején olvasható, alább csak az üresség), sem a konstans szövegfolyam (egész oldalakat kitöltő alkotások).
A kötet különleges jellemzője a művészetek (vagy médiumok, ha tetszik) összevonása. Ez a jelenség egyre gyakoribb a kortárs művészetben. Mit értünk ez alatt pontosan? A kötetekben a magukat egyszerűen olvastató versek mellett fotókat látunk, illetve zeneszámok címeit egy-egy vershez csatolva. Ezzel a fúzióval egyfajta összművészeti hatást (=gesamkunstwerk) ér el.
Ha lelkiismeretes olvasók vagyunk, az égszilánk a matracon verseit minden külső zajt kizárva úgy olvassuk, hogy betesszük YouTube-on az ahhoz ajánlott zeneszámot.
Ha pedig képet is látunk a vers mellett, azt megpróbáljuk ahhoz társítani. A Soliloquorban jóval visszafogottabban, de hasonló módon jelenik meg a zeneművészet és a fotográfia. Itt már nem minden vershez kapunk zeneszámot vagy analizálható fotót – csak a szerző által választottakhoz. A logikájára sajnos még nem sikerült rájönnöm. A költő lényegében mindkét esetben Wagner gesamkunstwerk-koncepcióját igyekszik köteteiben újra megvalósítani: a zene, a dal, a költészet és a vizuális művészetek egyesítésére törekszik.
C S E N D
Ha kicsit jobban utánaolvasunk Vecsei H. Miklósnak, egy picit szemezgetünk az interjúiban és a projektjeiben (Sztalker csoport, Sztalker suli, POKET), két kulcsszóval egészen biztosan találkozunk: a színházi ember, valamint a csend fogalmával. Az elsőt talán nem kell magyarázni, hiszen ő maga rá az élő példa; a színházi ember nem csak a művészeti ág egy részével foglalkozik, hanem az egésszel, globálisan. Hasi ugyanúgy színész, mint ahogy író, költő és rendező is. A kötetei kapcsán azonban inkább térnék ki a csendre és annak fontosságára.
Szüntelenül igyekszik felhívni a figyelmünket, hogy a csendeket meg kell őriznünk, és ha már vesznének el, hát vissza kell őket hozni a mindennapjainkba. A POKET zsebkönyv-projekt és a Telekom Csetrekészek-alkalmazása is csökkenteni hivatott az okostelefonok hétköznapjainkban betöltött szerepét.
Az előbbi a papír alapú olvasást akarja népszerűsíteni, utóbbi pedig segít a tudatos jelenlét megfogásában (ami szerintem kicsit paradox, hiszen az egész egy okostelefonon használható applikáció).
Mindenesetre a csend valóban fontos az ember életében. A belső csendet soha sem érhetjük el, hiszen a vérkeringésünk hangját még befogott füllel is halljuk, de képesnek kell lennünk olykor kizárni a külvilágot és csak egy dologra koncentrálni. Ezeket a csendeket, a megállított pillanatokat foglalja versbe a költő. Ha képesek vagyunk az összpontosításra, páratlanul csodálatos vagy éppen mérhetetlenül elszomorító momentumokat élhetünk át: a szerelmünk egyenletes szuszogását, egy elgázolt kislány látványát, a kapcsolatainkban átélt dilemmákat.
Igaz, ami igaz
A versek irodalmi értéke vitatható. Nem rossz versekről van szó, de nem is kiemelkedő szépirodalmi művekről. A kötet megvásárlására várva hallottam egy mellettem álldogáló tizennyolc év körüli lány szájából:
Vajon hány jelenlévőt érdekel maga a kötet, és hányan vannak itt csak az ember miatt?
Ezen felkuncogtam, mert teljesen jogos a felvetés. Az igazság pedig az, hogy szerintem maximum egy tucat embert érdekelt a Soliloquor. A kötetbemutatóra zarándokolók túlnyomó része azért jött, hogy lássa a szerzőt, vagy esetleg váltson vele két szót. Az első verseskötetében foglalt alkotások sokkal olvashatóbbak és érdekesebbek, mint az utóbbiban találhatók. Ez nagy valószínűséggel abból fakad, hogy a Vígszínház megfontolt lassúsággal látványosságot és üzletet csinál a fiatal színészből. Ezt az is alátámasztja, hogy a kötetet csak bizonyos alkalmakkor lehet megvásárolni és a vásárral egybekötött dedikálásoknak hatalmas feneket kerítenek.
