Csillag született: a rengeteg megosztástól lefagyott Amanda Gorman közösségi oldala
Ki ez a lány? – csodálkozott egy világ, amikor az amerikai sztárparádé közepette, Lady Gaga és Jennifer Lopez után egy elegáns, fiatal fekete lány lépett a szószékhez.
Amanda Gorman The Hill We Climb című lelkesítő, pozitív üzenetű költeményét a január 6-i események, valamint Barack Obama két elnöki beiktatásán elhangzott versek ihlették. A színpadon széles gesztusokkal kísérve Joe Bidenhez hasonlóan ő is az egységre biztatta honfitársait, hogy „jobb országot hagyjanak majd hátra annál, mint amit most megörököltek”. Egy olyan országot, amely bármilyen kulturális és társadalmi háttérrel, bőrszínnel és személyiséggel rendelkező polgárával egyformán törődik.
Az egész világ reagált Joe Biden elnök beiktatására – A nap fotói
Indiában ezúttal is megtalálták az üzleti lehetőséget az amerikai elnökválasztásban.
Kapcsolódó cikk
Gorman szerint ehhez most félre kell tenni a nézeteltéréseket. Mindenkinek előre kell tekintenie, nem a múltba révedni, hanem hidakat építeni. Szólt arról is, hogy neki, „sovány, rabszolga ősöktől származó, fekete kislánynak”, akit anyukája egyedül nevelt fel, mit jelent amerikainak lenni, mit gondol a demokráciáról. Az ország jelenlegi állapotában „nem kettétört”, hanem „most még nincs készen”. Azt üzeni, hogy minden amerikainak tennie kell „az újraépítésért, az újraegyesítésért, a felgyógyulásért”, amihez bizony felismerésre és bátorságra van szükségük.
„Sokat agyaltam azon, milyen szavakkal zárhatom a költeményt. Aztán rájöttem, hogy a reményt nem másoktól kell kérnünk, hanem magunkban kell megtalálnunk, ezzel a gondolattal akartam befejezni a verset” – avatta be a CNN újságíróját a műhelytitokba.
De nem csupán az elnöki üzenet további megtámogatása miatt volt szükség Gorman jelenlétére. Elárulta, hogy a másik célja a verssel a szavak súlyának helyreállítása volt.
Számomra a szavaknak súlyuk van, és úgy gondolom, hogy éppen ettől lett olyan megható és különleges ez az ünnepség. Az elmúlt években annak lehettünk tanúi, hogyan erőszakolják meg és sajátítják ki a szavainkat erejüknél fogva. A célom az volt, hogy a költészet révén megtisztítsuk és ismét felszenteljük nem csupán az erőszak áldozatává lett Capitoliumot, hanem a szavainkat is, hogy ismét országunk legfőbb vezetésének javát szolgálhassák
– nyilatkozta a fiatal költő-aktivista.
Amanda Gorman – Who’s that girl?
Az 1998-as születésű, Los Angeles-i lány a Harvardon diplomázott szociológiából, és ő a legfiatalabb, aki elnöki eskütételen felszólalhatott. Az amerikai fiatalok és a demokrata szavazók között nem teljesen ismeretlen a neve, hiszen 2017-ben elsőként nyerte el a National Youth Poet Laureate program díját, azaz ő lett az Egyesült Államok első fiatal koszorús költője. Ennek és aktivista, közösségszervező valamint szónoki múltjának köszönhetően a korábbi években találkozhatott már Hillary Clintonnal, Michelle Obamával és a világ vezető médiumai cikkeztek róla. A The New York Times-nak azt nyilatkozta, hogy 2036-ban szeretne elindulni az elnökválasztáson.
Chimamanda Ngozi Adichie, a kortárs világirodalom egyik legjelentősebb alakja lett a Women’s prize abszolút győztese Az aranyló fél napkoronggal
A nigériai származású írónők tarolnak mostanában az irodalmi elismeréseken.
Kapcsolódó cikk
Gorman gyerekkorában kezdett verseket írni, de beszédhibája miatt nem mert szavalni, írja a CNN. Félelmét Barack Obama és Martin Luther King Jr. beszédeit hallgatva, valamint a Hamilton musical dalait énekelve győzte le. 2015-ben jelent meg verseskötete The One For Whom Food Is Not Enough (Akinek az étel nem elég) címmel. Témái a nők és kisebbségek jogai, a környezetvédelem, a rasszizmus megszüntetése.
Inaugural poet Amanda Gorman delivers a poem at Joe Biden's inauguration
Inaugural poet Amanda Gorman, the Youth Poet Laureate of 2017, delivers a poem at President Joe Biden's inauguration. For access to live and exclusive video ...
A beiktatási ceremónián való szereplésre a First Lady, dr. Jill Biden kérte fel, miután hallotta a Kongresszusban szavalni. Szintén ő jegyezte meg, hogy jól áll neki a sárga szín, így okkersárga Miuccia Prada-kabátot és feltűnő piros hajráfot viselt. A gyűrűjét Oprah Winfrey-től kapta ajándékba. Az ékszer egy kalitkába zárt madarat ábrázol, amely Maya Angelou I Know Why the Caged Bird Sings (Tudom, miért sírnak a kalitkába zárt madarak) című ifjúsági regényének egyik üzenetére utal, miszerint az irodalom szeretete révén le lehet győzni a rasszizmust.
Alább közöljük a teljes költeményt angol nyelven:
Amanda Gorman: The Hill We Climb
When day comes, we ask ourselves where can we find light in this never-ending shade?
The loss we carry, a sea we must wade.
We’ve braved the belly of the beast.
We’ve learned that quiet isn’t always peace,
and the norms and notions of what “just” is isn’t always justice.
And yet, the dawn is ours before we knew it.
Somehow we do it.
Somehow we’ve weathered and witnessed a nation that isn’t broken,
but simply unfinished.
We, the successors of a country and a time where a skinny Black girl descended from slaves and raised by a single mother can dream of becoming president, only to find herself reciting for one.
And yes, we are far from polished, far from pristine,
but that doesn’t mean we are striving to form a union that is perfect.
We are striving to forge our union with purpose.
To compose a country committed to all cultures, colors, characters, and conditions of man.
And so we lift our gazes not to what stands between us, but what stands before us.
We close the divide because we know, to put our future first, we must first put our differences aside.
We lay down our arms so we can reach out our arms to one another.
We seek harm to none and harmony for all.
Let the globe, if nothing else, say this is true:
That even as we grieved, we grew.
That even as we hurt, we hoped.
That even as we tired, we tried.
That we’ll forever be tied together, victorious.
Not because we will never again know defeat, but because we will never again sow division.
Scripture tells us to envision that everyone shall sit under their own vine and fig tree and no one shall make them afraid.
If we’re to live up to our own time, then victory won’t lie in the blade, but in all the bridges we’ve made.
That is the promise to glade, the hill we climb, if only we dare.
It’s because being American is more than a pride we inherit.
It’s the past we step into and how we repair it.
We’ve seen a force that would shatter our nation rather than share it.
Would destroy our country if it meant delaying democracy.
This effort very nearly succeeded.
But while democracy can be periodically delayed,
it can never be permanently defeated.
In this truth, in this faith, we trust,
for while we have our eyes on the future, history has its eyes on us.
This is the era of just redemption.
We feared it at its inception.
We did not feel prepared to be the heirs of such a terrifying hour,
but within it, we found the power to author a new chapter, to offer hope and laughter to ourselves.
So while once we asked, ‘How could we possibly prevail over catastrophe?’ now we assert, ‘How could catastrophe possibly prevail over us?’
We will not march back to what was, but move to what shall be:
A country that is bruised but whole, benevolent but bold, fierce and free.
We will not be turned around or interrupted by intimidation because we know our inaction and inertia will be the inheritance of the next generation.
Our blunders become their burdens.
But one thing is certain:
If we merge mercy with might, and might with right, then love becomes our legacy and change, our children’s birthright.
So let us leave behind a country better than the one we were left.
With every breath from my bronze-pounded chest, we will raise this wounded world into a wondrous one.
We will rise from the golden hills of the west.
We will rise from the wind-swept north-east where our forefathers first realized revolution.
We will rise from the lake-rimmed cities of the midwestern states.
We will rise from the sun-baked south.
We will rebuild, reconcile, and recover.
In every known nook of our nation, in every corner called our country,
our people, diverse and beautiful, will emerge, battered and beautiful.
When day comes, we step out of the shade, aflame and unafraid.
The new dawn blooms as we free it.
For there is always light,
if only we’re brave enough to see it.
If only we’re brave enough to be it.
